Drago Jančar

Zörej a fejben

Regényrészlet

    Fölugrottam, a hangszóró recsegett, valaki a vállamat rázta. Mitrovič mérnök volt. Te vagy az, Mitke? Mondtam, Sötét hol van? A kantinban ülésezik a bizottság, mondta, már elkezdődött. Mi kezdődött el, kérdeztem, még mindig valahol álom és ébrenlét között, a hajó és a cella között, mint tulajdonképpen egész idő alatt. Mi kezdődött el, mi? Az ablak felé mutatott, ahol beömlött a helyiségbe és aztán a folyosókra, a reggeli fény, és porszemek úszkáltak benne, álomszemek, a félelem szemei. A reggeli fénnyel az összetört rácson keresztül beúszott a recsegő hangszóró ronda hangja is. Nem a stúdióból érkezett, ez mindjárt világos volt, valahol a kapunál kellett hogy fölállítsanak valamilyen hangerősítőt.
    – Meg fognak támadni – mondta Mitke –, ha azonnal meg nem adjuk magunkat.
    – Ki mondta?
    – A hangszóró, a parancsnok mondta a hangszóróba. Mérges az Öreg.
    Valóban ráismertem az Öreg hangjára, nem a vén kurafi tanítóéra, akinek egy órája Ban a fülét tépkedte, hanem az Ő, a parancsnok hangjára. A helytartóéra, a kormányzóéra, aki ellen föllázadt az ő idilli kolóniája. Nem fognak támadni, tudtam, hogy nem fognak. Még nincs itt az ideje. Futottunk a folyosón, átugrottuk a föltápászkodó, bűzlő testeket. A blokkunk bejáratánál egy rakás fa meg matrac mögött idegesen toporogtak az őrök. Egyiküknél pisztoly volt, és idegesen szegezte valamerre a kapu felé. Nehogy lőni próbálj, kiáltottam, és kikászálódtam a barikád mögül. Érted? Csak ha olyan közel jönnek, hogy már érzed a szagukat. Kirohantam az udvarra. Ne menj ki az udvarra, ne, kiáltotta utánam valaki, az udvarra be tudnak lőni. Görnyedten rohantam végig a területen, vártam, hogy elkezdődik a fegyverropogás, de semmi, messze voltunk a lövöldözéstől. Csak a hangszóró recsegő hangja, amely már régóta hajtogatott valamit, és rendelkezett valamiről, mintha a jesenicei peronon bömbölne. Nem a vonatokról, hanem a megadásról, az azonnali és feltétel nélküli megadásról. Felelősség, következmények, törvényesség, ilyen szavak úsztak az udvaron át, hatoltak be az ablakokon és a folyosókra, lebegtek az ébredező és máris idegesen várakozó Livada fölött szabadságának első reggelén.

    A kantinban összegyűltek Alojz Sötét, Johan, Šipac és egy kopaszra nyírt alak, aki szintén a kukoricásból tért vissza. A képe a simánál is simábbra volt borotválva, bedörgölve, fölizzítva valami büdös pacsulival.
    – Ultimátum – mondta Sötét. – Ha fél órán belül meg nem adjuk magunkat, miénk a teljes felelősség a következményekért.
    – Ők meg az őrökért – mondta Johan.
    – Az őrökhöz ne nyúljunk – mondta Sötét. – Semmi verés, semmi erőszak ezután.
    – Még mit nem? – mondta Johan. Még mit nem? Talán simogassuk őket?
    – Azt akarjátok, hogy belesüllyedjünk a bűnözésbe? – rikácsolta Sötét. Ideges volt. Simítgatta haját a kopasz fejére. Johannak nevethetnékje volt.
    – Nem – mondta –, a bűnözésbe aztán nem. – Reumás csontjaival odacsoszogott Buzi Pepi is.
    – Hívjuk ide a köztársasági elnököt – mondta. – Semmi többet.
    – Hülye – mondta Sötét. – Tárgyalni fogunk. Ki megy ki hozzájuk?
    – Maga megy ki – mondtam. – Maga a bizottság elnöke.
    – Mindig az elnök megy ki elsőnek – mondta Johan, és megint elvigyorodott a sok-sok karátjával. Másoknak nem akaródzott nevetni.
    – Együtt megyünk – mondtam –, mind, akik itt vagyunk.
    – Gyerünk – mondta Mitke. – Most mindjárt.
    – Én nem megyek sehová – mondta a tar fejű.
    – Ez meg ki?
    – A sekrestyés – felelte.
    A sekrestyés odakint bordélytulajdonos volt. Fiatalkorúakra vadászott, és eladta őket. A sekrestyés spicli volt, cinkes, kicsit komolyabb, mint a tépett fülű tanító, az időnként eltűnt a parancsnoki helyiségekben, az szemet hunyt. Kotorászott a lába között, mindenki azt mondta neki, a sunyiba, Sekrestyés. Ez rajta maradt. Úgy hívták, Sunyibasekrestyés. Johan tehát ezt mondta:
    – Ki kérdezett, sekrestyés? A sunyiba, Sekrestyés!
