Száraz Miklós György

Lonely planet

Regényrészlet

    Éppen elcsíptem a vonatot. Alig kapaszkodtam fel, már indult is. Déli egy óra sem volt még, és már zakatolt velem a vonat kifelé a városból, zötyögött, ringatott, siklott velem hazafelé, a hegyeim felé. Az ablakhoz nyomtam a homlokomat, bámultam az elsuhanó tájat, és lassacskán megnyugodtam, mert odakint minden egészen más volt, mint a városban, minden fakó fehér volt, a szántóföldeket dér fedte, a fák is olyanok voltak, mintha havazott volna, pedig akkor, abban az évben még nem esett hó, és én azzal a lelkesedéssel ültem az ablaknál, mint amikor gyerekkoromban vonatoztunk az apuval meg a nagyival, amikor az apu még nem volt igazgató főorvos, és nem volt autónk, ezért mindig vonattal utaztunk, és én attól kezdve, hogy elindult a vonat, rátapadtam az üvegre, mert szerettem, hogy a vagon és a töltés magasából kinyílik a táj, hogy olyan messze láthatok, én, a kisgyerek áttekinthetek egész falvakat, völgyeket, hatalmas hegyeket egyetlen pillantásra, és addig nyomtam az orrom meg a homlokom az üvegnek, amíg meg nem érkeztünk oda, ahová éppen vonatoztunk. Ültem az ablaknál, aztán jött a mozgó büfés a kerekes kocsijával, fiatal, fekete srác volt, olyan, mint Baggio vagy Maldini, vagy talán leginkább a kedvencem, az Inter kapusa, a Juve volt kapusa, a Peruzzi, nem a vonásai, hanem a kedve hasonlított, hogy fekete hajú és barna bőrű, és annyira jókedvű, annyira élettel teli, amilyen egy magyar sosem tud lenni, és ez persze hülyeség, hiszen létezik kornyadozó talján is, a srác pedig magyar volt, kedvesen rám nevetett, még kacsintott is, és direkt olyan látványosan, olyan latinos érdeklődéssel, olyan tolakodás nélküli kíváncsisággal, olyan elismerően vett szemügyre a kicsi kocsija mögül, hogy én is elnevettem magam, és úgy köszöntem neki – „Bon giorno!” –, ő meg vette a lapot, mert rögvest udvarolni kezdett – „PregobellasignorinaquecosapizzámármaládáMádonnáJesszusMáriáá!?” –, és majdnem vettem tőle egy üveg sört, de aztán úgy döntöttem, hogy ezt az utat, az első hazautazást, az utazás mámorát bolond lennék elrontani valami sokkal gyöngébb kábítószerrel, vettem hát gyorsan egy óriási sonkás-vajas szendvicset, egy hosszúkás, tömött, vastag kiflit, ami úgy nézett ki, mint egy vigyorgó nagy kutyapofa, úgy leffegtek a nagy sonkadarabok a szendvics két oldalán, mint tacskó vagy kopó pofájából a libegő-lobogó nyelve, és jóízűen beleharaptam abba a vigyorgó tacskópofába, előbb a nyelvébe haraptam bele, körbe leharapdáltam, lecsipkedtem a kilógó kutyanyelveket, aztán megint az ablaknak nyomtam a homlokom, úgy rágtam, és a vonatunk meg-megállt, újra elindult, simán és hangtalanul, egyetlen zökkenés nélkül siklott, mint egy szánkó, és nekem az jutott eszembe, hogy amikor kislánykoromban az apuval meg a nagyival vonatoztunk, akkor még nem voltak hegesztve a sínek, és ezért akkoriban nemcsak süvöltött és ringatott, hanem gyönyörűen, végtelen és megnyugtató monotonitással zakatolt is a vonat, és néha elunta ezt a monoton kattogást, és váratlan dobszólókkal és ritmusváltásokkal lepte meg magát és az utasokat, és olyan jó ringva, sikoltva száguldani hazafelé, jó volt abba a nagy szendvicsbe újra és újra beleharapni, aztán nekiszorítani a homlokom az ablaknak