Bruna Pertot

Egy asszony naplójából

    Újabb ősz szálat találtam a hajamban a tükör előtt, kitéptem és elmosolyodtam: nem magamon, hanem Adamon, akinek jól ismert alakja épp most bontakozott ki a semmiből a hátam mögött. Rákacsintottam és tudtam, hogy még aznap felhív.
    Megvártam, míg belemosódik a tükörbe, aztán halkan dalikázva végigpásztáztam a szobán: lássuk, mivel kezdjük a mai napot! Anya már hat óra óta a padlást takarítja. Mindig fönt kezdi az ünnepre való készülődést, s rendszerint idelent végzi néhány tálca illatozó aprósüteménnyel.
    Most azonban bősz ezüsttisztogatás közben találtam: ott állt a kanálkák és kelyhek, a gyertyatartók és tálcák fölött, a tetőablakon behulló fénynyaláb világában, s olyan volt, mintha egy szentképről lépett volna le.
    S még mielőtt ráköszönhettem volna egy hangos jóreggelttel, fölberregett a levegő a telefontól; Istenem, hogy kirí innen ez a készülék: a mama, én, ez a lakás – meg a telefon! Becsúsztattam a lábam a horgolt takaró alá, s már özönlött is felém a drótból Adam panaszáradata. Ennyi gond, ennyi bánat, csoda, hogy bele nem betegedett szegény! Aztán, hogy szépen meghánytuk-vetettük őket, mintha egyszerre megcsappant volna a számuk, csökkent volna a súlyuk, a végére Adam is egészen megvigasztalódott.
    Míg Adam szorongásainak okait taglalgattam és boncolgattam, éreztem, hogy átjár a nappali otthonos melege. Mennyire az enyém ez a nappali! A szicíliai csipkék, a tömör fából faragott orosz bútor, az ezüst szamovár, dédnagynéném kelengyéje még a cári időkből. Odaképzeltem Adamot a kandalló előtt álló karosszékbe. Akár a férjem is lehetne. Ülne itt, papuccsal a lábán, újságot olvasna, én meg dolgoznék, rendezném a házat, a szőlőt meg a gyümölcsöst. Beleborzongtam a gondolatba: papucsférj. De már hessentettem is el magamtól: veleszületett gyámoltalansága és csillapíthatatlan gyengédségigénye ellenére – meg kell adni – van egy sor egészen ritka jó tulajdonsága is.
    – Persze, hogyne, gyere csak nyugodtan – hallottam a saját hangom, minthogy egyszerre figyeltem rá is meg a gondolataimra is. – Igen. Holnap este. Rendben. – Nem tagadhattam meg tőle, hisz végül is szeretem Adamot: nem mint férfit, inkább olyasformán, ahogy a macskámat szeretem, a virágjaimat, a körülöttem élőket. Letettem a kagylót.
    Utánaszámoltam: igen, az idén lesz harminc éve, hogy megismerkedtünk. Okleveles ápolónő voltam, s éppen azokban a napokban iratkoztam be az egyetemre, azzal az eltökélt szándékkal, hogy pályát változtatok. Akkor már egyedül éltünk anyával.
    Egy éjszaka szörnyű jajgatás törte meg ódon, Mária Terézia korabeli kórházunk folyosóinak csöndjét, egy fiatal beteg szenvedett rettentően, mi ápolónők nem tudtunk vele mit kezdeni, orvos meg sehol. Hatan nyüzsögtünk körülötte, minden előírásos beavatkozást végigpróbáltunk, teljesen hiába. Ekkor ösztönös mozdulattal rátettem a tenyerem a beteg homlokára. Ettől jobban lesz, mondtam szilárd meggyőződéssel, és magam is elhűlve tapasztaltam, hogy a fiatalember lassan megnyugodott és csakhamar elszenderedett. Ez aztán megismétlődött még néhányszor, először Adammal, majd más betegekkel is.
    Anyán is kipróbáltam – sikerrel. Tőle tudom, hogy dédanyámnak is gyógyító keze volt. Azóta esténként odahaza néha elnézem a kezem, és eltűnődöm, vajon miféle örökletes utakon plántálódott belé ez a csodatevő tehetség? Vajon csak a kromoszómák szeszélyes játékáról volna szó, vagy a lélek hatalmáról, amiről oly keveset tudunk még? Akkor még semmit sem értettem az egészből. A kolleganőim félelemmel vegyes csodálkozással néztek rám, ez lassan bizalmatlanságba, majd ellenségeskedésbe csapott át. Az orvosok hallgattak.
    Aztán egy szép napon Adam fölkelt, megborotválkozott és elment. Amikor, úgy karácsony táján, ismét visszajött, virágcsokorral a kezében, aránylag hamar beadtam a derekam, és találkát ígértem neki.