    A sekrestyés elment a sunyiba. Kimentünk. A folyosókon elég nagy volt az izgalom. Tolakodtak egymás hegyén-hátán. De előttünk utat nyitottak. Delegáció voltunk. Határozottan lépkedtünk. Minél jobban vert a szívünk, annál határozottabban lépkedtünk. Kimentünk az udvarra. A hangszóró elhallgatott, mindkét blokk ablakaiban fürtökben lógtak az emberek. A kapu felé mentünk. Hosszú lábaival utánunk vágtatott a sovány Lape. Hajrá, Lape, buzdították a fürtökben lógó emberek az ablakokból, óránként százzal. A bejáratot páncélautók állták el. Mögöttük sisakok nyüzsögtek. Az arcvédőkről visszaverődött a nap. Úgy húsz méterre a bejárat előtt a hangszóró ezt mondta: Állj! Megálltunk. Van fegyver nálatok? – kérdezte a hangszóró. Fölemeltük a kezünket, kifordítottuk a zsebünket. Közelebb, parancsolta a hangszóró. Fenét közelebb, ordította Johan. Ne ordítsatok, mondta Alojz, azt fogják hinni, hogy idegesek vagyunk. Azok is vagyunk, mondta Pepi. Tárgyalni jöttünk, mondta Sötét. Nincs miről tárgyalnunk, felelte a hangszóró. Sorakozzon föl minden fegyenc az udvaron. Baszd meg, mondta Johan. Ne pofázz, mondtam Johannak. Küldjétek ide a parancsnokot, mondtam. Kis ideig csönd volt. Aztán a rabszállítóból kilépett az Öreg. Félretolta a nagy hangszóró mikrofonját, és elindult felénk. Észrevettem, hogy hátul fölemelkedett néhány cső. Jó céltáblák vagyunk, jegyezte meg Pepi. Én túl sovány vagyok, mondta Lape. Tartsd a pofád, mondta Johan, és kitört belőle a nevetés. Nevetése idegesített. Az Öreg odajött valami tíz métert. Fiúk, nagyon elszúrjátok, mondta. Hogy mi szúrjuk el? – kérdezte Buzi Pepi.
    – Legyen eszetek – mondta. – Körül vagytok véve. Senki sem jöhet ki. Akik megszöktek, mind összefogdostuk.
    – Még hogy összefogdostuk – mondta Johan. – Én magam jöttem vissza.
    Az Öreg Mitkéhez fordult, a Mérnököt vélte köztünk a legszolidabbnak, ha engem a legmegbízhatóbbnak tartott. Te érted, mondta, hogy ez így nem megy. Mitke toporogni kezdett. Eltávozást kértem, mondta. Megkapod, felelte az Öreg. A pofádra, mondta Johan. Ha csak erről van szó, az eltávozásokról beszélhetünk. Nemcsak az eltávozásokról van szó, mondta Sötét. Hanem miről? A kosztról, felelte Lape, moslék ez, nem koszt. A koszton javíthatunk, ez nem lehet probléma. A Parancsnokság mindig igyekezett. Minden vasárnap sertéssült. Fokhagymától és köménytől bűzlik. Nem a kajáról van szó, mondta Sötét. Sötét úr, mondta a parancsnok, nem vártam magától, hogy belekeveredik ebbe a dologba. Én sem, felelte Sötét. Egyelőre jól tartotta magát. Pepi volt a legidősebb, úgy illett, hogy ő kezdje:
    – Hivatalos tárgyalást akarunk. Semmi esetre csak így magunk között, így meg úgy. Ez nem pingpong. Itt senki sem fogja lenyelni a labdát. Ez itt egy delegáció – mondta –, bizottság. És Virman, akarom mondani Alojz Sötét úr az elnökünk.
    Nem értettem, mit akar a labdával. Mégis diplomatikusan és körmönfontan hangzott.
    – Senki sem fogja lenyelni a labdát – rikácsolta éles hangon Sötét. Élessége meglepett. Egy pillanat alatt rájöttem, miért van velünk. Mert az ő emberük. Gyűlöli őket, mert az ő emberük, mert több volt, mint ők, és most kevesebb, és lent van és a túloldalon. Egyszerűen szíve mélyéből utálja őket. Megkönnyebbültem. Sejtettem, hogy elszarja a dolgot.
    – Gyerünk – dörzsölte kezét a parancsnok –, legyen eszünk, beszéljünk okosan. Eltávok, kaja, mindent meg fogunk oldani. És hagyjuk a játékot, túlságosan veszélyes. Máris túl nagy a kár.
    – Szép beszéd – mondta Johan arany mosolyával.
    – Parancsnok úr – sipákolt Sötét. – Maga is láthatja, mi történt.
    – Látom.
    – A börtönben lázadás tört ki a felgyülemlett elégedetlenség miatt. Bizottság alakult a jogos követelések érdekében.
    – Miféle követelések?
    – Jogosak – felelte Sötét. – Összesen hat. Föl vannak írva, mi átadjuk, ön pedig áttanulmányozza őket. Fél órán belül várjuk a választ.
