Mezei András

Halasztok

Ő, akit megszültél, maga változna kőbelivé,
hogy nevedet vésettesse csupasz mellére
anyám, hogy halálod harmincadik napján a kő
fölötted állna. De már harmincszor
harminc gyásza is eltelt annak a napnak:
üres a hant. Se emlékoszlop, se tábla.
Neved sincs. Nem világít vissza az évszám
az évszámra. Üres keretben áll fölötted
a megdermedt téli ég üvege, benne arcodból
havazik ide fehér borostám, szégyenem.
Pórusaidból hull a hó. Pirospozsgás, fehér
bőrödet festi ama halál előtti, rendhagyó
testi feltámadás pillanat-tüze. – S én
minden harmincadik napon virágot ültetek,
nem, nem állítok követ, mert mintha sunyi
szándéka volna velem valamely akaratnak,
nem temetek, nem mondom: bevégeztetett, hanem
a testi temető teljes szégyenében is,
jeltelen sírodon én állok
és halaszt az Örökkévaló anyám, miközben
én is halasztok, halasztok, halasztok…