és csak rágni és rágni, és nagyon jó volt arra gondolni, hogy ma este együtt vacsorázom az apuval, hogy a szobámban, a saját ágyamban alhatok, és most még a nagyi sem szomorított el, mert akkor már úgy voltam a nagyival is, mint az anyuval, úgy éreztem, hogy ő sem hagyott el, hogy ő is ott sertepertél körülöttem, abban meg egészen biztos voltam, hogy otthon aztán tényleg meglelem, ott lábatlankodik majd láthatatlanul körülöttem, hogy csak mi nem látjuk majd őt az apuval, ő viszont lát is és hall is minket, és csak bámultam kifelé az ablakon, néztem az óriás reklámokat meg a kerítéseket, a falvakat, a fákat, apró erdőket és ligeteket, bokrokat, patakokat és nádasokat, ahogy elsuhannak a vonatunk mellett, hogy a fekete-fehérrel vékonyan stráfozott szántóföldeken varjúcsapatok kóricálnak, a távírópóznákon ölyvek gubbasztanak, figyelve a mezőt, a tájat, hogy a falusi házak udvarán, az istállók előtt kutyák ugatnak, a baromfiudvarokban tyúkok és libák meg pulykák kóricálnak, jólesett látni a növényeket, a madarakat, még a háziállatokat is, az aprómarhákat, megnyugtató volt, jót tett, helyrebillentette kicsit a lelkemet, mert csak most vettem észre, hogy az utóbbi hónapokban már kezdtem azt hinni, hogy a földön nincs is egyéb, csak kő meg aszfalt meg autó meg könyv, hogy nincs más, csak emberi élet, de még abból is csak a nagyvárosi élet, hogy egyedül mi létezünk, de legalábbis csak mi vagyunk fontosak, meresztettem a szememet, bámultam az udvarokat, a düledező, foghíjas léckerítéseket meg a színesre mázolt vaskapukat, a rég nem használt gémeskutakat meg a rácsos házikójú kerekes kutakat, a nejlonnal és kátránypapírral letakart, drótozott téglával megfogott szénaboglyákat, a disznóólakat és nyúlketreceket, és most még azt is jó volt látni, amit máskor soha, hogy minden faluban van egy-egy udvar, aminek a kerítése traktorgumiból, használt neoncsőből vagy széttrancsírozott, színes műanyag hordókból lett összeeszkábálva, mert egészen hihetetlen dolgokból tudnak az emberek kerítést barkácsolni maguknak, régi-régi varrógéplábakból meg vasgyári hulladékból, összegyűjtött, visszaválthatatlan üvegpalackokból és elaggott, rozsdás radiátorokból, de lehet kerítést ügyeskedni elektromos távvezetékek üveg- és porcelánszigeteléséből meg kiürült mosószeres flakonokból, mert ahogy az én nagyim mondogatta régen:
    – Édes fiam, az emberi találékonyság még az emberi butaságnál is mérhetetlenebb. És ne gondold, hogy ez vigasztaló! Mert nincs borzalmasabb, mint amikor a kettő kéz a kézben jár.
    És amikor ez eszembe jutott, akkor rögtön eszembe jutott a kérőm is, és eszembe jutott az is, hogy lehet, hogy igaza van, lehet, hogy a nagyi valóban helyeselné a mi kapcsolatunkat, mert az én kérőm sokszor beszélt a nagyi szája íze szerint, néha meg kísértetiesen úgy mondta, mintha a nagyi szólt volna. Csak a nagyi általában tömörebben és praktikusabban adta elő ugyanazt a dolgot.
    – A butaság, az csodálatos! – mondta nekem egyszer lelkendezve a kérőm. – Hihetetlenül, káprázatosan szép a butaság villanása!
    Ez még valamikor augusztusban volt, amikor betegen nyomtam az ágyat, ő pedig fel s alá spacírozott a lakásomban, bele-belelapozott a frissen vásárolt tankönyveimbe, és az olvasottakhoz hozzáfűzte a magáét.
