Fried István

Fáklyák és rozsdás hadak

Márai Sándor Vörösmarty-mondata

    Az 1900-ban született írót – több apróbb megjegyzése utal rá – mélyebben érintette Vörösmarty olvasása, jóllehet tanulmányt nem írt róla, mint több ízben Krúdy Gyuláról, nem volt oly mértékben napi olvasmánya, mint Arany János lírája, a száműzetésben még levelezése is, sőt: Arisztophanész-fordítása, nem vette elő oly sokszor vigaszért, mint Jókai Mór regényeit, melyeknek olvasása a hazatérés cselekvésére késztette – gondolatban és papíron –, nem idézte föl költő-alakját, mint Kosztolányi Dezsőét, és nem volt rá oly közvetlen „hatással”, mint Babits Mihály poémája, a Jónás könyve. Naplóiban, igaz, fel-feltűnik egy-egy Vörösmarty-idézet, amelyet Márai találónak minősít egy helyzetelemzés során, a Halotti beszédben a nyelvvesztés és személyiségrontódás riadt látomásában fölbukkannak a Szózat igéi, hogy a nagyvilágban-lét cáfolja a hihetetlent; másutt fájdalmas-ironikusan módosítja a kétszáz éve született Vörösmarty szólásmondássá lett-fakult sorát: „A nagyvilágon kívül nincsen számodra hely.” A magyar költők olvasásával a nyelvi idegenséget igyekszik ellensúlyozni Márai, Itáliában és az Egyesült Államokban, a magyar szókincs üzen számára kedves poétáival. Nemcsak a legnagyobbak emlékezetét viszi magával, hanem a századfordulós ködlovagokét, a tankönyvekből kiszorultakét, a (méltatlanul) mellőzöttekét is. Márai hangsúlyozottan nem formálja esszékké olvasmányélményeit, olykor egy-egy naplóbejegyzés árulkodik csupán: mit jelent számára az, ami az igazi haza, a költők formálta, a versekké „tovább”-gondolt anyanyelv. Ám kisprózagyűjteményei, A négy évszak meg az Ég és föld olyan mondatokat rejtegetnek, amelyek egy-egy kép, egy-egy allegória, egy-egy megjelenített költőalak révén egy egész költői életműről kísérelnek meg mondani valami jellemzőt, valami olyat, ami nem akadémiai traktátust igazol, nem vitaanyagként szolgál, még kevésbé „beleérzéses” kísérlet. Hanem egy költészet esszenciája – képi anyaggá tömörítve. Vagy: életkép, amely az olvasott-böngészett költészet fő motívumait építi át. Nemegyszer: rájátszás egy stílusra; illetőleg: egy költői magatartás megjelenítésével rekonstruálván a költészetet, közvetítés. Ritkábban: annak a személyes viszonynak hangulati elemei köszönnek vissza, amely lehetne Márai Sándor költészetértelmezése, de lehetne stílusimitáció.
    A négy évszak (1938) 39. lapján lelhetünk rá az alábbi néhány sorra: „Vörösmarty: Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival, megszállta volna Magyarországot.” Beszédes kettőspont: a jól ismert név azonosul egy képpel, amelynek „forrása”, „tárgya”, „helye” az irodalom. Tárgyilag: Vörösmarty az 1820-as esztendőkben királydrámákat írt, majd lefordította a Julius Caesart (a Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni: nem pusztán fordítói telitalálat, hanem szólásmondássá is lett) meg a Lear királyt, amelynek viharjelenete nem egy értelmező szerint A vén cigányban (is) visszaköszön, színikritikusként figyelte, mit és hogyan játszanak a Pesti Magyar Színház művészei az angol drámaírótól; s aki a Csongor és Tündében visszahallja a Szentivánéji álmot, feltehetőleg éles hallással rendelkezik. A sor folytatható: létezett az 1840-es esztendőkben olyan terv, amely szerint Vörösmarty, Arany és Petőfi Shakespeare minden színművével megajándékozzák a magyar olvasókat, nézőket és színészeket, és egy ízben Vörösmarty „ál-shakespeare-i” szonett szerzésére is vállalkozott. Ami tehát Márai „tárgyi” utalását illeti, számos „adat”-tal igazolható. Ám ugyancsak igazolható mindaz, amit esetleg látomásként tarthatnánk számon: a fáklyákkal és rozsdás hadakkal teli „történelem”. Hiszen megjelenik ez is Vörösmartynál, nemcsak a Zsigmond király időszakát drámába foglaló művekben, hanem az 1830-as évek Vörösmarty-színműveiben is, a tagolatlan indulatok, a vérfertőzés, bosszú, végzet, féltékenység, félreértés és ármány létrombolását verses drámává formáló költői képzelet révén a Vérnász meg a Marót bán erőteljes, ám, ha szükséges, lírává csituló jambusaiban.
