Kovács Ferenc
A napok maradéka
Töredékek, XXXIII.
1. A fiú leszökdécselt a Fedett lépcsőn a Vérmező irányába. Kivárt egy zsúfolt villamost, hogy az alsó lépcsőn kapaszkodva élvezhesse a Dunáról fújó kijózanító szelet. A kanyarokban hagyta magát kicsapódni, centikkel elsuhanni a villanypóznák mellett. A Gellért téren szállt le. A hegy mögött lebukó Napot figyelte. A le- és felszálló utasokat. A sietős és komótos embereket. A szatyrot cipelőket, az aktatáskásokat, a randira futó retikülösöket, az iskolatáskás vihogókat. Állt, kinek egyéb dolga sincs, csak a lányra várni. A lányra, aki nem ígért semmit. Jólesett a fiúnak várakozni, állni a mindenfelé mozgó tömegben, vagy felülni a korlát hideg vasára. Teltek az órák, s felbukkant a lány. Az egyetemi klubban kötöttek ki. A fiú kimért volt, mint aki ráérzett a végső búcsúra. A lány háta mögé került, lesegítette róla az átmeneti kabátot, széket tolt alá. A lány elvörösödött. Ennyi kellemkedéstől hánynom kell, mondta. A virágodtól is, az öltönyödtől, meg a hülye klubodtól. Cigaretta parázslott az ujjaik között, fürkészték egymás gondolatait. Muskotályos bort ittak, nem szóltak egymáshoz. A lány felállt, összekapkodta cuccait, és elviharzott.
2. Lecsapom a kagylót. Mit mesélhetnék, hogy sörözöm, előtte jóféle szilvát ittam. A Várlépcsőkön aludtam, s a mellvédről nem tudtam lezuhanni. Hát itt vagyok. Tessék. Hetven kiló, csont, bőr, ideg. Küzdj te értem, te dögölj bele a várakozásba, fuss utánam, várj a kijáratnál, míg én a hátsó ajtón távozom. Kérj fel táncolni, hozzál söröket, dobj meg egy cigarettával! Vedd le a polcról a Goethe-kötetet és olvasd hangosan! Maradj estére és éjszakára! Reggeltől megint estig. Nem nyúlok hozzád, csak maradj mellettem, vigyázz rám! Védj meg magamtól! Ha Istent ismersz.
A hűvös sör marja a torkom, de nem tudom elvenni a számtól az üveget. Egy dülöngélő alak kezébe nyomom a maradékot. Mohón szopogatja belőle a habot. Felülök egy vaskorlátra, s várom, hogy szétterüljön bennem az ital. Érzem, hogy ennyi nem elég. Hosszú sor áll a söntés előtt. Ezek a legszebb percek. Várakozni, hallgatni a barátságtalan dörmögést, a féljózan történeteket, a lenyelt káromkodásokat. A szilva azonnal hat. A fejemből kiszökik a vér. Ha nem bokszolok négyet-ötöt a söntés oldalába, helyben elájulok. De a fájdalom felráz.
– Itt egy sör, haver, gyógyulj be! – szán meg a csapos.
3. Zaza kacag nem rólam mesél távol jár csak a hangja cseng az utca zaján át fékcsikorgás sietős kapkodó mutogatás a félbeszakadt intés nekem szól ilyen még nem volt a lányok vigyázzban állnak tiszteletemre elvisz tőlük talán örökre sose látnak többé az anyám lehetne kapkodva nyúl a kezem után húz be a kocsijába de sietős neki Zaza kacaja kísér
lett egy nőm NN így hívom nem szereti én sem de sértésnek szánom nem akarom bántani csak sértegetem hogy leplezzem magam magam előtt egy ismeretlen nő a távolból és nem emlegetjük hol talált rám és hogy mit keresett ott egyáltalán…
4. Levegőre megyek, üveggel a kezemben kóborolok a reggeli forgatagban. Végre kinyit a könyváruház. Beülök a sarokba, olvasgatok.