    – A butaság és a véletlen – folytatta. – Micsoda páros! Mert ha valamiben, hát abban biztos vagyok, hogy a teremtésben az ég-egy-adta-mindent a véletlen határoz meg. Hogy aztán kinek mi tűnik különösnek vagy épp sorsszerűnek? Én a véletlennek mondott tüneményes szövevényt, ezt a mindent behálózó, hol kegyetlennek, hol jóságosnak mutatkozó rendszertelen rendszert hajlamos vagyok akár a legfőbb törvényszerűség hangzatos címével is felruházni. Az emberiség múltját kutató némely tudós koponyák párhuzamot vonnak a véletlenszerűség és a butaság közt. Azt állítják, hogy az emberiség története nem más, mint a kedvező isteni véletlennek örökké csak ellenszegülő emberi butaság históriája. Egyetlen szerencsénk, mondják ők, hogy néha a véletlen győz. Szerintem ennél bonyolultabb a dolog. Mert a véletlen nem szelídíthető és nem szorítható kalodába.
    Megállt az ágyam fölött.
    – A véletlen olyan, mint te – mondta, és elmosolyodott. – Távolságot tart. Akár a macska. Nem jó és nem rossz. Végképp nem isteni. Nem kedvez és nem akadályoz. Néha belénk botlik, és az is untig elég. Az emberiség történetét pedig, szerintem, inkább tekinthetnénk a folyamatos korrekciók láncolatának. Botlások, hibák, mellékutak, szakadékok. Igen, a történelmünket inkább tekinthetjük a folyamatos és a botláshoz képest hasonlíthatatlanul nagyobb energiát, mondjuk úgy, ráfordítást igénylő korrekciók láncolatának.
    – És a butaság? – pihegtem láztól fuldokolva. – Mi a szerepe a folyamatban a butaságnak?
    – Hát az a lényeg! – vigyorodott el. – Az a motorja mindennek! Ami nélkül semmi mozgás sincsen. Be sem indul semmi. Mert nincs tüneményesebb a butaság kiszámíthatatlanul pattanó szikrájánál. Nincs döbbenetesebb és szomorúbb élményünk, mint tanúja lehetni egy, a legsötétebb mélyből pillanatok alatt fölmerülő, igazán bárgyú gondolatnak. Nem tagadom, hogy a gyötrelmes kínban születő, hosszadalmas vajúdás után felsíró, ordító ostobaságnak is megvannak a szépségei. Igaz! De azért a butaság villanása, az mégiscsak valami!
    A vonat ringva robogott, bámultam kifelé az ablakon, és jólesett a kérőmre gondolni, jó volt felidéznem a szavait, olyan derűs, olyan virgonc voltam azon a szép napon, hogy még a betegségemre is jó érzéssel emlékeztem vissza, különösen arra, hogy mit is mondott az én kérőm akkor, amikor beteg voltam, félájultan hevertem a negyvenfokos láztól, és az öreg doki injekciót adott a fenekembe, a kérőm meg, akit talán még három napja sem ismertem, azt mondta, ahogy lábadozni kezdtem: „Összefut a nyál a szájamban, ha arra a kétgombócos vaníliafagylaltra, a fenekedre gondolok!”, csak bambultam a vonaton, néha nekitámasztottam a homlokomat az üvegnek, mint kislánykoromban, aztán gyorsan el is vettem, mert december volt, és az üveg ragadt, olyan fagyos volt, bámultam a sziporkázó mezőket, az elsuhanó falvakat, és most azt sem volt bántó látnom, hogy minden faluban van néhány olyan udvar – lehet, hogy az udvarok többsége ilyen? – amiről azt gondolhatta volna az ember, hulladékfeldolgozót üzemeltetnek a házban, annyi rozsdás cső meg vashordó meg szétrohadt teherautó-kaszni meg ezeréves ipari ketyere, lom, használhatatlan frincfranc volt felhalmozva, hogy méhtelepre hasonlított az udvar, de én nem haragudtam aznap, és azt is tudtam, hogy ezek nem roncstelepek, hanem családi házak udvarai, és hogy ezeket a szeméthegyeket, a használt autógumikat meg lyukas műanyag hordókat és esővíztől