Koppány Zsolt

Gizi

    Olyan szél fújt, hogy a száradó lepedők odaragadtak az égre. Irtóztató suhogás a jobb fülem mellett, majd a karvastag husáng, ahogy becsapódott, beledöngölődött a földbe. Vissza se néztem. Csak futottam, föltéptem az andráskereszttel összefogott fakaput, ki a grundra, embernyi bozótba, kitaposott, keskeny ösvényen, mint a labirintban. Térképet is rajzoltam a grundról. Olyan volt, mint az ember hasa. Belek tekeregtek, le egészen a gyárkerítésig. Jobbra meg a vakbél; apró nyúlvány; ólak voltak itt, aztán lebombázták a háborúban. A grund helyén meg házak sora. Az angolok szőnyegbombáztak, a gyár miatt. Emberi és állati élet a flórába inkarnálódott. És játékterükké magasztosult. Ide menekültem mindig. Fiatal voltam, de nem annyira, hogy az apám még mindig verjen. A husángot most nem ő hajította utánam. Az a testes nő, akivel épp együtt élt. Szó sem lehetett róla, hogy feleségül menjen az apámhoz. Mert engem is nevelni kellett volna. Én meg nagyon hisztis gyerek voltam.
    Az még csak hagyján, hogy mosni, főzni, ganézni az udvart, tojózni a tyúkokat, de vállalni a kölköt is, aki én voltam, azt már nem. Apa, az más. Ötvenegy éves volt, harmincnyolccal több, mint én. Szép, magas ember. Mákos haját hátrafésülte és bekente dióolaj színű hajolajjal. Bajuszát jávorosra nyírta. Mesélték, fiatalkorában a lányok petróleumot pisáltak utána. Volt egy kis csónakháza a Balcsin, hát ott álltak sorba a nők. Adták a kilincset egymásnak. Csak hogy érezzék. Az illatát. Mert illatos volt mindig. Hasához szorította a fejemet, amikor fésült. Rózsaszín, szivacsos vérérdaganatok borították a bőrét. Mégis, az illata rémlik, bőrszíne, anyajegyei, meg azok a szivacscsomók elmosódtak.
    Már a két és fél méteres betonfal emelkedett előttem, amikor végre megálltam. Nem lihegem, csak a szívem kalimpált gyorsabban, bár szokott az verni százhúszat akkor is, amikor csak a plafont bámultam napestig. Baj volt az idegeimmel. Legalábbis apám élettársa állította, hogy be kell utalni engem a diliházba, mert még kárt teszek valakiben. Na nem. Nem magamban. Azt tudta ő is, Még hogy én pusztuljak, ők meg röhögjenek a markukba! Ha nem élnék, még hozzámenne apámhoz is! Azt már nem. Csak érezze az a nő, micsoda kín is az a gyermeknevelés. Főképp, ha ilyen megátalkodott, semmihaszna az a gyerek. Istentől, embertől elrugaszkodott. Pedig féltem az Istentől. Rettegtem minden hittanórán. Pokol. Tisztítótűz! Éreztem égő bőröm szagát. A tűz beette magát a zsigereimbe. A házilag sodort cigarettát is mindig más gyújtotta meg, amikor mi, srácok kiszabadultunk a grundra. A bozót mélyén pöfékeltünk. Darut szívtunk, keverve Cleopatrával. Apától lopott cigarettapapírba sodorva. Annyit akkor se sírtam, amikor vertek. Köhögni meg soha. Csak itt, a gyár szögesdróttal koronázott falának tövében. Ahol ember soha, madár meg veréb ha járt.
    Gizi mintha tudta volna.
    Már várt.
    Bő szoknyája térdig ért. Háttal állt, és a százféle gaz megannyi színes virágát tépte csokorba. Úgy hajolt le, hogy a térde se roggyant. Fehér bugyijának keskeny csíkja nevetve rámköszönt. Összerezzentem. Tetszett nekem a Gizi. De mit tegyünk, kisfiús voltam. És álmodoztam. A pizsamám bánta minden este. Mosás előtt a csíkos hálónadrág megállt a sarokban. Ibóka, apám testes asszonya két ujja közé csippentette, majd térdben megtörte, mint a fagyott ruhát szokás. Hű, ha ezt apa megtudta volna!