    – Nos, kérem – felelte hűvösen a parancsnok.
    Kiderült, hogy nincs ott senkinél a hat jogos követelés. Kutattunk a zsebünkben, az Öreg meg jeges ábrázattal várakozott. Jól rajtakapott bennünket, komolytalan hülyéket. Lape visszavágtatott az udvaron a széttört rácsokon fürtökben csüngő emberek biztatása közepette: – Hajrá, Lape, óránként százzal.
    Szünet. Rágyújtottunk. Johan a puskacsövekre mutatott, és megfogta a tökeit. A parancsnok elnézett a fejünk fölött.
    – Keber – mondta anélkül, hogy rámnézett volna. – Megbeszéltük. Ez nem fair.
    – Albert elbaszta a meccsközvetítést – feleltem. – Ez nem volt fair.
    – Bejártad az egész világot, Keber, voltál katona. Azt hittem, állod a szavadat.
    Tudtam, hogy ezt fogja mondani, a dörzsölt vén róka. Tudtam, hogy elevenembe talál. Tényleg beletalált. Nem tudtam, mit mondjak. Valahogy tényleg én basztam el. Lenyelhettem volna annak az alaknak a baszkolódásait, amelyik a gumibotot gyapálta. Nem először nyeltem volna.
    – Kikapcsolta a tévét – mondtam.
    – És ezért mindent föl kell gyújtani? – kérdezte az Öreg valahogy bánatosan. – Ezért mindent szét kell verni? Mindenkit végigverni? Ezért, Keber?
    – Igen – mondtam –, ezért. – Mi mást mondhattam. – Éppen ezért – mondtam, bár valami kicsit szorította a torkomat. Johan csak nézett: csak nem sajnáltad meg az Öreget? Röhögött, a napban csillogtak az aranyfogai bent a szájában. Tényleg megsajnáltam. A faszom sajnálja, ezt feleltem neki egy pillantással. Bár minél tovább gondolkoztam, annál világosabban láttam, hogy igen, éppen ezért. Mindennek van határa. Van egy határ, amit nem lehet átlépni.
    – Parancsnok úr – mondta Johan csillogó fogaival. – Tudod te, jóember, hogy túszaink vannak?
    Sötét a tényt adatokkal körítette: hatan vannak bezárva, őrizet alatt. Megállapíthatatlan számszerűen, de bizonyára több mint húszan vannak a Parancsnokságon. Fegyver van náluk.
    Az Öreg elnézett a fejünk fölött. Tudott mindent, nálunknál sokkal jobban. Nem válaszolt.
    – Ismered Šipacot? – kérdezte Johan.
    – Ne szórakozz Šipaccal – mondta Šipac –, és az ő éles késével se.
    Az Öreg toporgott. Nem válaszolt. Ilyesmire nem válaszolt. Lape a szurkolók buzdításától kísérve végigszökellt az udvaron, kezében a magasra emelt papírlappal. Átadta Sötétnek, Sötét átadta a parancsnoknak.

    Átfutotta a hat jogos követelést: a kosármeccs újbóli közvetítése, amnesztia, jobb étkezés, nőlátogatók megfelelő higiéniai körülmények között, önigazgatás az objektumokon belül, új fafeldolgozó gépek.
    – Amíg – mozgatta az ajkát –, amíg, mit írnak ezek?
    – Amíg jogos követeléseinket teljes egészében nem teljesítik – folytatta Sötét, aki már kívülről tudta a szöveget –, folytatni fogjuk igazságos harcunkat, és túszként tartjuk fogva az őröket és a rendőrparancsnokot.
    Az öreg atyaian csóválta meg a fejét.
    – Kosármeccs-közvetítés? – kérdezte. – Jól látok?
    Mind rám néztek.
    – Kosárlabda-mérkőzés közvetítése – mondtam. – Felügyelet nélkül. Albert fegyőr bekapcsolja a tévét, beül az első sorba, és a közvetítés végéig békén marad.
    – Keber nem tréfál – mondta Johan.
    – Még hogy nem? – mondta az Öreg. Még egyszer meggyőződött róla, hogy valóban ez van-e odaírva. Zsebre dugta a papírt. Órájára nézett.
    – Fél óra múlva – mondta. – Az lesz az utolsó megbeszélés, visszavonhatatlanul. – Azután jön a rendőrség.
    Kicsit megvakartam a fejem, nem tudtam, mondjam-e, ami abban a pillanatban az eszembe jutott. Bizonyára féltem egy kicsit, hogy mind felröhögnek, hanem egyszer csak előttem volt az az erődítmény a sivatag közepén, magasan fent, a hegytető fennsíkján, az, amelyiket Leoncával kerestünk fel, aztán kiböktem, mielőtt még bármit meggondoltam volna:
    – Jó, de ha nem teljesülnek a követeléseink, akkor itt Massada lesz.
    Megint mindenki engem nézett. Most már engem tartottak filozófusnak.
    – Mi lesz itt? – kérdezte az Öreg.
    – Massada, a zsidó háború – mondtam.