térképfoltos, girbegurba furnérlapokat soha senki nem fogja már felhasználni, hogy ezeket a hulladékdombokat és szeméthegyeket szenvedélyből gyűjtötték, hangyaszorgalommal, hihetetlen buzgalommal hordták össze, hogy ezekben a rothadó és korhadó és bűzölgő szeméthegyekben egy élet munkája van, de még ezeket a szeméthegyekkel és szeméttornyokkal elcsúfított falusi udvarokat is jólesett látnom, és még jobban esett látnom azokat az udvarokat és kerteket, amiket léckerítések, akáckarámok vagy fonott sövények fogtak körbe, amelyekben még működtek a régi-régi kerekes- vagy gémeskutak, ahol bukszusok, orgona- és vadrózsabokrok sorakoztak a házak előtt, ahol a meszelt törzsű gyümölcsfák közt a halványzöld, deres-mákos fűben birkák vagy kecskék bóklásztak, és elgondoltam, hogyan élhetnek az emberek a házakban és udvarokban és kertekben, hogyan élhetnek az emberek az alattunk elsuhanó, elmaradozó falvakban, és a vonatunk néha zötyögött, néha vashídon dübörgött, néha nagyokat fütyült, és én tudtam, hogy sötét este lesz, mire feltűnnek az ismerős, hazai hegyek, de az sem zavart, mert azt is tudtam, hogy hajnalban kipattanok majd az ágyamból, talán már négykor vagy ötkor felkelek, nem is reggelizek, csak készítek magamnak a konyhában egy mézzel kevert, forró és sűrű kakaót, és azt a tűzforró, lávasűrűségű kakaót, ahogyan hűl, szépen elkortyolgatom, aztán feltrappolok az Ökör-hegyre, a Pozsálóra, és onnan bámulom majd a hegyoldalakról a városra görgő ezüstös, hajnali ködöt, és ott a vonaton ülve tudtam, hogy másnap reggel ugyan egyedül ülök majd a forró kakaómmal a sötét konyhában, de azt is tudtam, hogy azért ott lesz velem a nagyi is, még inkább ott lesz láthatatlanul, mint amikor gyermekkoromban testi valójában is ott volt, hiszen olyan természetes volt a létezése, hogy tudomást sem vettem róla, a vonat himbált, lágyan ringatott, átszaladt apró városkák állomásain, meg sem állt, én meg tudtam, hogy holnap hajnalban, mire elkortyolgatom a kakaómat a sötétben, addigra a konyhaablak keretébe foglalt tustinta feketeség lassanként sötétkékre változik, és jól tudtam, hogy mire kigyaloglok az erdők aljára, a hatalmas bükkök, tölgyek és fenyők alá, és onnan lenézek a városra, tudtam hogy ha véletlenül nem jönnének a nagy, őszi ködök, akkor viszont addigra lesznek a legeslegszebbek a fények, mert addigra felszívódik a tustinta sűrűségű sötétség, és ezen a korai órán úgy bújik elő a város az éj bundájából, olyan frissen és tisztán, ahogyan az üdítő álomból ébredve dukál is, mert igazából nem az éji feketeségben, hanem ebben a mély tengerként kéklő derengésben ragyognak fel a leggyönyörűbben a fények, ebben az akváriumi tisztaságú térben, így hát az sem baj, ha vaksötét lesz, mire az én városkám vasútállomásán csikorogva megáll a vonat. Ráadásul én azt is tudtam, hogy az sem számít, ha véletlenül nem kelnék fel reggel négykor vagy fél ötkor. Ha tizenegyig vagy délig aludnék. Húznám a lóbőrt, durmolnék, akár egy mormota. Akkorra az apu rég elrohanna a kórházába, viszont abban meg az lenne jó, hogy előkászálódván a szobámból, lustán és kényelmesen, lógó pizsamában kotozhatnék az óriási kamrában, ahol aztán megint csak ott lenne a nagyi. Ott lenne a nyáron eltett befőttekben és kompótokban, a savanyúságokban, de ott lenne a kamraillatban, az egérfogókban, az alsó polcokon sorakozó kurblis darálókban is. Leginkább talán épp bennük, ezekben a színes, kopott vas- és acéldarálókban, amiknek