Szauer Ágoston

Alakok

Terasz, sakkmintás kockakő,
pohár falán egy tarka méh,
keskeny fókuszba nyújtva szín:
az abroszon az almalé.

A korlátról egy árny kinő,
s bokrokba rejti életét,
oszlop, majd kanna, mákfüzér,
s gőzként egy megkésett ebéd –

egyformán mindig. Bamba fény.
Az árnyékszínház elhalad,
naponta más vendég ül itt,
és mindig más az olvasat.

Polír

A tárgyak barnán nyugszanak,
kontúrjuk évgyűrűkbe vág,
tükör s való már egy anyag,
egy téglalapnyi lakkvilág.

E szögből nincs az észlelő.
Csendélet, mint a főfalon
(talán belóg a kézelő),
a rögzítésre alkalom.

Szobánk e kép a zongorán,
kényelmes két dimenzió,
de fel kell kelni jó korán,

hogy elsőként éppen te lásd
– mert rejtvény ez, kemény dió –
a tegnapon a változást.

Óvatosan

A hall itt szemben csendes, vén lény,
ma mindent elkövetne, csak lásd,
szőnyeggel csábít, és a végén
elaltat minden kis gyanakvást,

már giccsbe hajló szinte, úgy hat:
a könyvekhez tenyérnyi fény dől.
Vigyázz. Egy tárgy szerephez juthat
a polcok mély csendéletéből.

A mítosz születése

Kissé ferdén az új ösvény fölött
a szikla már többeknek ismerős,
egy szélcsiszolt ovál, felül törött,
ki erre elmegy, lélekben erős,

hisz úgy hasonlít – oly fehér, sima…,
itt sok dolognak nincsen még neve,
és mégis, félig elmondott ima
egy bennszülött riadt tekintete.