    Gizi csak hajlongott, és rám se nézett. Pedig érezte, hogy ott állok mögötte és nagyokat nyelek, bizsereg ott a lábam között. Majd hirtelen megfordult.
    – Kivertek otthonról?
    Bólintottam. Jókora csokor volt már a kezében. Vastag száján repedezett a rúzs.
    – Ibóka néni utánam vágott egy karót.
    – Menjen a picsába.
    Hová? És mindjárt elképzeltem, amint Ibóka néni bemászik egy hatalmas fenékbe. Mosolyogtam. Gizi újra lehajolt, és tépett még a csokorhoz két szál parlagfüvet.
    – Te, Gizi – fordultam felé, és megérintettem a karját. – Te, neked nincsen kisfiad?
    – Kitől volna?
    – Kitől? Nem értem…
    És tényleg nem értettem. Akkoriban azt hittem, gyereke minden nőnek lesz, mint tyúknak a tojása. Ha meg férfi van vele, akkor az a gyerek már nem csak a nőre, de a férfira is hasonlítani fog.
    – Zoltika, nincs énnekem senkim. Apád az üzemben észre sem vesz. Ha igen, akkor is csak azt mondja, na Gizikém, menjen a raktárba, és a bárcájára vételezzen két menetfúrót. Mikor meg hozom a szerszámot, csak dünnyög a bajsza alatt. Ibóka bezzeg…
    Ibóka irodán dolgozott. Ha teltkarcsú volt is, de ápolt, szép fogú, mosolyos nő. Gizi meg? Ő elhanyagolta magát. Azt sem lehetett tudni, hány éves is valójában. Harminc? Vagy még innen? Bár negyven is lehetett, mert amióta én ismertem, mindig ugyanígy nézett ki. Mosolyába kettős foghiány vágott alagutat. Nem pont elöl, de így is látszott, Tudta, és ezért, ha nevetett olykor, kezét szája elé tartotta.
    Izzó féltékenység gyötörte. Ibóka néninek sohasem köszönt, csap, fölvetette a fejét, és elnézett a messzeségbe. Hatalmas darukra látni onnan, ahol apa vezette a TMK-műhelyt. Rozsdás vasak meredtek az ég felé. Öntvények hevertek a rámpán. Kiselejtezett toronyrevolver-esztergák, sugárfúrógépek. Gizi valahányszor leheveredett rájuk, ha a tűző napon fölforrósodtak. Nem csinált semmit. De ha igen, abban sem volt sok köszönet.
    Cigarettát vett elő, megnyalta a végét és szájába tette.
    – Kérsz?
    Bólintottam. Hát hogyne. Gizivel cigarettázni! Amikor úgyis csak a haverokkal…
    Szótlanul pöfékeltünk. Gizi hirtelen átpöckölte a kerítésen a még égő cigarettát. Rózsaszínű blúzát áthúzta a fején. Melltartóját kigombolta. Szép melle volt. Ha rátettem volna bimbójára egy Kossuth-ötforintost, az ezüstöt, hát marad még körben a mirigyes, sötétbarna bőrből.
    – Kisebb az egyik! Bele lehet őrülni! Vagy azért nagyobb a másik, mert mellrákom van!
    – Egyformák – csak ennyit mondtam.
    Bár eszembe jutott, hogy az apám mindig azzal bosszantott, hogy nikkelezett a szemmértékem. Én mégis úgy láttam, hogy ez a két mell, mint két tojás. Igaz, a szívemet majdnem kiköptem. Így meg aztán végképp nem tud az ember saccolni. Egyforma és kész. Nincsen azoknak a melleknek semmi bajuk. Gizi meg, mint egy eszelős, gyúrni kezdte kisebbnek vélt mellét. Majd, mintha nem történt volna semmi, visszavette blúzát. A melltartót meg kötéllé csavarta, és összekötötte vele csokrát.