Sötét, nyirkos helyen ébredek. A szemem nehezen alkalmazkodik a homályhoz. Zúg a fejem. A derekamat nyomja egy csomag. A vállamat is. A lábam elzsibbadt. Nincs kedvem utána járni a történteknek. Asztal van a közelben, székek, néhány kávéscsésze, kenyérmaradék. Feltornászom magam egy székre, tömöm magamba a száraz kenyeret. Van egy vízcsap is, iszom, fejemre csurgatom a vizet. Megtalálom a villanykapcsolót. Olvasok. Összekuszálódnak a betűk, de erőlködöm, többször is újra pásztázom a sorokat, míg össze nem áll a történet. Egy zárdáról szól a könyv. A tetőre vöröskeresztet festenek, az ellenséges bombázók ellen. Telefonálni kellene. Elmesélni. Mit is? Nem érdekes. Megtörténik ez másokkal is.
5. új kávézó nyílt a placcon pici kerek asztalokkal itt ülök órák hosszat püfölöm az írógépet leül mellém egy egy lány beleles a szövegembe kinevet nem rosszindulatból csak idétlenül mint aki nem ért semmit nem is érthet lemezezni szoktunk hallgatni egyikőjük fecsegését de irodalomról színházról soha szót sem ejtünk nem az ő világuk honnan is lenne az C idétlenkedik s fenyegetőzik ha kifecsegem őt az újságomban keresztben nyel le kiszívja a vérem s néhány más apró kínzásfélét is emleget kell is a lapomnak efféle történet majd pont a lapom nyúl darázsfészekbe novellákat írok rövid történeteket amik itt zajlanak körülöttem a lányok mesélnek mindenfélét de ezeket sosem direktben írom meg s különben is mire önálló kötetem lesz talán ez az ősi mesterség is kihal írj NN-ről ajánlják többen is könnyes sztori veszik mint a cukrot ne ránk pazarold az időd azt nem lehet lányok ahhoz távolság kell térben és időben és itt egy hosszabb fejtegetésbe kezdek eltévesztem a mércét ezt a többdimenziós idősíkos dolgot sem értik erre félreérthetetlenül mutatják mi is kell ide elütjük tréfával másról beszélgetünk
6. Fogynak a helyek, ahová még hazalátogathatok. Apám és testvérei, szám szerint heten már nem élnek. Apám szüleit nem ismertem, bár hírlik, Nagyapám még láthatott. Anyai Nagyapám kilencvennyolc évet élt, Nagyanyám hattal kevesebbet. Szívós mindkét ág, paraszti, kispolgári gyökerek. Anyám még él. Becsületből, mondta egyszer, becsülettel. Nem papos, de féli a Tízparancsolatot. Azt is mondta, tisztességre nevelt. Bizonyára óvott, védett, etetett és féltett is. Ha szüksége volt rám, magához ölelt. Bírói pálcát nyomott kezembe. Igazságot osztani a válni készülők között. Egyensúlyozni, mint magasban, kötélen az akrobaták. Ha igazságot nem is mérhettem, védekeztem. Védtem az életem, az Anyámét és az Apámét. Az egyensúlyt a környezetemben. Ebbe kicsit beledöglöttem.
7. pár sarokkal odébb felbukkan egy ismerős alak Zsó az mit keres itt faggatja a lányokat aminek soha nem örülnek de most körülveszik Zsót kézről kézre adják egyre közeledik felém mit akarhat nem engem az tuti leül kedves az arca magabiztos mint aki szeret valakit s néha visszaszeretik de halvány árnyék ül a szeme sarkában ez ismerős gyakran láttam a tekintetében amikor velük laktam amikor NN-nek én voltam fontos mint most Zsó mert NN nem bírja sokáig se nő se férfi nélkül de mindkettőt egyszerre soha ezt nagyon becsülöm benne de minek is szót pazarolni arra ami olyan természetes mint ez a ragyogó délutáni napsütés itt a bankplaccon kávézó nyanyák a piciny asztalok körül betévedt vendégek törzstagok egyaránt a lányok és én s most Zsó enyhén árnyékos mélykék szemével nem hideg ez a szempár kicsit homályos az ellenfényben soha nem láttam még hasonló sötétkék szemet valahogy idétlen sehogy nem illik csontos arcához napbarnította bőréhez
8. A mennyezetet bámulom, s a beállt csendet fülelem. Apám egyenletes szuszogása nem téveszt meg. Ülve sosem alszik el. Erőt gyűjt, vagy bátorságot, vagy mindkettőt.
