A Mecsek alján, Pécsett születtem, bizony, már meglehetősen régen, egy nappal Háromkirályok ünnepe, azaz Vízkereszt után. Mivel ifjúkoromban mindenhová többnyire az utolsó pillanatban, sőt gyakorta elkésve érkeztem, családom egyik tagja kitalálta, hogy születési dátumom is azért esett az említett napra, mert a királyok csapatát is lekésve, egy nappal későbben érkeztem. Egynapos késés szerencsére soha többé nem fordult velem elő, de az órák, a percek, majd rádiós koromban a másodpercek szorításával sűrűn meg kellett küzdenem.
Istenem, de régen is volt! – jut eszembe többnyire mindig ugyanaz a gondolat, amikor a régi, helyenként már sárguló fényképeket nézem albumaimban, amelyek gyermekkoromra, az akkori időkre emlékeztetnek. Vendéglős édesapámra, édesanyámra, Amerikát megjárt apai nagyszüleimre, akik velünk laktak a Pacsirta utca sarkán álló – azóta már lebontott – házunkban. Ha betájolom magamat, akkor tőlünk nyugatra a szőlőkkel borított Makár-hegy, északra a Csoronika-dűlő, dél felől a Hadapród-iskola, keletre a Pius-templom és gimnázium, a Sörgyár, majd a Makár utcai elemi iskola határolta szűkebb kis világomat, ahol életem első másfél évtizedét töltöttem. Az azóta eltelt idő túlságosan hosszú, és eseményekkel olyannyira tarka és zsúfolt, hogy csak egy vaskos életrajzi kötetbe férne bele. Ezért most csupán első iskolám, a Makár utcai elemi írni-olvasni-számolni megtanító négy évére szeretnék emlékezni.
Ha a fényképek némelyikén, patináján már látszik is a múló idő, bennem sokkal elevenebben élnek iskolai élményeim, tanítóim, hittanáraim alakja. Iskolatársaim legtöbbjének még a neve is eszembe jut, sőt, egyikének-másikának jellegzetes hangját is hallom, amikor akkori ábrázatukat nézegetem.
Hogyan is kezdődött? Hallottam róla, de igazán nem tudtam, hogy mit jelent minden hétköznap iskolába járni, vasárnaponként és a nagyobb ünnepnapokon pedig testületileg misére a ferencesek templomába. Ferences hittanáraink valamelyike mondta a szentmisét, a pécsi lányok, asszonyok szívét megdobogtató, szép Angelusz páter a templom közepéről vezényelte az énekeket – hol a kórus, hol pedig az iskolák tanulói felé fordulva. Felajánláskor egy idős fráter járt körbe, ő gyűjtötte az adományokat perselybe, amely egy díszes, kör alakú rézkeretre függesztett, bordó bársonyzacskóból állt, alsó végén parányi csengővel.
Reggelente, a tanítás elején minden osztály rövid fohásszal indította a tanítási napot. Ennek végeztével ugyancsak rövid imát mondtunk, majd Papp-Váry Elemérné akkoriban az egész országban ismert versének első soraival zártunk: „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni, örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában!” Ámen.
A hazafias és a vallásos nevelés abban az időben ugyan kötelező volt, de azt olyan természetesnek tartottuk, mint tavasszal a virágok nyílását a Mecsek oldalában, a záporesők lezúduló vizét a meredek utcákon vagy télen a hóesést.
Kováts Mária tanító néni oktatott az első osztályban, Csernyánszky Lajos igazgató úr a másodikban, a harmadikban a szigorú Erdős István, a negyedikben pedig vitéz Vértes Antal tanító úr. Tudást, emberséget, hazaszeretetet tanultunk tőlük, városszerte ismerték és tisztelték őket. Ferences hittanáraink nevére is jól emlékszem: páter Kolumbán, páter Metód, páter Konstantin. A hittani ismeretek elsajátításán kívül rengeteget énekeltünk óráikon, nem csupán a templomi énekeket, hanem a vidám cserkésznótákat is. Iskolánk évről évre visszatérő, nagy ünnepe volt a madarak és fák napja a mecseki Kisréten. Ezt is mindig a ferencesek – ahogy Pécsett nevezték őket, a „barátok” rendezték, szervezték, miként a színes, nagy eseménynek számító máriagyűdi zarándoklatokat. Vonaton az ifjúságnak, gyalogosan a felnőtteknek. Ezrek járták végig minden évben két nap alatt oda-vissza gyalog a 28 kilométeres távolságot. Ma is elképedek azon, hogy szerény anyagi viszonyaik közepette mire voltak képesek a ferencesek. Akkoriban nyílt meg a játszótér a szigetivárosi régi temető helyén, ez is az ő művük volt. Ingyenes volt a belépő, két kővár, sok-sok játékeszköz, fürdőmedence, futballpálya várta a nebulókat. Szüleink és tanítóink is gyakran megjelentek, természetesen hittanáraink is. Élvezet volt látni, ahogy páter Metód barna csuhájában, szandálját levetve, mezítláb rúgta a labdát.
Hálát adok a Gondviselésnek, hogy a Makár utcai iskolának valamikor én is tanulója lehettem. Annak idején tanítóinknak és egymásnak így köszöntünk: „Szebb jövőt!” Ezt kívánom most is szívből mindnyájunknak.