    – Igazán?
    – Igen.
    – Megborotválkozhatnátok – mondta.
    Amikor visszamentünk az udvaron át, diadalmas köszöntésben volt részült. A bizottság ülésezni ment a kantinba, Johannal elmentünk ki-ki a maga blokkjába. Mondtam, hogy elmegyek borotválkozni. Az öregnek igaza van, mi most bizottság vagyunk, vezérkar, nem járkálhatunk borotválatlanul és mosdatlanul.

    Borotválkoztam, Johan járkált föl és alá a cellában. Feszült volt a helyzet, azt mondta, szétpattan a hólyagja. Belépett a függöny mögé.
    – Te – mondta, miközben csurgatott a kagylóba –, mi az a Massada?
    Nem válaszoltam. Nem akartam róla előadást tartani olyasvalakinek, aki éppen a hólyagját üríti. Félrehúzta a függönyt, a nadrágját gombolgatta.
    – Történelem – feleltem –, zsidó szabadságharc.
    – Mint Spartacus?
    – Húzd le előbb a retyót! – mondtam.
    Meghúzta, és kissé leöblítődött az örökös börtönbüdösség. A szabad rabok nem voltak kevésbé büdösek, mint a fogoly rabok.
    – Óriási dolog – mondtam –, a legnagyobb lázadás.
    Azt mondta, nagy benyomást tettem az Öregre. Még magamra is nagy benyomást tettem, gondoltam, nemhogy az Öregre. Magyarázni kezdtem neki, mit jelent Massada:
    – Massada magas fennsíkon fekszik, a zsidó háború idején nem juthatott fel élő teremtmény, egyedül a nyugati úton, amit szerpentinnek neveznek ma is. És oda menekültek a lázadók.
    – Miért?
    – Miért? Jött valami Menahem, hamarosan azután, hogy elment Krisztus, jön egy orvos vagy mi, és a rómaiak baszogatják, érted?
    – Igen – felelte Johan –, ezt értem.
    – Lélegzethez sem hagyják őket jutni, annak a Menahemnek tele van a töke az egésszel, lázadást szít, elfoglalja Massada erődjét, fegyvert zsákmányol, leöli a legénységet, bevonul Jeruzsálembe, lerontja a falakat, elfoglalja Jeruzsálemet, mindent szétrombol.
    – Szétbaszik mindent? Jól hangzik.
    – Veszedelmes volt ez a Menahem, hívei voltak a szikárok, ami azt jelenti, tőrösök, tőreik voltak, amelyekkel nagyon ügyesen öltek.
    – Úgy, mint Šipac – mondta Johan.
    – Valahogy úgy – feleltem –, de Šipac csak úgy öl, ők meg a szent ügyért, érted, Istenért tették.
    – És mi a különbség? – nevetett arany fogaival, tele volt velük a szája.
    – Ne baszogass, Johan, tudod jól, mi a különbség. Aztán ennek a Menahemnek, amikor győz, amikor hatalomra kerül, az egész a fejébe száll, és afféle fegyveres Krisztusnak képzeli magát. Gyilkolni kezdi az övéit, egy beteges papot egyszerűen agyonvernek. Titus a római sereggel Jeruzsálembe indul, a zsidók meg dühösen és éhesen egymást ölik ahelyett, hogy fölkészülnének a védelemre. Az a Menahem, az a vad Krisztus közben teljesen állattá lesz.
    Johan tágra nyílt szemmel bámult. A vidám és veszedelmes fickó beleszeretett a történelembe. Mert az vidám és veszedelmes.
    – Ó, anyám – kiáltotta –, ez igazán érdekes!
    – Persze hogy érdekes – mondtam –, egyszer már minden megtörtént.
    Johan elém lépett. A kíváncsiság odahajtotta elibém.
    – Kotródj innen – mondtam –, megvágom magam. – Abban a pillanatban valóban meg is vágtam. Johant azonban nem zavarták a vércseppek.
    Adott egy törölközőt:
    – És azután, hogy van tovább?
    Leültem, hogy elmondjam neki, hogy volt azután, hogy van tovább. Azután és tovább az volt, hogy megjelenik Eleázár. Ez leveri Menahemet. Megölik, mint egy veszett kutyát. Johan úgy vélte, kár. Ahogy vesszük. Most Eleázár veszi be magát Masszadába, amely bevehetetlen erőd a Holt-tengernél. A római hadsereg ostromolja, támadások hullámai, ők azonban visszavernek minden támadást.
    Johan csodálattal bámult. Azt mondta, nagy fej vagyok. Hogy nem szabadna idebent lennem. Hát ő, ő itt lehet? Ő, ingatta a fejét, ő más eset.
    – És az a Massada, mi van ott most?
    – Voltam benne – feleltem.
    – Voltál benne?
    – Hajóval Jaffáig, aztán autóbusszal és felvonóval, afféle libegővel a csúcsra. Nincs ott semmi, csak egy halom kő, forróság. Leoncával voltunk ott.
    Johan belenézett a tükörbe. Egész közel hajolt az arcával és ujjaival, mint aki pattanást keres.