fogantyús kis faékekkel kell betömni a száját, a kék színű, kerek fejű mákdarálóban, a nagy, szegletes szájú, piros diódarálóban, a hosszú csőrű paradicsompasszírozóban, a hideg, kegyetlen fényű húsdarálókban. Ha csak rájuk pillantok, a nagyit látom. Ahogy dióval, mákkal, mandulával, mogyoróval, különböző húsokkal etetgeti a darálókat, ahogy óvatosan tekeri őket, a faékekkel lenyomogatja a mákot vagy a mogyorót. A legjobban azt szerettem nézni, ahogyan a húsdarálókat etetgette, mert azokat nem fával, hanem puszta kézzel, az ujjaival etette, előbb marokkal helyezett a szájukba egy-egy adag husit, aztán elkezdte tekerni a kurblit, és az ujjaival, hol hárommal, hol kettővel, mélyen le-lenyúlt a daráló torkába, hogy el ne akadjon egy-egy csúnya mócsing, hogy meg ne fulladjon szegény daráló, kislánykoromban imádtam nézni, ahogy a nagyi a kamraasztal peremére srófolt darálót eteti, azt vártam, hogy egyszer figyelmetlen legyen, félrenyúljon, rosszul adagolja a husit, és köhögjön már egyet a daráló, de soha nem köhögött, mert a nagyi nagyon figyelmesen, teljes odaadással etette a darálót, akár egy kisbabát, úgy adagolta a falatokat, ahogy egy anya rakosgatja kiskanállal a karon ülő kisdedének a szájába a reszelt almát, és ha néha a daráló száján visszabuggyant egy falatka, akkor azt a nagyi éppen úgy, ugyanazzal a tökéletes mozdulattal kanyarította vissza, ahogy a mamák kanyarítják-kanalazzák vissza a gyermekük szájába a falatot, hihetetlenül ügyesen, éppen mindig akkor, mielőtt lehullana, a kanál élével visszakormányozzák a baba szájszegletéből a visszabukizott falatot. És persze ott lenne a nagyi a sonkákban meg a paprikás kolbászokban és szalámikban is. Mert azok is mind ő. És felkelés után, déltájban ráérősen bóklásznék, kotoznék a kamrában, és lenyisszantgatnék a mennyezet alatt felfüggesztett rúdról lógó nagyikból egy-egy falatkát. A sózott disznócomb oldaláról egy szép piros, sós szeletkét metszenék, a kolozsvári szalonnából a húsos részeket nyeszetelném. Nem is terítenék meg magamnak a konyhában, hanem mint a sunnyogó gyilkos, leszegett fejjel, kezemben a beretvaéles késsel oldalaznék be a kamrába, ott aztán felszegném a fejem, s középen állva, körkörösen kifelé haladva, nyesegetve, nyiszatolva, kóstolgatva reggeliznék, mindenből lecsippentve a legízletesebb, legkívánatosabb falatkát, és persze mindent kenyér nélkül ennék, ráadásnak felbontanám az egyik tízliteres savanyúságot, félretolnám a tetején a kaprot, odébb feszegetném az uborkát, amíg csak meg nem csippenthetem az üveg falához tapadó szép hosszú, fehér tormacsík végét, és kihuzigálnám azt a hosszú tormadarabot, és az inas-szálas, finom savanyú leveses tormát rágicsálva, elégedetten húzódnék vissza a konyhába, és letelepednék a sparhelt mellé, a nagy fásláda tetejére, és kibámulnék az ablakon a sziporkázó hóra. És a vonat ment. Szaladt, zakatolt, álomba ringathatott, mert egyszer csak kézen fogva bandukoltam a kérőmmel a szülővárosomban, estébe hanyatlott az idő, vörösen és narancssárgán világított a sötétedés hosszú nyiladéka a Kálvária felett, gyorsan ereszkedett alá a szürkület, és már fent is voltunk az erdők alatt, odalent a lábunk alatt a város és a köd, meg akartam mutatni a ködöt a kérőmnek, mert a mi városunkban csodás ködök vannak, nyáron is és ősszel is, de hihetetlen ködök vannak novemberben és decemberben, és ezek a téli ködök úgy gördülnek alá a hegyoldalakon, mint lassított