    Otthagytam a kórházat, és valóban föllélegeztem. Adam azonban… Volt egy csodálatos telünk, még ma is őrzöm magamban egy emlékezetes napját: kiadós zivatar után hirtelen fagy jött, s az egész város, megannyi lampionjával, távíródrótjával és fájával csillogó jégpáncélt öltött… és őrzöm a fehér kabátomat is, amelyik a hosszú sétáinkon volt rajtam, ott a csokoládészín gesztenyék között. És azok az éjszakába nyúló nagy dumák! Rendszerint Kafkával vagy Sartre-val kezdődtek, éjfél felé világűri távolságokra kalandoztak, s végül hosszú, nyugtalan álomban folytatódtak.
    Már erősen közelgett esküvőnk kitűzött időpontja, amikor Adam özvegy édesanyja hirtelen megbetegedett. Összekuporodva feküdt az ágyában, fennakadt szemmel, és keservesen nyögdécselt. Állapota igen komolynak látszott, de valamirevaló diagnózist senki sem tudott felállítani. Rohamai később is megismétlődtek, rendre olyankor, amikor időszerűvé vált volna az esküvő. Így sorvadt lassan az éltes hölgy, s amikor esküvőről már rég nem beszélt senki, összeszedett valahol egy közönséges influenzát. Egy negyvenhét éves árvát hagyott maga után. Azóta anyja helyett anyja vagyok Adamnak. Olykor-olykor még fölveti tétován a házasság ötletét, de igazán nem sok fáradságomba kerül másfelé terelni a gondolatait.
    Hát így vagyunk. Holnap megint eljön. És ha fáj valamije, eszembe ne jusson véletlenül tenyérrátétellel gyógyítani. Vigyáznom kell, túl ne keljen a kalácstészta, dughatom el valahová a leandert, mely ügyet sem vet a télre, és teljes virágdíszben pompázik, és ügyelhetek a számra, ne kezdjek az álmaimról mesélni, mert azok rendre megvalósulnak. Még a macskához sem szólhatok, mert képes lesz válaszolni – a maga macskanyelvén persze. És óvakodnom kell mindenféle jóslattól, Adam ki nem állja! Betegesen fél mindentől, amit képtelen fölfogni. Fölfogni meg csak azt tudja, ami látható, tapintható, anyagszerű. Így aztán honnan is tudhatná, hogy ez az egész nem több, mint élet, s az egyetlen hajtóereje az, amit mi közönségesen csak szerelemnek szoktunk mondani.
    Pedig ha tudná, könnyen megtörténhetett volna, hogy megtaláljuk, és soha el sem veszítjük egymást, ami bizony csak keveseknek adatik meg.
    Na, de nélküle is elég vadul sodor magával az élet hulláma. Magam mértem le a lét hosszát, szélességét és mélységeit. És teljes embernek ismerem magam. És azt is tudom, bízvást tudom, ennek sohasem lesz vége.
    A tenger csillogó tükrén túl most tűnnek elő az Alpok a reggeli ködből. A legszívesebben csak ülnék itt és nézelődnék. De hát ez a nap is oly rövid lesz. Össze kell gereblyéznem az avart a kertben, be kell bagyulálnom a szökőkút csöveit, szét ne fagyjanak az éjjel, rendbe kell raknom egy idős kolléganőm szobáját, be kell ugranom a szerelőhöz meg a fodrászhoz, beszélnem kell az egyik diákommal, aki mindenáron öngyilkos akar lenni, jó volna a végére jutni Gandhi életrajzának, és a trójai ásatásokról szóló forrásoknak is ideje volna már utánanézni. Mire elérek Trójáig, öreg este lesz megint. Addigra a szél lerázza a tetőre az utolsó aranyszín leveleket is, a szobákban halkan ketyegnek az órák, és én csöndben hallgatom majd a ház lélegzését: mert a ház akkor is él, ha mi ketten anyával az igazak álmát alusszuk. És azt is tudom, hogy kint a bejáratnál ott ül egy hatalmas angyal, és őrzi az álmunk.

Szilágyi Károly fordítása

Olaszországban, elsősorban Trieszt környékén jelentős számú szlovén kisebbségi él; saját iskoláik, művelődési intézményeik vannak, és persze irodalmuk. E kisebbségi irodalom egyik jelentős képviselője Bruna Pertotot, aki költőként ugyan ismertebb, ám líraian gyengéd, finom humorú, az állatok és általában a természet iránti szeretettel áthatott prózája is figyelemre méltó.