Megint cigaretta után kutat. Még nem oldódott fel eléggé. Időt akar nyerni. Megérzem előre, nem ér váratlanul, hogy megkésett reflexekkel, mint a lassú filmben, végigkutatja zsebeit, azokat is, amiben soha nem tart semmit. Az asztalom becserkészése következik, s érzékelhető a megkönnyebbülése, hogy ott sem talál semmit. Ok a megszólalásra.
– Van egy cigarettád, fiam? Fiam. Ez a legmelegebb szó tőle, amit valaha is nekem juttatott.
9. Kiskopasz sortja városszerte hírben áll.
– Az ő korában! Szörnyülködnek a középkorú nők, de titokban forgolódnak utána.
– Hiába, mindhiába! Az én koromban – oktatja ifjú tanítványait Kiskopasz tanár úr –, luxus 35 feletti nőkre fecsérelni az időt. Szipka és elfelezett cigaretta, fiaim, ez a hosszú élet titka.
– No és a nők, tanár úr? – szól közbe egy, a legártatlanabbak közül.
– A nőket, fiam, a szádra ne vedd. Tiszteld és szeresd őket, de ne beszélj róluk.
– De én írtam egy verset. Bevallom, többet is.
– Jaj neked, fiam. Nehéz lesz sorod. Megkopaszodsz, szakállad nő, utánad fordulnak az utcán, hátad mögött összesúgnak a középkorú nők. De egy, az éppen soros mindig fog, nagyon fog szeretni. Ha rám hallgatsz fiam, elégeted a verseid.
10. Az ősz vége,
ha már a levelek mind lehullottak,
s a kopasz fákon úgy látni át fel a szürke égre,
hogy az ember gondolatai
nem ülnek el minden levélen…
11. feszül a farmer és vállas zakók hivalkodnak a külvilágra én zsebre dugott kézzel felhúzott vállakkal téblábolok és senkinek sem kellek szerencsére mert mit is mondanék de igaz is itt nem hallani számokat és nem mutogatják az összegeket pénzesebb a vevőkör kerül amibe kerül én csak állok és bámészkodom ne mondják a lányok hogy mafla vagyok és még arra sincs merszem hogy körülnézzek mert azt remélem maguk sem hiszik hogy NN egyszer csak erre jár és magához vesz vagy hogy én erre várnék akár csak egy napot is tényleg mit gondolok én magam miért vagyok itt és meddig akarom magam áltatni hogy csak úgy idecsöppentem és elmehetek bármikor mert azt biztosra kell tudnom hogy ez nem én vagyok mégha a testem a fejem a lábaim itt időznek is egy pillanatra órák lesznek vagy csak percek én nem vagyok azonos ezzel a magammal ez egy gondolatkísérlet kissé tárgyias azáltal hogy valóban megjelentem a nem közéjük való aki nem vár NN-re legalábbis nem itt ha várok is
12. Jó itt, reménytelen odva a nyirkos estnek. Senki nem köszönt rám, nem kérdezik ki fia borja lennék, s miért, hogy csak évente bukkanok fel, vagy akkor sem?
Anyám türelmetlen, hamar elfárad. Valaha nem mozdult, míg akár csak egy ismerős is várható volt tiszteletét tenni. Őrizzük még kicsit a lángot, a borzas krizantémokat, önsajnálkozunk, kik nem hisszük, hogy mellettünk is lesznek majd utódok fejet hajtani. Ez a világ már arra hajlik, hogy nyugodjon békében, aki tud, és éljen, aki bír.
