Egy olyan momentumra szeretnék emlékezni és emlékeztetni, amelyet talán érdemes megszívlelni a XXI. század emberének is. A világért sem kívánom ezeket az eseményeket, jelenségeket abszolutizálni, de talán érdemes egy pillanatra elgondolkozni rajtuk. És ha ezt már egy ember megtette, akkor érdemes volt rögzíteni azt. Ez pedig az, hogy mit kap az ember egy-egy középiskolától. Szilárd és használható ismereteket? Kitűnő nevelést? Vagy talán mind a kettőt?
A szarvasi Vajda Péter Gimnáziumba íratott be édesanyám tízévesen, a negyedik elemi elvégzése után. Ez azt is jelentette, hogy a gimnázium internátusába is bekerültem. Bizony nagyon sokszor sírtam a számomra egyedüli terrénumot jelentő öcsödi szülőház után, és igyekeztem minden alkalmat megragadni arra, hogy hazamehessek. Ilyenkor valamelyik tanár úr kézen fogott, és elmagyarázta szép szóval, amelyen átsütött az emberi melegség, hogy mi a feladatom itt a gimnáziumban, és hogyan viselkedjem, hogy özvegy édesanyám meg legyen elégedve velem.
Így kezdődött meg életemnek az a folyamata, amely az önállósulás és a szülői háztól való elszakadás irányába vezetett. Ebben igen nagy szerepe volt a középiskolának, annak a miliőnek, amelyet tanáraink az internátusban teremtettek, amelyben az egyik központi kérdés a nevelés volt. Itt tanultam meg azt, hogy mi az igazi barátság, milyennek kell lenni egy jó osztályközösségnek, hogyan lehet és kell azonosulni egy-egy csoporttal akkor is, ha az számomra előnytelen. Nagyon fontos volt számomra annak megértése, hogy a kötelességét minden körülmények között teljesíteni kell az embernek. Szorosan ehhez tartozott az, hogy pontosságra is neveltek bennünket. Természetesen ezek megtanulása nem ment kudarcok nélkül. De a kudarcok tanulságait mindig volt, aki megmagyarázza.
Amikor már felsősök lettünk, és előfordult, hogy meghívást kaptunk lányos házaknál rendezett zsúrra, akkor a tanár úrnál már indulásra készen kellett jelentkezni, aki körülnézett bennünket, hogy megfelelően vagyunk-e öltözve, és visszakérdezte a legfontosabb illemszabályokat. Csak ezután engedett el bennünket.
Örültem annak, hogy nyolc éven keresztül élvezhettem az intézet atyai gondoskodását, még akkor is, amikor „rossz fát tettem a tűzre” (ami bizony nemegyszer előfordult a későbbiek során). Tanáraink akkor is végtelen türelemmel intettek a jóra, neveltek bennünket emberibb, felnőttebb magatartásra, készítettek elő az életre. Soha nem felejtem el és haló porukban is áldom őket, hogy megtanítottak a nehézségek elviselésére, amire a későbbi évek során igen nagy szükségem volt.
A tanárok között kiemelt helyet foglalt el osztályfőnököm, akire szintén nagy szeretettel gondolok. Ő tanította számunkra a történelmet, ő nevelt is, tanított is. Kitüntetésnek vettük mindannyian, ha segíthettünk neki a dolgozatfüzetek hazavitelében. Ilyenkor jöttek a beszélgetés percei, hiszen jó távol lakott az iskolától. Ezek a beszélgetések feledhetetlenek voltak a számunkra. Minden alkalommal kitüntetésnek számított ennek a feladatnak az elvégzése. Úgy kellett neki a sok jelentkező közül kiválasztani az arra érdemeset.
Számomra főleg azért jelentettek azok a beszélgetések sokat, mert kitűnő pedagógusként és tudósként formálta pályaválasztási szándékunkat is. Az ő hatására választottam a történelemtanári pályát, mellesleg megjegyezve, a 27-es létszámú osztályunkból tíznél többen lettünk történelemtanárok. 1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el oktatómunkáját.
Tanárként is az ő példája lebegett előttem, mindig olyan pedagógus szerettem volna lenni, mint ő.
Összefoglalva elmondhatom, hogy nagy szerencse ért akkor, amikor egy jó iskolát választott édesanyám a számomra, ahol nagyapám, apám után én is elvégezhettem középiskolai tanulmányaimat. A szülői ház mellett nemcsak oktattak bennünket, hanem neveltek is, és olyan példát nyújtottak számunkra, amely évtizedek után elevenen él tudatunkban, magatartásunkat még ma is az kormányozza nem egy esetben. Magamnak csak annyit tulajdonítok, hogy ezt a szerencsét észrevettem, éltem vele és megbecsültem.