    – Selyemkendőt vettem neki. Láttad azt a selyemkendőt?
    – Miféle selyemkendőt? – Megtalálta a pattanást, nyomkodta szőrös képét. – Nekem is meg kéne borotválkoznom.
    Megfordult.
    – Mit bámulsz, ember, tán nem láttál még ilyen borostás pofát?
    A háta mögé léptem. A válla fölött néztem az arcát a tükörben.
    – Egy dolgot árulj el nekem, Johan. Hazakísérted egyszer is, amíg én a hajón voltam?
    Megvágta magát, hogy megcsillant az összes aranyfoga, be egészen a torkáig:
    – Vén hülye.
    Lehet, hogy kicsit elpirultam. Valóban vén hülye vagyok, hamarosan negyven leszek. A Livadán töltött évek után még mindig nem tudom, ki volt vele azon az éjszakán az előszobaajtóban.
    – Baszd meg – mondtam –, úgyis mindegy.
    Az ajtóhoz lépett. Visszafordult.
    – Tudod, hogy senkit sem engedett magához. Ilyen fej, mint te, nyelveket tudsz, tudod a történelmet, távírász voltál, katona voltál. Mégis mekkora hülye vagy.
    A fejét csóválta és elment. Massada történetét nem hallgatta végig. Volt még sok ideje, hogy végighallgassa.
    Lefeküdtem, csak egy órányit aludtam tegnap óta. Hallottam, amint Johan elmegy, vártam, hogy bezárja az ajtót, semmi ajtó nem volt, a lépések eltávolodtak, egy pillanat alatt a súlyos fáradtságtól a cella megbillent alattam, súlyos kajüt a láthatatlanul nyugodt, láthatatlanul hullámzó, háborgó tengeren.

    Mindig ring, ha fáradt vagyok. Álmomban ring a lábam alatt a föld, álmomban ring az ágy. A fogoly mindig utazik. Hétéves koromban lezárt vagonban utaztam végig a fél lerombolt Európán. Tizenhét éves koromban kerültem először hajóra. A tengerészkabinok szaga avas, a rozsdától és a teherhajók olajszagától, festéktől, míniumtól bűzlik. A tengeribetegség szaga olyan, mint a börtöncelláé, epehányás és budiszaga van. Sehol a biztos talaj. Mindenütt félelmetes hangok. A cellában jó volna süketnek lenni. Azt mondják, a süketek nem kapnak tengeri betegséget.
    Most pihentem álmomban, június volt, föllázadtunk, körül voltunk kerítve, én meg csak hajóztam. Leoncával utaztam, nyugodt tengeren futottunk a legszebb utazáson, egyre azt mondta: az én életem, az ő élete, a kettőnk életének legszebb utazásán. Az élet akkor kis időre értelmesen elrendeződött. Akkoriban távírász voltam, a seregben tanultam ki, az egyetlen értelmes dolog, mondta, amit életedben csináltál. A kabinban éjjelente hallgattuk a víz színén utazó rádiójeleket. Félálmomban láttam a látóhatár ködös peremén a szárazföld vonalát. Magasan fent volt az izzó hegy, ott volt Massada.
    Leoncával a hajó korlátjánál álltunk: innen látták meg először, mondtam. A múlt században. Addig azt sem tudták, hogy Massada valóban létezik, mondtam. Ez hogy lehet? Kérdezte Leonca, kiváncsi természetű volt. Addig azt gondolták, hogy csak a könyvekben létezik. A tengerészek fényes nappal megpillantották a romokat, de akkor még nem azonosították őket. Leonca magán kívül volt. Azt akarod mondani, hogy ezer éven át ott voltak fönn az erőd maradványai, és senki sem látta, mi az? Persze, mondtam, hisz minden elbukott, Massada, Judea, Róma. Massada teljesen megközelíthetetlen, senki sem mászott föl oda. Senkit sem érdekelt. Álltunk a korlátnál, elhatároztam, hogy veszek neki valamit, valami selyemholmit. Elhatároztam, hogy fölmegyünk oda, Massadára. Remek volt az időzítés, augusztus volt, Leoncával sosem voltunk közelebb egymáshoz. Amikor aludtunk, ringott a kajüt, ringott a hajó, mint valaha, gyermekkoromban ringott a vagon a hosszú úton, ahogyan később ringtak a börtöncellák. Ezek mindig tengeribetegség-szagúak voltak, vizelet- és izzadtság- és epeszagúak. A hajók főként festék-, míniumszagúak voltak. A cellák olyanok voltak mindig, mint a tengeri betegség.
    Massada pedig megmaradt az emlékekben és az álmokban. Massada, mondta Leonca, talán föl is írta magának, Massada fellegvár.

    Magasan fönt álltunk. Egész Júdea a lábunk előtt hevert. A sivatagi láthatár remegett, mélyen alattunk, a szerpentinen, kígyónak nevezik, hadsereg ereszkedett lefelé.
