Tüskés Tibor

Öreg ember a hegyen

    Későn nősült, a felesége korán elhagyta. Gyerekük nem született. A présházat meg a hozzá tartozó szőlőt a szülei utáni örökségből, a maradék pénzből vásárolta. Az öreg tőkéket kivágatta, szőlővel nem akart foglalkozni, a szőlő művelését soha nem tanulta. Gyümölcsfákat ültetett, azokat metszette, permetezte, és várta, hogy termőre forduljanak.
    Annyi pénze soha nem volt, hogy autót vásároljon. Autóbusszal jött és ment a hegyre. Lassan az állandó utasokat is megismerte: diákok voltak, hivatalba járó asszonyok és idősebb férfiak, a szőlőtulajdonosok. Ezekkel lassan köszönő viszonyba került, de beszélgetni nem állt meg. Ha a szűk horhosba ért, egyedül ballagott föl a hegyre.
    Amikor a csiszológépet utoljára indította el, elszomorodott. Az utolsó húsz évet egyetlen munkahelyen töltötte. Elbúcsúzott a kollégáktól, megígérte, hogy minden évben egyszer meglátogatja az üzemet. De amióta új igazgatót kaptak, nem szívesen lépett be a gyár kapuján, és el-elmaradozott a nyugdíjastalálkozókról.
    Egyre több időt töltött a hegyen. A présházat kimeszelte, a bor készítéséhez szükséges szerszámokat elajándékozta, csak azt tartotta meg, amire a gyümölcsfák ápolásához szüksége volt, a létrát, a permetezőgépet, a metszőollókat. Korábban csak a hétvégeken aludt kinn a hegyen, most már egész hétre kinn maradt. A naptárba beírta azokat a napokat, amikor a postás a nyugdíjat hozza. Ilyenkor otthon akart lenni. Egyébként nem sokat törődött az idővel. Életét és munkáját a gyümölcsösben a nap járásához és a változó időjáráshoz igazította.
    Esténként kiült a présház előtti padra. Előtte mély völgy húzódott, háta mögött ment le a nap. A szemben lévő dombra ráterülő árnyék egyre följebb emelkedett. Amikor besötétedett, kipattantak a lenti fények, az utat jelző lámpák gyöngysora, a családi házak ablakszemei. Távolabbról a város fénytüze parázslott.
    Az asztalra kancsóban bort és metszett üvegpoharat tett. Amikor a poharat teletöltötte borral, a kancsóhoz érintette, és keserűen fölnevetett:
    – Egészségünkre.
    Az üres poharat visszahelyezte az asztalra.
    Az életére gondolt. Mi volt benne szép, mi rossz? Miből mennyi jutott neki? Hol rontotta el? Miért lett magányos? Ha írna annak az asszonynak, aki akkor egy másik férfi miatt elhagyta, válaszolna-e neki, visszajönne-e? Miért nem született gyerekük? Mennyi ideje van még hátra az életből?
    Néhány könyvet őrzött a befalazott ablakmélyedésben, de nem olvasta őket. A táskarádióból csak zenét szeretett hallgatni. Ha este lefeküdt, egyre gyakrabban arra riadt föl, hogy egy férfihang az éjféli híreket olvassa.
    – Elaludtam – morgott magában. Keresztet vetett, és átfordult a másik oldalára. – Holnap megint nehéz lesz reggel fölkelnem…
    Arra is gondolt, hogy papírt terít asztalán az íráshoz, és megörökíti az életét. „Két nagy dolog van az életben, amivel érdemes foglalkozni, a szerelem és a halál” – kezdte, de áthúzta a szavakat, és letette a tollat.
    – Minek írjak? Ki olvassa el az írásomat? Kinek van szüksége az én filozofálgatásomra?
    Ezen a nyári estén is kint ült a présház előtti padon. „Alig van már kert és szőlő körülöttem – tűnődött. – A szőlőművelés senkinek sem kell. A szőlőskerteket eladogatják, mindenütt családi házak épülnek. Két- és háromszintes villák, kacsalábon forgó várak, kastélyok. Szorul nyakam körül a hurok. Ellobban ez a nyár is, mint a többi. Kié lesz ez a kert? Kinek gondozom a fákat, a gyümölcsöst? Mikor épül föl majd ezen a helyen is egy magánpalota?”
    Mióta több időt tölt a hegyen, a hétvégi reklámújságot is bedobják a kapuján. A múlt héten egy ismeretlen férfi állított be hozzá. Füle mögött hallókészülék volt, az arcát csupa ránc hálózta be. „Na, ez még nálam is vénebb” – gondolta. Aggályosan kezdte:
    – Ha Bálint gazda nem állandó lakó is a hegyen, talán nem sértem meg…
    Elakadt. Aztán megtörölte s szemét.
    – Talán látta, a gerincen valamikor egy kereszt állt. A hegyi emberek állították. Évekkel ezelőtt ledöntötték. Néhányan azt szeretnénk, hogy ismét legyen egy jel… Ha nem sérteném meg, megkérdezem, tudná-e támogatni… Már készen vannak a tervek. Művészi alkotás lesz…
    A szeptemberi Mária-nap előtti vasárnap szeretnénk fölállítani és megáldatni…
    Az öregember reggel döbbent rá, hogy vasárnap van. Ama szeptemberi Mária-nap előtti vasárnap.
    A présház déli oldalánál mindig hagyott egy helyet, amit nem kaszált le. Itt magasra nőtt a fű, a fű között vadvirágok virítottak. Bálint megborotválkozott, a ciszternából merített vízben derékig megmosakodott. A sárga, kék és lila virágokból csokrot kötött, és elindult a keskeny úton a hegy gerince felé.