Vonatfütty zúg el a fejünk fölött, messze visszhangozza az elvörösült ég alja. Kuvik csattan az ágak közé. A ballagó árnyakat elnyeli a sötétség. Kiürül a város, holt lelkekkel szívükben bezárkóznak a népek. Az ablakok vakon lesik a kívül rekedt világot. Televíziók kékes fénye ma nem zaklat sem élőket, sem holtakat.
13. fogadj kegyedbe úrnőm taposs kezemre a hátamon át foglald el trónusod szerény váram a te hazád a házam szolgáim kincsem a Te kincsed jószágom szerem életem vedd a Tiéd
hallom távolodó árnya suhogását falakhoz verődő sála szélfútta csapkodását vértelen lábnyomai tompa surranását keze a levegőt szeli ahogy a távolba legyint intése búcsú vagy kereszt a múltra fehér éjszakák vörös hevére a vágyra álmai éjvonulatán kék habok a párnán hullámzó mellkasa a viharos tengeren hajója úszik velem még akkor minden éjjelen csattogó vitorlák árnyában csigák kötelek között a fedélzeten a villámfényes horizont nyomába szegődve kormányoz örök vizeken hiánya a csapkodó vihar tépte vásznak lobogó hajsátra az ellenszélben sós fuvallata a tenger méreggyomrának a polipkarolta emlék hogy volt és csakis van felbukkan kőmosott árnya a farvitorlán kereszttűzben szemei égnek volt és elment folyton csak van még de sehol nem látom nem futok utána
14. Négylovas szán suhan az éjszakában. Bundás urak és hölgyek mulatoznak. A lovak zabolátlanul vágtatnak a hótorlaszokon át. Fáklyák világítják az utat kétfelől. Leugrálnak az utasok a lassuló szánról, fetrengenek a friss hóban, mint éretlen utcagyerekek. A sűrű hóesés elmossa arcélüket, hófehér szakállak, elszabadult vörös hajtincsek kavarognak a szélben. Pezsgő durran, habzik a jéghideg ital, lefolyik a hosszú poharak peremén. A kiürült kelyhek elfehérednek, porként hullanak alá a nagy hidegben.
Forró teát hoz anyám. Didergek a St. Pétervár-i képektől. Kortyolom a citromos levet, s forralt borra gondolok, a fahéjas, cukros italra ott a korcsolyapálya melletti zugmérésben, ahová pár órás hősies fagyoskodás után tértünk be.
15. A centrifuga is bekerült a mosodai vállalkozásba. Bántam már, hogy bemutattam működését, mert az egy istenverte szerkezet volt. Akkor működött, ha varázsló kezek tömték meg, s varázsigék kíséretében indították. Különben kiugrott a gumigyűrűből, le a székről, vagy amin állt.
– Az úszóövvel van a baj, nyúzott Lajcsi.
– Szúrd ki, ne pattogjon, biztatták a kibicek, mert persze a pattogásban látta mindenki a hiba okát. Lajcsi végül hallgatott a biztató szóra, odabökött szalonnázás közben a bicskával. Ennek ennyi, szisszent a gumipárna, s a gép éktelen kopogással elindult a macskaköves úton a kút felé, bele a legnagyobb pocsolyába. Ott megállt, belefészkelte magát a sárba, zümmögött, dorombolt, jóban volt magával. Lajcsi leállította, ruhát cserélt benne, újra indított, visszaült a sámlijára szalonnázni. Elégedetten nézett körül.
– Így kell ezt csinálni.
– Na ugye, Lajcsi – mormogott a népség.
– Ki kell szúrni, ha pattog. Ne pattogjon.
Még vagy négy menetre tellett a gép erejéből, aztán éktelen szikrázások, kéklő görögtüzek közepette felismerhetetlenségig égett a szerkezet. A trafikos bódéja megtelt füsttel, az elektromos táblája szétfolyt az aprócska eresz alatt.
– A Biztosító nem akar fizetni – panaszolta később Lajcsi. – Még hogy nem szabadtéri készülék?