    Menahem Jeruzsálem felé menekült. A szerpentinen lefelé ereszkedett hűséges seregével Maszadából, át a sivatagon, fölégetett településeken menetelt zsidó hoplitáival körülvéve, a vidék föl volt perzselve, ameddig a szem ellátott. Aztán a távolban megpillantották Jeruzsálem falait, most Menahem a tömeg üdvrivalgása közepette lovagolt, virágesőben, arabs paripáján, lovagolt nagyszerű célja felé. Gyerekkoromban magam is sokszor voltam parancsnok. Sok csatában győztem, sok diadalív alatt haladtam át, sok gladiátorral megvívtam, sok erődítményt, várost és várat bevettem vagy megvédtem az ostromlóktól.
    Fehér tolldísz lobogott sisakján, a lázadó és lelkes zelóták emelték magasra dárdáikat. Mind tudták, hogy közeledik a győzelem órája. Ekkor Menahem fölemelte a karját, és a sereg megállt. Leugrott a lováról, és levette fehértollas sisakját. A sereg visszatartott lélegzettel várta, mit fog tenni, milyen történelmi szavakat fog kimondani, mielőtt lerombolják Jeruzsálem falait, mielőtt térdre hullik a város római legénysége. Menahem intett szárnysegédjének, jöjjön közelebb. Még közelebb, hajtsa fejét a füléhez. Az adjutáns tisztelettel lehajtotta a fejét.
    Valaki kanalával kaparássza a tányérját, mondta Menahem halk és sípoló hangon, zúg. A hang egyszerre nem volt az enyém, nem voltam Menahem, valaki más beszélt sípoló hangon. Menahem volt valaki más. A szárnysegéd csodálkozva nézte. Semmit sem hallok, mondta. A fejemben, mondta Menahem. Hol zúg? – kérdezte a szárnysegéd magas hangon. Nem zúg, mondta Menahem, nem vagyok harangtorony. Nekem zúg, a fejem. A Jeruzsálem elleni minden támadás előtt hallom. Ha megengedi a Felkent, a füle cseng, mondta a szárnysegéd, éspedig a Massada és a Jeruzsálem közötti szintkülönbség miatt. Menahemet szörnyű düh fogta el. Tán csak tudom, hol cseng, kiáltotta. A szárnysegéd térdre esett előtte. A fejem cseng. Cseng, nem zeng. Ez nem harangszó. Ez valami fémes hang. Hiszen a harang fém, mondta rettegve a szárnysegéd maga elé a porba. Nem, ez olyan, mint mikor két fémet összedörgölnek, mintha két érdes fémfelületet dörgölnének, rozsdás vasat, érted? Mint egy kést a bronztányérhoz, kanalat. Ez a vérnyomástól van, a szintkülönbségtől. Ó, Istenem, te rettenetes és jó Isten, kiáltotta Menahem. Előttem Jersalaim falai, fönt Maszadán, azt mondták, legfelsőbb helyről jött parancs, vonuljak be Jersalaimba, zeng a fejem, azaz zúg, és valami szárnysegéd azt mondja, magas a vérnyomásom. Ezt, kiáltotta Alojz Sötét hangján Menahem, a sipító és recsegő hangszóró hangján, ezt nem lehet többé elviselni. Az embernek hánynia kell, kiáltotta Menahem. Legszívesebben hányna, mintha nem volnának előtte nagy csaták.

    Gyűlés helyett fél óra múlva, dél körül megint kaptunk a fejünk fölé egy helikoptert. Csapdosott, a légrétegek felkavarodtak, a légáramlatok emelgették az udvaron a papírokat, a bútordarabot üszkeit, a pernyét. Valaki megafonnal a kezében lógott ki belőle. A hang vetődött ide-oda a röpülő madár nyomán. A börtönigazgatóság felszólít a józan belátásra. Tásra, tásra, tásra, pörgött és verődött vissza a homlokzatokról. Haladéktalanul adjuk át a túszokat. Fölhívás. Vás, vás, vás. Aki ezt betartja, nem kap büntetést. Ést, ést, ést. Ésvégrehajtó. Ne hallgassatok a bujtogatókra. Tókra, tókra. Keresztülfutottam az udvaron. Ne jöjjenek ki az épületekből! – mondta a hangosbeszélő. Ből, ből. Ne tartózkodjanak az udvaron, ron! Miután átfutottam a C épületbe, az ajtó mögé léptem, és fölszögeztem a pisztolyomat a madárra, tulajdonképpen egyenesen a hangszóró lyukába. Mindjárt behúzták, a madár gyorsabban kezdte szelni a levegőt, hirtelen fölcsapott, és elkelepelt a földön és az erdőn át. Nem akartam rájuk lőni, csak tréfáltam. Az ablakokból a lárma után beállott csöndben mindenünnen hangos és diadalittas röhögés hallatszott.