    Ami azonban mindezen túl lényegivé válik: Márai Sándor össze/egybelátja Shakespeare-t és Vörösmartyt, a shakespeare-i „megszállás” feltehetőleg az a nyelvi „érintkezés”, amely Vörösmarty részéről nem egyszerűen fordítást, színikritikát, dramaturgiai tanulmányt, illetőleg „shakespeare-izálást” eredményezett, hanem egy oly víziót segített létté teremteni, amely a nyelvben rejlő lehetőségek felszabadulásában gyümölcsözött: Vörösmarty annak a sokhúrú, soktónusú, virtuóz költészetnek lett képviselője (elsőnek méltóképpen Babits Mihály által méltatva), amely a shakespeare-i mindenséggel kívánta magát mérni. A Zalán futása kozmikus éjleírása, a Széplak tájteremtő Völgység-képzete, a Csongor és Tünde versformák évszázadaival játszó és versformákkal motivikus szerkezetet megképző emberiségkölteménye, a Liszt Ferenchez romantikus nagyzenekara, a Gondolatok a könyvtárban heroikus pesszimizmusa, A vén cigány egy szál hegedűjén megszólaló szimfonikus költemény nemcsak a reformkor és a levert szabadságharc szólamait zendíti meg, hanem a XIX. századét általában, mint ahogy Shakespeare sem az Erzsébet- és a Jakab-kor Angliájának otthontalanság-érzetét dramatizálta, hanem a történelembe vetett emberét, aki a „füstölgő fáklyák” meg „vértől rozsdás” hadak fenyegetettségében szüntelen önmaga és világa értelmezését kísérli meg. Tudván, hogy könnyed vígjátékokban száműzöttek töprenghetnek a világszínház játékosainak sorsáról, és komor drámákban is lehetséges a bohóctréfa. Vörösmarty nem ott és akkor a leginkább shakespeare-i, ahol és amikor saját drámáiban az szeretne lenni. Hanem az 1840-es évek gondolati költészetében és az 1820-as évek verses epikájának néhány utolérhetetlen részletében. Képes arra, hogy családi végzettragédiát hexameteres verses epikává formáljon, ezeregyéjszakai ihletésű, szintén hexameteres verses mesébe belelássa a nemzet- és emberiséghalálta az 1840-es esztendők említett gondolati lírája pedig mitológiák tanítását/sugallatát érzi megelevenedni a kortárs történetekben, történetbölcseletek viaskodását és a „haladás” nyomán támadt kétségeket, hogy aztán Keserű bordalával vitába szálljon önnön Fóti dalának derűjével/reménykedésével, és a tett romantikájával csengesse ki a legkevésbé sem reményt keltő létlehetőségek sorát.
    Márai Sándor egyetlen egy képet vázol föl, nem dolgozza ki, mert két oly súlyos név, mint a Shakespeare-é és a Vörösmartyé, nem igényli az „aprómunkát”. Elegendő talán a Hamletnek, talán a Macbethnek vagy éppen a Lear királynak megidézése, még inkább elegendő a két jelző, a füstölgő meg a rozsdás beillesztése a mondatba, amely feltehetőleg képes arra, hogy asszociációkra késztessen, továbbálmodozásra ösztönözzön. És egy olyan világba vezessen be, amelyben Vörösmarty magyarul ugyan, de shakespeare-iül beszél. Drámában, lírában, epikában, kivételes alkalommal meseprózában is. Márai Sándor sokat olvasta Shakespeare műveit, még itthon, aztán az emigrációban. Novellában is megemlékezett az angol drámaköltőről, a visszavonult, szinte belső emigrációban létező szerzőről írt, aki az őt meglátogatóknak Caliban szavait olvassa föl, mint végső üzenetét. A rosszul berendezett világot káromló, megzabolázott vadember aztán Márai naplóiban is fölbukkan, mint ahogy Vörösmarty sem múló része irodalomtudatának. Márai Vörösmarty-olvasata, az idézett egy mondatból ugyancsak kitetszhet, nem a szobor/tankönyv költőt állítja elénk, hanem azt, aki a világirodalomból magyarrá tette, amit a leginkább érdemes, A Vörösmarty-mű láttatni engedi Shakespeare-t, aki azért lehet „magyar” szerző, mivel Vörösmarty megalkotta korszerű magyar változatát. Aki Márai látomásában a világirodalomba lép. Magyar költő Vörösmarty Mihályként…