16. Guszti a falra vetődő árnyakat figyeli. A mennyezetet. Az ajtó repedésmintáit. A csilláron billegő pókhálót. Cigarettája félig égett. Hamuját a tenyerébe billenti. A parázs apró felvillanásait kutatja fél szemmel. Neszek hallatszanak a nyitott ablakon át. Mokaszinos léptek. Guszti rezzenéstelen arccal, visszafojtott lélegzettel figyel. A léptek elbizonytalanodnak. Lelassulnak. Egy lány selyemkendős feje jelenik meg az ablakkeretben. Guszti tüdeje feszül a bent rekedt levegőtől. Sokáig már nem tartható vissza lélegzete. Lapul a sarokban, a függöny áldott takarásában. Füle zúg. Szájában megkeseredik a nyál.
A kisvonat gőzmozdonya a megálló előtt éleset visít. Guszti tüdejéből robbanásszerűen távozik a levegő. Körmére ég a cigaretta. Hamutartót keres az ágy lábánál. Szemét nem veszi le a lány arcáról. Kendővel keretezett, csipkefüggöny arc. A sziluett arc elvonul az ablaktáblák előtt. Mint egy bábjáték. Guszti szíve a torkában dobog. Nem mer mozdulni, szemével követi a játékot. Újabb cigarettára gyújt. A neszezés felerősödik, a lány egyenletes léptekkel közelít, majd távolodik. Guszti szemhéja alatt vörös karikákat, szétpattant buborékokat lát. Összeszorítja fogait, erősen koncentrál egy régi képre. A fejébe toluló vér elfojtja a külső zajokat. Csak nagy sajgást érez, szédülést. Nagyokat szippant a cigarettából, letüdőzi. Begipszelt lábába éles fájdalom hasít. Kiemeli a takaró alól, a földre segíti. Az ablakhoz biceg. Kinéz a füstös függönyön át. Az utca túloldalán két gyerek kergetőzik az artézi kút körül. Ürességet érez a lelkében, hallószerve megbénult. Levegővételnél szájához tapad a függöny. Széket húz maga alá, karfájára ül. Térdére támasztja jegyzetfüzetét. Ír.
17. Ülnek és hallgatnak. Aki türelmetlenebb, az hoz két dupla rumot. Gyűjtik az asztalon az üres poharakat. A csapos méltatlankodik, nem akarna záróra után mosogatni.
– Összetörjük. Nem gond – szól Rocki.
– Megnézném azt! – így a csapos.
Rocki a levegőbe emel egy poharat, mereven néz a csaposra, vigyorog. Az ivó elcsendesedik. Őket bámulják. Rocki a másik kezébe is poharat vesz. Szikráznak a tekintetek. Többen a fülüket, orrukat vakargatják.
– Itt ruha lesz – súgja Guszti Rockinak.
A csapos nem bízik törzsközönségében. Fél, hogy a két taknyos mellé állnak.
– Tedd le fiam, ne szarozz! Fizetek egy kört, itt ne balhézz nekem!
Rocki felhajtja Guszti felesét is. Ez így fair, megdolgozott érte. Az ivó közönsége megtapsolja. Elvegyül köztük, pertukat isznak, hadonászva dumálnak. Guszti elálmosodik, az asztalra borulva alszik. Az üres kocsmába tóduló jeges szél ébreszti. Záróra. Kiszáradt szájjal, rosszkedvűen baktatnak hazafelé. Nem szólnak egymáshoz. Guszti mániákusan ismételgeti magában azt a pár sort, amit még sikerült kimenteni a kocsmából, rejtegetve a kijózanító valóság elől. Szobájában sincs kedve leírni. Ami holnapra is megmarad, az lesz az igazi – gondolja, és varázsütésre elalszik.
18.
– Késik – szól foghegyről Rocki.
– Rám vártál, nem? Megbeszéltük.
– Ha öt percnél többet késik, megpofozom.
– Lányokat nem verünk.
– Csakis őket. Nem ütnek vissza.
– Bátor vagy! Én mehetek is.
– Itt maradsz!
– Gondolom, azt teszek, amit akarok. De maradok. Kire várunk?
