Életem meghatározója sporttevékenységem volt. Nagyon szerettem az atlétikát, a rúdugrást, és sok-sok év kemény munkájával sikerült nemzetközi szintre vinni eredményeimet. 1958-ban életre érvényes sportmesteri címet kaptam.
1931-ben születtem Szentgerice községben, Marostorda megye (Románia). Szegény családból származom, öten voltunk testvérek, az apám vasúti balesetnyugdíjából éltünk.
Négy elemi elvégzése után felvételi vizsgát tettem a székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba, és felvételt nyertem mint gyámszülői ösztöndíjas. Két év után, a háború miatt, kimaradtam a gimnáziumból, és az egyik nagynénémhez kerültem szüleim azon elgondolásából, hogy majd örökölni fogom kevés földjüket. Kemény éveknek néztem elébe, de rövid időn belül beleszoktam a nehéz mezei munkába, jó fizikai felépítésemnek köszönhetően. 15 évesen vasúti pályamunkásként kerestem a kenyeremet. Felejthetetlen, hogy két éven keresztül két tojás megrántva és kenyér közé téve, valamint egy fél liter megsavanyodott tej volt az ebédem.
1948-ban újra iskolába kerültem, és 1952-ben a marosvásárhelyi középfokú testnevelés- és sportiskolában érettségiztem. Komolyan foglalkoztam a sporttal, egyetlen alkalmat sem mulasztottam, számomra az edzés mindennél fontosabb volt, és arról álmodoztam, hogy majd egyszer Románia rúdugróbajnoka leszek. Ilyen eltökéltséggel mentem Bukarestbe a Testnevelési Egyetemre a Tanügyi Minisztérium javaslatára. Azonban hamarosan rádöbbentem, hogy a feltételek nem felelnek meg, hogy álmaimat valóra váltsam. Nyelvi nehézségek miatt sok időt veszítettem a tanulással, anyagi gondjaim is voltak, szüleimtől nem kérhettem semmilyen segítséget. Választanom kellett: vagy abbahagyom a sportot, és tanulok, vagy a tanulásról mondok le, és folytatom a sportot. Az utóbbit választottam. Otthagytam az egyetemet, és katonának mentem a Hadsereg Központi Házához (Casa Centrala Armatei, C. C. A.) mint sportoló. Jó eredményeket értem el, és egy idő után a katonai klub vezetősége engedélyezte, hogy visszairatkozzam az egyetemre mint katona. 1960-ban diplomáztam, és mint testnevelő tanár dolgoztam Bukarestben.
Az ötvenes években sorozatosan nyertem a nemzeti bajnokságot, és hatszor javítottam román csúcsot rúdugrásban. A római olimpiára készülve (1960) edzésen megsérültem, és ezzel befejeződött a sportpályafutásom.
Később Marosvásárhelyre kerültem, és testnevelő tanárként dolgoztam a Bolyai Farkas Líceumban. Edzői munkát is végeztem, az egyik tanítványom, Dósa Csaba ezüstérmet nyert magasugrásban Helsinkiben az Európa-bajnokságon (1969). Ebben az évben mint Románia legjobb atlétikaedzőjét diplomával tüntettek ki.
Később mint tanársegéd a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán tanítottam atlétikát. Egy napon megjelent a Securitate, behívtak, és megvádoltak egy olyan problémával, amit nem kívánok leírni, mert túlságosan hosszú volna. Több héten át mindegyre behívtak, írásban deklarációkat kértek, aztán a városi pártbizottság javaslatára kizártak a pártból, a főiskoláról, és falura helyeztek. (Ekkor jelent meg Romániában az a titkos törvény, hogy a magyar iskolákban csak fele lehetett magyar a pedagógusoknak, bár az oktatás mindenhol románul folyt.)
Elkeseredett voltam, és a versírásban próbáltam vigasztalódni. Már gimnazista koromban írtam versecskéket, később azonban a sport annyira elsodort, hogy megfeledkeztem a versírásról. Az említett események után jobban odafigyeltem, és mintegy három év komoly munka után 1979-ben megjelent az első kötetem Kriterion-kiadásban, Az oroszlán előtt címmel. A siker szárnyakat adott. Közben a Bolyai Líceum igazgatójának kemény küzdelme árán visszakerültem tanítani a Bolyaiba. Folytattam a versírást, és 1982-ben megjelent a második kötetem Égig érő vermek címmel szintén Kriterion-kiadásban. Ekkor már folyamatban volt a Magyarországra való áttelepülésünk. A könyv piacra került, de kevés talált gazdára, mert bevonták.
1983-ban áttelepültünk Magyarországra. Átmentett verseimet próbáltam kiadni, ám Rózsa Endre új anyagot kért, és többek között ezt írta, idézem: „Végtelenül rokonszenves az ügy, de az anyagból nem derül ki, milyen költő is Ön.” Többször nem próbálkoztam. Nagyon sok és nehéz munkába került családomnak lakást teremteni. Délelőtt tanítottam, délután az építkezésnél vagy egy maszek asztalosnál dolgoztam órabérben, nemegyszer éjszaka 12 óráig. Így ment ez öt-hat éven keresztül, írásról szó sem lehetett. A körülmények megtörték lendületemet, és ha mégis írok, néha az már az íróasztalom fiókjában marad. A Nyárádi név megkülönböztetésül szolgál. Király László kolozsvári írótól kaptam.
Néhány szóban a családomról: Biatorbágyon élünk. Két gyerekünk van, Krisztina és Zoltán, mindketten orvosi diplomát szereztek, és Budapesten dolgoznak. A lányunk férjnél van, férje szintén orvos, két gyerekük van, a mi unokáink, Tamás és Dávid.
