Kondor Béla, a festő és grafikus általában jelezte munkáit, s dátumot is gyakran írt rájuk. A költő Kondor sokáig rejtőzködött, 1971-ben jelentette meg első verseskötetét. Félt közreadni szavakban kibeszélt szorongásait, kétségeit. Tudta, hogy a verbális közlés a vizuális nyelvnél érthetőbben fogalmaz. Pőrévé és kiszolgáltatottá teszi. „Egy percben az ember teste kifordul, s ami legbévül volt kívülre kerül, védtelenül” – sóhajt fel egyik versében. Kondor érzékenységét és sérülékenységét pajzsként takarta nyers modora, szókimondó beszédstílusa. A versek írója tele van keserűséggel, szomorúsággal, kiábrándultsággal. A verseket nem tudjuk megfeleltetni életének epizódjaival, mert azokat gyakran átírta s a Boldogságtöredék című kötetében szándékosan összekeverte.
Vajon mikor írhatta a mottóul választott sorokat? Fiatal festőként, amikor nem kapta meg a megbízást az Uránvárosi Óvoda kerámiaképére, vagy még mindig fiatalként, élete utolsó előtti évében, amikor a Kereskedelmi Kamarába szánt pannó körül zajlott a huzavona? Töretlenül, ám gyötrődve hitt a tehetségében, nem tett engedményeket sem magának, sem másnak. A kor, amelyben élt, igencsak próbára tette őt is, másokat is. Egyik adys indulatokat idéző versében így ír: „Hallgass meg hát; okok / poklában égőt, mert / Fenyegetően eszes állatok / késett ivadéka vagyok, / készen a pusztulásra és ölésre / Egészen érett az ölelésre”
A hatvanas években alakja legendássá vált, kiállításain mindenki megfordult, aki „számított”. Állandó vendége, központi alakja volt a belvárosi művészpresszóknak, baráti körébe írók, költők, zenészek, építészek és persze művészek, művészettörténészek tartoztak. Különösen szoros barátság fűzte Ottlik Gézához, Pilinszky Jánoshoz, Nagy Lászlóhoz, hogy csak néhány nevet említsünk. A hetvenes évekre megfordult a világ, Kondor „kiment a divatból”. Jött az avantgárd, s Kondor nem tartott velük, egyre magányosabb lett s ideje tragikus gyorsasággal fogyott.
A hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején előretörő avantgárd eszmék számos pályatársát, barátját magával ragadták, de Kondor öntörvényű világára nem hatottak. A múltat elutasító avantgárd művészetet nem tudta és nem akarta követni. Az avantgárd önmagára kérdezett, az önazonosságát kereste, Kondort pedig az örök érvényű etikai-filozófiai kérdések foglalkoztatták. Művészete az európai hagyománykincsből táplálkozott, szabadon merített az antik és keresztény ikonográfiából, a festészet és grafika nagyjaival parolázott, költőkkel, írókkal, filozófusokkal társalgott. „ A megismerés hasonlatos / a sétatéri vénember / botjára felszurkált papírszeméthez.” – írta egyik versében. Kondor sokakat feltűzött botjára – Dürer, Lucas Cranach, Bosch, Rembrandt, Goya, Blake, Shakespeare, Balassi, Petőfi, Madách, Jókai, Rilke, Rimbaud, Ady, Babits, József Attila, Radnóti, Dylan Thomas, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky – néhányan azok közül, akik egy-egy lapjához vagy festményéhez szolgáltak inspirációul. A múlt nagy tradíciójához való kapcsolódását már a pálya kezdetén megfogalmazta: „Olyasféle elbeszélő művészetre törekedem, mint Giotto vagy Rembrandt volt, erőmet azonban meghaladja, csak mint távoli cél világolhat előttem.” Bámulatos, milyen tisztán látta, hogy milyen utat fog bejárni. Barátja és monográfusa, Németh Lajos ezt így fogalmazta meg: „Életét annak szentelte, hogy a múlt alkotóihoz hasonlóan olyan műveket alkosson, amelyeknek mikrokozmikus zártsága valamiképp vall még a makrokozmosz rendjéről, az ember és az univerzum, az ember és a társadalmi lét bonyolult viszonyrendjében még értékhordó struktúra lehet.”
Kondor ugyanúgy elutasította a magyarországi hivatalos művészetet, mint az európai kortárs áramlatokat. Volt alkalma egészen fiatalon egy párizsi ösztöndíj kapcsán kitekinteni a világba, de a látottak nem térítették le útjáról. Grafikáival nagy sikert ért el szerte a világban, díjakat nyert, meghívásokat kapott. Itthon sok nehézséggel kellett megküzdenie, de elmenni sohasem akart. Tévednek, akik azt hiszik, hogy Kondor művészete független volt a kortól, amelyben élt. Kondor számára a lét, mint etikai probléma létezett, madáchi poklokat járt be, a világ minden kínját magára vállalta. „Vérveres Kor a mai, nyomott. / És én, egyik elvetélt szülötte: / emberszabású, csúf ember vagyok.” Kiábrándult emberként, bukott angyalként fogódzót keresett, s meg is találta: „A tanulság. Művészet lehet csak.” Olyan művészet, amely „évmilliókra szóló nyomot” tud hagyni. (Tervezett második verseskötetének címe a Cselekvő szomorúság.) Önpusztító életvitele és munkatempója vezetett korai halálához, s bár fájdalmas belegondolni, mi mindent csinálhatott volna, ha ideje van rá, hiszen állandó kísérletező kedve élete vége felé sem szűnt meg – tanúsítják ezt kései fotogramsorozatai – mégis az életmű a teljesség jegyében fogant.
Halála után bár sokan nőttek ki a Kondor-iskolából, művészetének folytatója nem volt. Voltak, akiket zsákutcába vitt a kondori szemlélet, s voltak, akik úgy tudtak belőle meríteni, hogy közben megtalálták önmagukat. A divatos áramlatok lassabban-gyorsabban elenyésznek, de a Kondoréhoz hasonló művészattitűd sohasem veszti el érvényességét. A válságos pillanatokban jól jön a tradíció, az állandóan változó és épülő hagyomány, amelynek ma már Kondor művészete is részévé vált. Az ezredvég eklektikus művészete majd újra felfedezi, hiszen egy kaotikus világban szükség van néha egy-egy biztos pontra.
Kondor „ajándéka” – ahogy Nagy László nevezi a művészi hagyatékot – több, mint másfél ezer alkotás: festmény, olajpasztell, rajz, fametszet, rézkarc, litográfia, monotypia, fotogram, repülőgép-modellek, hangszerek és a versek. Mindez 1956 (a főiskola elvégzése) és 1972 között született. A hagyatékot az állam megvásárolta, ennek nagy része a Magyar Nemzeti Galéria raktárába került, kisebbik fele vidéki múzeumokba. 1977-ben Miskolcon avattak emlékszobát tiszteletére, melyet aztán 1989-ben bezártak, majd új helyen, új rendezésben 1991-ben ismét megnyitottak. A kilencvenes évek második felében ezt a kiállítást is lebontották, s nemrég, 2000 októberében nyílt meg a Miskolci Galéria új épületében a most már véglegesnek mondható Kondor-terem, melyben évente változó anyag mutatja majd be a gazdag életmű egy-egy szeletét.