    – Zoltikám, szia. Én megyek. Anyám már vár az ebéddel.
    Ebéddel? De hiszen alkonyodott!
    Ibóka, apa meg én vacsorához készülődtünk a házhoz ragasztott fedett verandafélében. Tészta gőzölgött a tányérokon. Mákkal szórtuk tele.
    – Ez a Thurzás lány az agyamra megy. Üldöz a szerelmével.
    – A Gizi? – kérdezte Ibóka, mintha nem tudná, kiről van szó.
    – Ja.
    Apa nagy adagokat tömött le a torkán.
    – Féltékeny, hogy jól megvagyunk – jegyezte meg Ibóka, és megszórta tésztámat mákkal. – Zoli, egyél már! Ne kelljen kétszer mondanom.
    Ő aztán nem becézett! Semmi Zoltikám! Én meg csak piszkáltam az ételt, és Gizire gondoltam. Szerettem Gizit. Minden furcsasága ellenére. Aki őt bántotta, az engem bántott. Pedig imádtam a mákos tésztát. Ibóka, meg kell hagyni, remekül főzött. De, hogy a hasamon keresztül megfogott volna… Apát talán. Apának mindegy volt már. Ő csak jól akart élni. Enni rendesen. Tiszta inget húzni mindennap. Meg hogy megmaradjon az illata.
    – Ne piszkáld azt az ételt! – förmedt rám apa is.
    – Forró – mondtam lehajtott fejjel.
    – Szóval forró a fiatalúrnak – ugrott föl Ibóka, és megragadta a tányéromat. Arra nagyon vigyázott, hogy ki ne csússzon a kezéből. Mert a vacsorámat kilódította az udvarra. A tyúkok fölriadtak a zajra. Már az ólból futottak kifelé. A tekergő, mámoros, édes gilisztákat fölcsipegették a földről. Apától kaptam egy átszállót. Szipogtam. Sírni csak azért se! Ibóka meg azt mondta, papa, csinálj már valamit ezzel a gyerekkel, mert nem bírom tovább. A husángról, Istennek legyen hála, egy szót sem szólt.
    Kimehettem volna a grundra. De nem tudtam, ott van-e Gizi. Mert ha nincs, ugyan mit kerestem volna ott egyedül? A lépegető sötétségben?
    Húsvét hétfő reggelén nagy izgalommal ébredtem. Locsolni megyünk apával. Giziékhez is. Hacsak nem mondja apa, hogy oda ne! De nem mondta. Ibókát locsoltuk meg először. Főtt tojást ettünk meg sonkát. Citromos teában csilingeltek a kiskanalak. Be voltam fésülve, mint egy dzsigoló. Csokornyakkendőt is kötött az apám a nyakamra, és indultunk. Thurzásék háza szemben velünk húzódott, le a gyárkerítésig. Apa vállal lökte be a bedagadt kaput. Thurzás néni már a verandán várt minket. Így ment ez már sok-sok éve, Thurzás bácsi akkorra már Ibókánál járhatott. Macska kúszott a fal mellett, hasa a földet érte. Kerülte az embert. Nem is csoda. Tavaly még, hogy Thurzás bácsi megragadta és csizmaszárba dugta, hátsó lábai rémülten kalimpáltak a levegőben, Zsebéből bicskát húzott elő, pengéjét végighúzta nadrágszárán és kikanyarította a macska heréit. Majd elhajította csizmástul. A fél utca ott toporgott a házuk előtt. Az a visító nyivákolás sohasem tisztult ki a dobhártyák mögül.
    Opera kölnit vettem elő a zsebemből. Azzal locsoltam. Öt év alatt egy csepp se került hajra, se melltájékra. Thurzás néni szájon csókolt. Apát is. Gizi a sarokból nézett. Sarkon fordult, és a hátsó udvaron át kirohant a, grundra. Thurzás néni még utána is kiabált, hogy gyere vissza, te istenátka! De nem. Nem tudtuk őt meglocsolni. Apa nem is bánta.