filmen a pusztító lavina, csakhogy ez a ködlavina szelíden sziporkázik, csillog-villog, sűrű fátyolként ringatózik, lassan beburkolja a lebukó nap fényében aranyosan csillogó tornyokat, a püspöki templomét és a régi ferences templomét meg a diáktemplomét is, aztán végighullámzik az alsó városon, beborítja a református templomot, aztán a szlovákok nagy evangélikus templomát is, aminek tornya nincs, de még így is olyan magas a gerince, hogy úgy áll ki a köd hatalmas, csöndesen hullámzó tavából, mint egy nagy sziget, aztán egyszer csak nem tudtam tovább álmodni, mert vámosok és határőr kiskatonák zajongtak, ellenőrizték az útleveleket, aztán feltulakodott a vonatra egy csapat fiú, akik Lengyelországba tartottak, és nem síelni mentek, hanem hogy vigadozzanak, vodkát és sört igyanak Krakkóban, a Posztóház oldalában, aztán a Szent Mihály-templom lábánál, hogy helyes és kedves lengyel lányokat fogdossanak, pulykavörös ír lányokkal csókolózzanak a Mickiewicz-szobor talpánál, de már a vonaton elkezdték a mulatozást, és nem nyugodtak addig, amíg be nem vontak a társaságukba, ami könnyen ment, mert láttam, hogy minél inkább ellenkeznék, annál inkább kapacitálnának, kedves, nagyszájú fiúk voltak, hiába igyekeztek vigyázni a nyelvükre, mindig elszólták magukat, hogy nemcsak mulatozni meg piálni szeretnének, hanem szeretnének olyan lengyel, ír meg svéd lányokkal megismerkedni, akik szintén nemcsak mulatozni és vigadozni szeretnének, és az is kiderült, hogy van köztük egy srác, húszéves, aki még sosem volt lánnyal, és a barátai most mindenképpen szeretnének segíteni neki, hogy letehesse már ezt a nyomasztó lelki terhet, szeretnék őt beavatni, és az a beavatásra váró szűz fiú rögtön szerelmes lett belém, azonnal láttam, hogy legszívesebben nem is menne tovább a barátaival, hanem velem maradna, és el-elcsíptem a tekintetét, ahogy titokban meregette rám a szemét, éreztem a felém áradó szeretetet és kívánást, hogy szeretne engem megsimogatni, szeretne velem hosszan-hosszan, úgy igazából, órákig csókolózni, így hát időről-időre lehunytam a szememet, hogy legeltethesse a szemét az arcomon, szájamon, nyakamon, hogy kedvére megbámulhasson, de aztán észbe kaptam, hogy hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a helyes és kedves, aranyos fiút én nem akarnám beavatni semmibe, így hát többet nem hunytam le a szememet, hanem inkább beszálltam kártyázni, és ha nagyon-nagyon erőltették a vodkás üveget, akkor a szájamhoz emeltem, mintha jól meghúznám, pedig éppen csak egy-egy gyűszűnyit eresztettem át a nyelvem és a fogaim résén, csak annyit, hogy ne legyen becsapás a dolog, aztán egyszer csak sötét lett, az ablak tükörré változott, kibámulva valójában bebámultam a kupéba, mert nem láttam a tájat, csak néha egy-egy erősebb villanylámpa fényét, de többnyire öt röhögcsélő, vodkázó fiút meg egy ablakon kibámuló lányt, aztán egyre nyugtalanabb lettem, fészkelődni kezdtem, és néhány perc múlva meg is pillantottam az Ökör-hegy csúcsán a kilátó vöröslő parazsát, így hát megérkeztünk az én kis szülővárosomba, és addigra tényleg koromsötét volt, és én gyorsan leszálltam, mert a mi városkánkban mindig csak egyetlen percig áll a vonat, a fiúk ugyanúgy fogadkoztak, mint a kaszkadőr barátnőm, hogy majd írnak, aztán távolodni kezdtek, lelkesen integettek, és egy perc múlva nyomtalanul felszívódtak a térben és időben, eltűntek a saját életükben, én pedig ott álltam egyedül a sötét peronon.