Schubert Éva

színművésznő (Budapest, 1931. január 19.)

    Őrület, hogy egy cikket így kell kezdenem: „egész életemben…” Pedig bizony hetven esztendő, azaz több mint két emberöltő van már mögöttem. Hogy ezalatt mi történt velem? Nos, az életet nem az adatok határozzák meg, hanem a hatások, ingerek, amik a megfelelő válaszokat váltják ki belőlünk.
    Családomnak köszönhetően rengeteg stimulus ért kicsi gyerekkoromtól fogva, érzelmi, értelmi egyaránt. Elsősorban napsugaras édesanyám részéről, aki ismereteim szerzésének kiapadhatatlan forrásául szolgált, akivel olvasni, zenélni, nevetni, látni a szépet, kiválasztani a fontosat és felfedezni a jót megtanultam. Apámtól a tanulás gyönyörűségét és igényét lestem el. Igényt az igazi értékekre. Még a szentképecském is Botticelli Madonnáját szerettette meg velem. Beteg öcsikém a szeretet, a védelem, a megpróbáltatásban való helytállás érzéseit váltotta ki belőlem.
    Egyik ismeret a másikat provokálja. Ha leteszünk egy könyvet, az a másikat ajánlja már, egy kép újabbra nyit szemet, jó vagy rossz hangulatunkból igazán a zene kondicionáló hatása tud biztos belső értéket teremteni. Így állandóan kíváncsiskodtam, a megismerés vágya vezetett. Talán az volt életem egyetlen csalódása, hogy az egyetemre nem vettek fel 49-ben… Tudományos pályára készültem, és tanítani szerettem volna. De az energia nem vész el, más kiutat talál. Színész lettem. Ez a lehetőség is bennem volt édesanyám révén, aki hallatlanul színes fantáziáját nyilván vándorszínész ősétől örökölte. De a tanítás vágya továbbra is lángolt bennem, így a vörös diploma megszerzésekor jelentkeztem, hogy szeretnék tanársegéd lenni a főiskolán. Simon Zsuzsa, az akkori igazgató elutasított, mondván, hogy oda káderekre van szükség. Ez örök hiány és tüske maradt bennem, de a sors kegyes volt hozzám, mert végül tíz esztendőn át taníthattam énekeseknek színészmesterséget a Zeneakadémián, foglalkozhattam a lelkükkel, az életre való felkészítésükkel, s ezt soha nem remélt szeretettel és úgyszólván napi visszacsatolással igazolják ma is. Talán az a legérdekesebb, hogy az úgynevezett szakkörömbe – amit mellesleg ott vezettem – elsősorban nem is az énekesek, hanem a hangszeres zenészek jártak. Közülük ketten már a Liszt Ferenc kamarazenekar tagjai, az egyik hegedűs színésznő lett, van olyan is, aki zeneigazgató Esztergomban, és mind-mind azt állítják, hogy kaptak tőlem valami fontosat. Ez a kettő: a művészi munka plusz a nevelés számomra a boldogság. (Talán Szkárossy Zsuzsa felvétele is boldogságomat tükrözi.) Magánnövendékeim is voltak, akikkel igen jó a kapcsolatom.

Plautus: Szamárvásár (Cleaereta szerepében)

    1956 fényes történelmi pillanatában mint fiatal energiától duzzadó és a szabadság lehetőségétől megmámorosodó színész – hályogkovács módjára – harmadmagammal színházat alapítottam. Fent jártam a Forradalmi Tanácsban az Egyetem téren. Új Európa volt a színház neve, és mivel előtte nyáron részt vettem az avignoni fesztiválon – s ott megismerkedve Ossia Trillinggel, a színházak nemzetközi szervezetének főtitkárával –, tájékozódtam az új, modern irodalomról, Becketet, Ionescót és Ghelderode-ot szerettem volna megismertetni barátaimon: Gáli Józsefen, Vizinczei Istvánon és Köves Endrén kívül. Ez a remény egy hétig tartott.
    1956 után a pályám, ami igen jól indult, filmekkel, jó szerepekkel, sikerrel – egy megjegyzés következtében igen küzdelmes lett, de végül is szép volt. Legnagyobb szakmai örömömet a németországi sikereim adták, ott ugyanis rengeteg kitűnő kritikát kaptam, olyan tollakból, melyeket semmiféle előítélet nem vezetett. Négy éven keresztül játszottam kint, két színdarabban.
    Az a lexikonokból is kiderül, hogy 21 évig voltam a Vígszínház, majd tíz évig a Vidám Színpad tagja. Most szabadúszó vagyok. Tavaly játszottam a Margarida asszony című monodrámát Tatabányán és a Macskajáték című Örkény-darabban Orbánnét, valamint Goethe Urfaustjában Marthét Szekszárdon németül.
    Az elmúlt években rendeztem operákat Esztergomban és a Zeneakadémián, prózai darabokat a Játékszínben és Miskolcon, valamint a részben általam írt Piaf, Piaf című darabot Tatabányán. Ezzel Berlinben is vendégeskedtünk 1999-ben.
    Fordítottam négy darabot és három könyvet. Ez utóbbiak Piaf, Aznavour és Mireille Mathieu életéről szólnak.
    Mint már írtam, a kíváncsiság vezérel egyrészt az emberi lélekbe, másrészt külföldre. Nagyon szeretek utazni. Mindent megismerni és megérteni.
    Boldog ember vagyok, mert csodálatos szüleim voltak, szeretett jó férjem és imádott, zseniális (az Istenért, ő meg ne tudja, hogy ezt írtam!) lányom, azonkívül kedves barátaim. Hogy a költővel szóljak: „Kegyes istenimtől kérjek-e többet?” Talán boldogtalanság nincs is, csak érzelemszegénység. Vákuum. Az rémes lehet.
    Persze az ember abszolutizálja a saját gyerekkorát, életét, akkor is, ha az részben küzdelmes, nélkülözésekkel teli volt. Mégis úgy volt jó, és mérce, ahogy volt a szaloncukor-készítés a márványlapon, a piros csíkos rétesabrosz, az este már kihűlőfélben lévő cserépkályha, amihez hozzá lehetett támaszkodni, s aminél Anyuka a kis flanelpaplanomat melegítette, hogy gyöngéden belecsavarjon: mind-mind nosztalgiát támaszt. Persze a tárgyaknak személyessége kellett hogy legyen: egy radiátorra nem lehet nosztalgiával gondolni!
    Az embert néha nyugtalanság fogja el, ahogy észreveszi: az emlékezet eresztékei lazulnak. Megvan, megvan minden alkatrész, csak éppen nem áll már össze a régi, proporcionált, pontos egész. Olyan ez, mint amikor a szemben már némi üvegtestelhalás konstatálható, aminek következtében fekete pontok, kusza vonalak – mint a vasúti sínek egy rendező-pályaudvaron – vonulnak az ember szeme ellőtt, ha fehér felületre tekint. Ilyenkor úgy érzi, „megfognia” kellene ezt a pontot vagy vonalat, de ahogyan utánamegy a tekintetével, a feketeség lidércként továbbúszik. Valahogy így vagyunk a konkrét élménnyel is, ami egy idő múlva általános, a többivel összemosódó emlékké válik, s csak néha-néha, egy-egy felvillanó emlékezés rakétafényénél világosodik meg néhány szép, régi emlékkép.