– Vörös, kékszemű, kicsi és csúnya.
– És?
– Semmi és. Rámakaszkodott.
– Ez a mi helyünk.
Rocki jobb hüvelykujja körmös részével végigszánt az alsó ajkán.
– Belmondó. A Kifulladásigban.
– Nyertél – szól kelletlenül Rocki, s villámgyorsan lekever egy pofont az odatoppanó, valóban vörös, kicsi és csúnya lánynak. A Vörös könnyeivel küszködik, dacosan áll mellettük.
– Na, én megyek – szól Katáng a kelleténél hosszabb, kínos csend után.
19. A lányok egyszerre állnak át egyik lábukról a másikra. Katáng nem mer közeledni, de merev tartásában ő sem bírja tovább. Hátat fordít. Elmehetnek, ha akarnak, gondolja magában. Nem állja szemük kérdő pillantását; talán bizony őrültnek nézik? Mozgás támad mögötte. Táska zárja kattan, zizegés, motozás. Suttognak, halkan vitatkoznak. A platánfa alól kiválik egy pár. Az ellenkező irányba indulnak. Az egyik lány Katáng elé perdül. Zavart mosolyában az a szép – s ezt Katáng évekkel később újra átélheti –, hogy olyan természetesnek hat minden. A kihalt park, kétoldalt apró házakkal, fénytelen lámpasorral. Az avar langyos illata a hideg késő őszi estén. A lányok térdig érő szoknyája, rövid átmeneti kabátja, felgombolt gallérja, zizegő selyemsál. Fénykoszorú a lányok hajában, szemükben párás esti köd. Kezük az esti áldást rejti, hangjuk a messzi harangszó csituló zúgása. Hajsátruk terül a fényre, arcuk a sápadt hold. Testükben tizennyolc év tüze. Az egyik Katáng előtt áll, s egy mozdulatra vár.
20. Gombavató bál, Anyámmal szörpöt iszunk. Táncolni küld. Később a szememre veti, hogy nem mutatom be a partneremet.
Nem érdekes. Egy haver húga. Nem akar petrezselymet árulni, van pénze büfére, és nem kell hazakísérni. Ennyi. Anyám lesújtón legyint.
21. Éjfél bőven elmúlt. A Taknyosvarjú régen bezárt. Kergetőztünk a várfalakon. Angol szavakat ugattunk a holdra. Akkor meséltem neked, hogy ismertem egy lányt. Tüske haja volt. Harapdálni való pici fülei. Esténként meglestem egy ablakon át. Ült a nappaliban, olvasott, vagy tanult. A nagy távolság miatt ez nem derülhetett ki. Egy este sötét volt nála. Sokáig járkáltam az utca túloldalán. Szemem le sem vettem az ablakáról. Az utcai lámpáktól nagyra nőtt az árnyam. Megijedtem tőle.
Félbeszakítottál, mert már hallottál tőlem valami hasonlót.
– Mit számít az? – kérdeztem. – A hosszú árnyak, a remény, hogy kigyullad a fény ott az ablak mögött, a csendes este – ez a lényeg.
– S akkor kiugrott valaki az ablakon – vetted át a szót az én történetemben. Ezt a fordulatot szeretted a legjobban. Meg azt, hogy én halálra rémültem.
– Álltam az utca túloldalán. A falhoz lapulva, levegővétel nélkül. Egy fiú futott el mellettem. Kellemes kölni illata csapta meg az orrom. Felvillant a fény a szemközti ablakban. A lány meztelenül állt, és integetett a fiú után. Másik kezével maga elé húzta a sötétítő függönyt.