    Még egy kicsit sétáltam az udvaron, nehogy valaki azt gondolja az ostromlók közül, hogy mindjárt biztonságos fedezékbe kotródom. Szép látványt nyújtott Livada nappali fényben. A C épület megégett tetőzetének gerendái, a B épület kiégett ablakai. Furcsa, hogy nem égett le az egész mindenestül. Hallgattam a távolodó helikopter zaját és a randalírozást a két épületben, a csöndet a parancsnoki körzetben. Ez még semmi, mondtam, ezek még nem romok. Mi végigutaztuk a lebombázott Németországot, jöttünk vissza, felszabadított hazánkba a lebombázott Németországon át, ott aztán láttunk romokat. Kopáran meredezett minden az égnek, és minden fekete volt.
    Még mindig nem voltak tárgyalások, arra gondoltam, hogy az Öreg taktikázik. Tudta, milyen ez a banda: könnyű föllázítani, de hogyan lehet rendet tartani vagy legalábbis egyensúlyt, hogyan érhető el, hogy aztán ne jöjjön az öldöklés a bandán belül? Én sem tudtam, hogy az lesz a legrosszabb, ha nem támadnak meg bennünket, és ha nem történik valami minden pillanatban.
    Fejetlenségre számítottam, amiben anarchia keletkezik. Némelyek tombolnak kicsit, a többségen úrrá lesz a félelem és a kishitűség. A félelem és a kishitűség tekintély után kiált, a korábbi állapotért, játékszabályokért, és félti a fejét. Aztán szükség van valamilyen hatalomra, akármilyenre. Nem sietett, nem kínálkozott föl. Várt. De valamit itt nem egészen értett. Országában lázadás tört ki, és a hatalmat valaki más fogja kiépíteni széltéban-hosszában. Nem tudhatta, amit én sem tudhattam, amit senki sem tudott: hogy olyan erő és hatalom fog színre lépni, amilyen sem Livadán, sem bármely ostromlott városban, erődben vagy börtönben nem volt még idáig.

    A helikopterrel televízió érkezett. És vele egy világos hajú, fiúsra nyírt újságírónő. Úgy jött, mint angyali jelenés a képernyőről.
    A börtönökbe a nők legtöbbször csak az álmokban érkeznek. Minden elképzelhetőt művelnek odabent, néha melléd fekszenek, néha mások mellé. Bejönnek az ajtón vagy a falakon át, hajukkal végigsimítják az arcodat és kezükkel a testedet, néha a tiédet, néha valaki másét. A férfibörtönökben a nők gyakori vendégei az álmoknak. Nőkről gondolkodsz vagy sem, ők megjelennek álmaidban, álmodj akár az Antarktiszon vagy a Szaharában, vonaton vagy hajón, magányos szigeten vagy börtönben.
    Az a fiús lány valóban eljött, éspedig fényes nappal, technikusok falkájától kísérve, akik cipelték a szerkóikat, és berendezkedtek a kis portáshelyiségben, amely most afféle senki földje lett, a két hadsereg közötti hangos cukkolások, s tárgyalások és a tévébeszélgetések színtere.
    Valami lökött amerikás szlovák mondta, hogy mindenki öt perc dicsőséget kap az élettől. Akkor nem sok hiányzott, hogy megkapjam én is, együtt a szőke tevéskisasszonnyal és fehér mosolyával. Igaz ugyan, hogy akkor nem gondoltam a dicsőségre, a lány fogait néztem, amelyek a Johannéinál is szebbek voltak, feszülő farmerját, amelyben tette-vette magát ebben a férfivilágban. A széttört ablakokba kiakaszkodtak a kiéhezett livadaiak. Csapatának tagjai, akik nagyon fontosnak tűntek foglalatosságukban, idegesen nézelődtek föl az ablakokra.
    A lány nyugodt volt, megszokta a nyilvánosságot. Rágyújtottunk. Megkérdeztem, nem fél-e. Azt felelte, akkor nem volna itt. Azt mondtam, a munka az munka. Nemcsak munka, ő tudja, hogy a fegyencek is emberek. Ez fölvidított. Annál is inkább, mivel lehajolt, hogy fölszedje a gyufaszálakat, és eközben a hátán be lehetett látni a blúza alá. A blúz alatt a nő bőre, sima, igazi. Nézem a borostás csimpánzokat az ablakokban. Mindjárt kicsordul a nyáluk.
    Mondtam, hogy ennek nagyon örülök. Minek örülök? Hogy emberek vagyunk. Kicsit gyanakodva nézett.
    – Maga a piárfelelős? – kérdezte.
    – Nem, én a katonaügyi, a védelmi felelős vagyok.
    Nőillata volt, három méterről megéreztem. Ennek nem fordítanám meg a feszületet a fal felé, mint ahogy megfordítottam Leoncánál, ha lefeküdtünk. Örülne a Megváltó szeme, ha látná.
    – Nem kérdezem, miért van idebent – mondta.
    – Nem kell kérdeznie – feleltem.
    Szép volt a nevetése. Főként pedig nő volt, és itt régóta már csak férfiak nevettek. Ha nem sírtak vagy nyögtek a fájdalmaktól. Ha nem üvöltöttek és káromkodtak.
    – Szívesen nézzük magát – mondtam –, itt is nagyon népszerű.