    Mikorra mindenkit meglocsoltunk az utcában, délután lett, és a napnak is megjött a kedve, hogy előcsalogassa a tavaszt sárga hajából. Köszönöm, de én nem kértem az ebédből. Dugig voltam a sok kínált kajával. Apa hazament. Én meg elsétáltam a Thurzás-ház előtt. Belestem az ablakon. Gizi vörös arccal verte az anyját. Vietnami papucsával ütötte.
    – Hogy mered szájon csókolni? Te vén boszorka! Megöllek! Dögölnél már meg! Te!
    Gizit nyáron láttam újra. A világbajnoki döntő napján. Focilázban égett az egész utca. Apa az ablakba tette a fekete-fehér Orion tévét. Vagy húszan hevertek le a fűbe. Üres sörösüvegek halomban. Fogyott az aprósütemény is. Ibóka édeset sütött a jeles alkalomra. Ő volt az egyedüli asszony azon az estén. Én is nagyon vártam a meccset. De azért kiballagtam a grundra, Giziék háza mögé. A lány a gaz közt guggolt, térdét szorosan átfogta, arca karján pihent, vállig érő barna haja előrebukott. Kataton csönd billegett a levegőben.
    – Szia, Gizi… – de nem felelt. – Ma lesz a döntő. Braziliolasz. Nem nézed? Átjöhetnél hozzánk.
    Gizi rámemelte álmos tekintetét.
    – Szent János volt nálam.
    – Ki?
    – Nepomuki Szent János.
    – Szobra van a templom mögött…
    – Ő az. Igen. Ő. Meglátogatott. Ott ült a konyhában, és arra kért, hogy ne szomorkodjam. És megszidott, hogy vertem az anyámat. Meggyóntam neki. Papnak ugyan nem gyónok! Egy fenét!
    Gizi fölpattant, és haját befőttes gumival copfba fogta. Nepomuki Jánosról mesélt.
    – Ő a gyónási titok vértanúja. Vencel király azt mondta neki, ha nem mondod el, mit gyónt a királyné, vizet nyeletek veled! De János csak annyit válaszolt, hogy a pap, akinek Isten zárta be a száját, örökké hallgatni fog. Érted ezt? Örökké hallgat. Semmit sem árul el, inkább a kínhalál. A Moldvába fullasztották. Édes Istenem! – Csak néztem Gizit. Nyitva maradt a szám is. Tetszett a szép mese, és nem is értettem, miért nem tanultuk hittanórán? A hidak védőszentje; gyónási nagytitok őrzője holtában is, és ott ül a Gizinél szinte minden este, hát ez valami fantasztikus! Elmesélem a hittanórán! Rőtvári plébános úr mit fog szólni?
    Míg én ámuldoztam, Gizi már a melleit fogdosta, gyúrta, mint a tésztát Ibóka néni, és csak azt hajtogatta, hogy neki kisebb az egyik melle, mint a másik. Vagy a nagyobbik rákos. Attól nagyobb. Meg keményebb. A bőr meg behúzódik.
    – Pelé is játszik! Meg Rivelino. Gerson és Carlos Alberto. Jairzinho a jobb szélen, Tostao középcsatár. Bonisegna, Riva, Rivera az olaszoknál! Hát nem érdekel?
    Nem. Süket lett mindkét fülére. Kezét összekulcsolta, és úgy emelte az ég felé. Nepomukit hívta. A döntő estéjén.
    – Apád is nézi? – fordult felém hirtelen.
    – Persze! Na, jössz?
    – Megcsal azzal a tehénnel!
    Gizi el se köszönt. Már csak a hátát láttam, ahogy szétnyíltak a szomorúfűz lehajló ágai. Hazamentem. A bíró épp sípjába fújt.
    Ősszel bekerültem a gyárba. Fiú folytassa apja mesterségét.