– Porcelán füle volt. Rövid szőke haja. Pihék a nyakán – ugrottál megint egyet a történetemben…
22. Kovács volt, bőbeszédű, a munkában alapos és lassú. Dologidőben alig jártak hozzá. Így esténként, sokszor a kohó világánál fejezte be a patkolást. Keveset tudott elvégezni a sok történet és a pepecselő munka közepette. Elszegényedett, s még ugyanabban a műhelyben előbb zugmérésbe kezdett, majd alaposan kitakarított, s a kohó köré asztalokat, padokat szerelve kocsmát nyitott. Ezt nagyon megkedvelték a népek. Téli estéken a kohóban izzó parázs fényénél és melegében a kovács mély hangú történetei verődtek faltól falig. A fújtató és az egyéb szerszámok mind a helyükön álltak. Évente kétszer, amikor a Dalárda tartotta ülését a volt kovács, a jelenlegi kocsmáros elnökletével, a határozatok a tekintélyes súlyú kalapáccsal lettek törvénybe ütve az ércesen csengő, sarokba állított üllőn.
23. Barátok nem látogatták, s Guszti sem járt senkihez. Egyedül gombfocizott a konyhaasztalon. A Nemzeti Bajnokság tizennégy csapatával körmérkőzéses bajnokságot játszott. FTC, Dorog, Újpesti Dózsa, Vasas, Csepel, Debrecen, Pécs, Diósgyőr, Komló, MTK, Győr, Honvéd lett a sorrend. Tatabánya és Szeged kiesett. A papírdoboz-klubház rekeszeiben tizenhat gomb tartozott egy-egy csapathoz. Ma már szakadozott a doboz, a gombok, ha ütköznek, darabokra hullnak szét. A kapukról leette a moly a hálót. Guszti fia örökölte a készletet, s egyre többször veri meg apját idegenben.
24. Akire a családban leginkább hasonlítok, vasutas volt a rendező-pályaudvaron. Két vagon összekapcsolásakor az ütközők közé szorult. Pali bátyám arca, mint a pergamen, bőrén átütöttek a vérerek. Szemei vízben úsztak, mintha örökké a fiát siratta volna.
25. Óriásfejű, borzas krizantémok illatoztak minden évben a szeretteink felett. Vártuk a rokonokat, ismerősöket. Jöttek, szertartásosan köszöntöttük egymást, gyertyát gyújtottak, imádkoztak, törölgették könnyeiket. Majd szóba elegyedtünk. Megnyílt a haragosok szíve, összeborultak szétzilált családok. Itt egymásra találtak elhagyott szeretők. A halottak kibogozták utódaik összegubancolt életét, s a fénylő lángocskák, mécsesek felett, a temetői kísértet-fénylobogásban átszállt felettünk a szeretet.
26. A lakásban vágni lehetett a füstöt. A tenyérnyi konyhában az egyre terebélyesedő Jolánka nem érezte jól magát. Mamácska drága emlékei, a stelázsi, a kredenc szemétre kerültek, a régi edények sem fértek a beépített szekrényekbe. Hiába volt kéznél a víz, egy gyufasercenésre gyulladó gáz, semmi sem volt az igazi. Mikor régen elakadt a házimunkában Jolánka, csak felidézte Mamácska gyakorlott mozdulatait, s ott folytatta, ahol kellett. Itt minden elszállt a huzatos konyhaablakon át, Mamácska süteményes receptjei, Mamácska örökké barátságos tekintete, azok a meleg otthoni illatok, a három lány keményített hálóingének kora esti susogása, az összenevetések, a sugdolózások a rádió hangfüggönye mögött.
27. Az árnyait vesztett déli utca csendjét semmi nem háborítja. Az ablakok mögül álmos sóhajok lebbentik fel a csipkés függönyöket. Lombtalan facsemeték állják a tűző napsugarak rohamát, mint őrök, párosával, hármasával strázsálnak egy-egy porta előtt. Guszti strandpapucsos lába nagy port kavar a kövezetlen járdán. Fején apja nagykarimájú régi kalapja. Nagy neki, folyton az orrára csúszik. Miközben igazgatja, kézfonákkal arcát is letörli. Meztelen felsőtestét legyek marják. Ekkor a kalapot lekapva fejéről, azzal űzi a szemtelen élősködőket. Másik kezében ételhordó. A lecsurgó sárga léből sok mindenre lehet következtetni. Főzelékre, sűrű levesre, hússzaftra. Guszti hosszú léptekkel halad a házak mellé húzódva, az ereszek keskeny árnyékát keresve. Az ételes beleütközik az ereszlefolyókba, kiálló szögletekbe.
28. A fiú és a lány szótlanul ácsorgott, lesték egymást lesütött szempilláik mögül. Megállt velük az idő. A forgalom is elcsendesedett, csak néhány kerékpáros húzott el mellettük zümmögő dinamóval.
– Na, szia – szólalt meg a lány, sarkon fordult, és elment.
29. Lulu ül az ágyam szélén s hallgat ide jött ide költözött várja a férfi kinyilatkozásait de az ég szerelmére nem én írtam nem én találtam ki ezt a sok marhaságot add át üdvözletem a pokolban trónoló Hemingway úrnak s Faulknernek Salingernek s a többi semmirekellő bitangnak akiktől csak ennyire futotta hogy Lulu miattuk hozzám menekül oldalakat idéz szerintem mérnöki pontossággal párhuzamot von korok és események között gyönyörűek a gondolatai és a lába keresztbe lendül a szemeim előtt úr isten nem tudok figyelni a szavaira mindent összezavar ez a csodálatos test a vérem felforr a nőt figyelném de szavai még szebbek férfi volnék de most nem lehet ez a nő az én érveimmel ostoroz belém mar felhevít a saját szavaimmal hűt le villámot szór szélvihar lecsap megkötöz megsemmisít ide költözik
30. Apám kalapja a fogason. Alatta kopott lódenkabát. A földön fényes cipők.
Festékevesztett ajtók, egy bevetetlen heverő. Szög a falban, szabásminták, zsinegek, centi, lénia.
Fa árnyékolja az ablakot. Sötét van. Hideg.
31. Nem tudom, mi vitte a lábaimat.
A lány belefúrta fejét kétes tisztaságú ingembe. Nem mertem megszólalni, hogy el ne pattanjon ez a törékeny pillanat. Madárvékony bordái a tenyeremben pihentek. Egyszerre lélegeztünk. Először az est folyamán felpillantott rám. Lázfoltos arcában csillogtak szemei. Azokkal mesélt a pillanat tört része alatt egy hosszú, szövevényes történetet.
Voltak-e szünetek a nóták között, nem érzékeltük. Forogtunk, kerengtünk egy kábult együttlétben, amit bizonyára nem kettőnknek szánt ez a sors. Még sokáig áltattam magam, hogy én is részese lehetek a szeme sugallta eseményeknek.
Az egyetlen törött cserép, aminek nem vette élét a múló idő.
32. Kapuk csukódnak, álmos tekintetek pásztázzák a vakon pislogó ablakokat. Arcokra gyűrődött éjszaka. Feszültség a levegőben. Távolodó alakok beszédes háta. Guszti szeme elidőzik rajtuk. Tekintete átsüt a kardigánokon, a viseltes zakókon, szvettereken. Van, aki megáll, tétován visszapillant, mintha megérezné Guszti pillantását. Hülyeség, bosszúskodik Guszti. Elmegy a kedve az egésztől. Ágyához biceg, végigdől rajta, gipszes lábát felpolcolja, cigarettát keres a párna alatt, jegyzeteit lapozgatja.
33. Mialatt az ember kikupálódik, annyi bilit borít mások fejére, hogy már maga is bokáig áll a szarban. És akkor mi van, ha kilépünk cipőnkből és angolosan távozunk? Már csak az orrunkban érezzük a penetráns szagot, de elfelejteni nem lehet soha, honnan, mi áron, kinek a fején, hátán, vállán, lelkén tapostuk át magunkat idáig.
Az idősebbje elhalt, oda már nincs tartozás. A fiatalabbja – már aki túlélte, s van, akinek ez nem sikerült – könnyen felejt.
Élnünk kell a letaposottjaink emlékével.
Oda kell állni szorosan a bal kapufához, lábakat összezárni, bal kéz behajlítva a fej fölé, jobb kézzel szabadon, hősiesen integetni, s kivárni, hogy a támadó hibázzon…