    A TMK-műhelyben reszeltem a vasat egész nap. Inaskodom majd három évig. Gizit nem láttam sehol. Gizit kirúgták. Azt is hallottam, hogy leszázalékolták. Hogy az mit jelent, nem tudtam. Talán azt, hogy nem százszázalékos. De meglátogat-e egy szent olyan embert, aki nem beszámítható? Vagy csak olyat? Aki még hisz a mesékben? Aki hiszi, hogy a bűn rosszra visz? Pokolba? Tisztítótűzbe? Én még hittem. Bár a tüzet kezdtem megszeretni.
    November vége volt már. Hó fedte el a peremváros minden piszkát. Mínusz kettő súgott a piros fülekbe. Mikulásról álmodtam már, csokihegyekről, cipősuvickolásról soha. Az utcában volt egy fuvaros, az fogott lovat a megannyi szánkó elé, s mi sikítva röpültünk a ropogó, fehér kacskaringón. Csak a gyár meredt föl feketén és köpte kormát az égre.
    Azon az estén csillagoktól fuldoklott az univerzum.
    Gizi halvány villanyfénynél ült a konyhában. Thurzás néni dugta be a fejét. – Gizikém, mért nem alszol?
    – Maga ölte meg. Maga volt, anyám?
    – Megöltem? Krisztus Isten… miket beszélsz?
    – Maga a királyné. Megcsalta a férjét. Emiatt kellett meghalnia.
    Thurzás néni belesápadt. Odalépett Gizihez, és megsimogatta a fejét. Gizi fölpattant, és eltorzult arccal üvöltött.
    – Gyilkos! Egy szent gyilkosa! – Thurzásné keresztet vetett. – Kellett magának gyónnia? Mi? Mért nem hallgatott? Még ma is élhetne az a szegény János. Itt volt. Elmondta. Tudok mindent, anyám.
    Gizi kirohant az ajtón. A kaput is nyitva hagyta, úgy futott. Útközben levetette szvetterét. Lerúgta lábáról a papucsokat. Szoknyája bokájára csúszott. Kibújt abból is. Bugyi volt rajta és melltartó. Rohant a hóban. Emberek fordultak utána. De senki egy szót sem. Hogy szólni kellene. Még megfagy ez a lány! De semmi. Gizi halvány teste elolvadt a tájban. Nepomuki Szent János szobra a templom mögött elindult lefelé a széles, cirádás talpazat hét lépcsőjén. Közelbe ért. Magas volt, hátrafésült mákos haján csillogott a friss, illatos olaj a gyér lámpafényben. Szájsarkában mezítlábas cigaretta. Parazsa ütemesen villogott.
    Sötétkék csönd feszült az éjszaka vakkeretére.
    Gizit hanyatt fektette a hóra. Mennyből az angyal. Hitte. Irgalmatlanul fázott, de mi az ahhoz képest, hogy az örök némaságra ítélt száj végiglehelte fagyos testét.
    – Azt a leborult szivarvégit! – kiáltott föl apa, és betette maga mögött a kertkaput. – A Gizit megerőszakolta egy állat!
    – A Gizit?
    Ibóka hajoltában emelte föl fejét. Térde közt sötétvörös kakas kvartyogott. Hátrafeszített nyakáról tollat tépkedett.
    – Egy állat? Fene a gusztusát!
    Én nyomban elfordultam. Apa odanézett. Vasárnap. Lassan ebéd!
    Csak délután mesélte Thurzás néni, hogy a lánya meztelten volt. Bugyiját, melltartóját se találták. Otthonról vitték kórházba. Súlyos láza volt. Veséi dideregve pusztultak.
    Két hónap se telt, és Gizi meghalt. Vérét urémia falta föl. A boncolás megállapította, hogy ketten haltak azon a napon. A magzatról sokáig beszéltek. Fiú lehetett? Lány? Kihez lett volna hasonlatos?
    A temetésen csak én sírtam. Ahogy oszlott a gyásznép, észrevettem, hogy a frissen leszúrt kereszthez hozzáér apa. Biccentett fejével, majd fölnézett a fák fölé.