    Valóban az volt, az ablakokból hallgatagon bámulták szüntelenül. Ő volt, aki lefeküdt velük. Érette bámultak a rabok minden este még egy pillanatig a képernyőre azután is, hogy az őr kikapcsolta. És ő táncolt a szemük előtt azután is, hogy a cellákban elaludt a villany, és egészen addig, amíg álmukban fel nem váltották a rabok asszonyai. Gödröcske volt az arcán, valami árny a szeme alatt, mintha átbulizta vagy valami más érdekes módon virrasztotta volna végig az előző éjszakát. Hangja is olyan volt, kicsit karcos. Azt mondta egyszer Johan, és röhögött hozzá arany fogaival: mi volna, Keber, ha a kezem közé kaphatnám, mihez kezdenék vele? És szorongás és fülledtség támadt az ablakokból meredező éhes tekintetektől meg elfúló lélegzetektől.
    – Hát igen – mondta szerényen. – A népszerűség semmi. Fontos a belső kulturáltság.
    – Ez így van – helyeseltem sietve. – És az emberi kapcsolatok.
    Megértő, mély pillantással nézett. Láttam a szemében, hogy most a rabban az embert is látja.
    – A szépség viszont segíthet ebben – mondtam.
    – Miben?
    – Az emberi kapcsolatokban.
    Elmosolyodott, gödröcskék, és azt mondta, a maga módján minden ember szép.
    Mondtam erre, hogy ugyanígy minden kutya is szép, ha ugyan nem él éppen kutyaéletet.
    – Értem – mondta megértően. Gondolkodott egy kicsit. – Biztosan nagyon rossz a kosztjuk.
    – Nem, éppen kutyának való.
    Mind a ketten felnevettünk. Úgy éreztem, kicsit összeesküszünk, szinte már szövetkezünk. Tökéletesen megértem önt, mondta, ha én is idebent volnék, mondta, el tudom képzelni. Ha vetne egy pillantást a kiéhezett tekintetekre, az ablakokban, még könnyebben el tudná képzelni. Nem nézett oda. Azt mondta, mindig szerette az ilyen témájú amerikai filmeket. Steve McQueen? Igen, őt mind ismertük. Ő nemes lélek volt, lelki kultúrával. Ott nem voltak Banok, akik vénemberek fülét tépdesik, Šipec sem, aki valóban átvágja a másik ember nyakát, vagy Brivec, aki tényleg három bíró megöléséért ül. Közülük az egyik bírónő volt.
    A vörös hajú technikus piros mikrofont tűzött a szürke zubbonyomra.
    – Meg fogom kérdezni, miért tört ki a zavargás.
    – A lázadás – mondtam.
    – És mik a követeléseik. Volt már egy rövidhír a híradóban.
    – Nem láttuk – mondtam. – Szétvertük a televíziót.
    Csodálkozott: miért? Nem tudta megérteni, miért verheti szét valaki a televíziót. Ezt én sem tudtam volna neki elmagyarázni.
    – Kezdhetjük?
    – Élőben megy? – kérdeztem.
    Kint történt valami, ordítozás hallatszott az út felől. Az arcok eltűntek az ablakból.

    Élőben megy? – kérdeztem, és beleharaptam a nyelvembe, és éreztem, hogy elpirulok. Fontosnak akartam látszani, azt akartam mondani, hogy az ilyesfajta tv-interjú számomra mindennapos dolog, de elszúrtam, elszartam az egészet. Hogyhogy élőben? – kérdezte a lány, és rámnézett azzal a szép szemével, amely az előbb szövetséges és szinte túl nyájas, most pedig üres és szinte túl gyűlölködő volt. Most ezt mondta megvető, szép pillantása: tökfej, hogyhogy élőben?
    – Egy faszt élőben – mondta a vörös hajú, és az utolsó szöget is beleverte szégyenem koporsójába.
    Valaki nevetett, odanéztem, és azonnal elhallgatott.
    – Nem lesz se élő, se holt – mondta a technikus –, ugyanis nincs áram.
    – Bassza meg – mondta az operatőr –, hogyhogy nincs áram.
    – Kikapcsolták az áramot – mondtam.
    A lány jegyzetfüzetet vett elő, aranyhaja a homlokába hullt, sebesen firkált valamit.
    – Kikapcsolták? Miért?
    – Hogy kifüstöljenek bennünket – feleltem.
    – Bassza meg – ordította az operatőr –, megmondtam neked, hogy hozz magaddal akkumulátort.
    – Faszt mondtál – mondta a technikus –, nem mondtad.
    Ez nem volt belső kulturáltság, az emberi viszonyok a béka segge alatt voltak. Mindig így káromkodnak. A lány azt felelte, mindig. Firkált a jegyzettömbjébe:
    – Tehát: elviselhetetlen higiéniai viszonyok. Ha nincs áram, nincs meleg víz, nincs világítás, nincs televízió.
    – Így is mondhatjuk.
    – Tehát ezért lázadtak föl?
    – Nem – feleltem. – Mivel fellázadtunk, elvették tőlünk az áramot.
    Bár tekintete nem volt többé megértő, mélységes és humánus, hanem ideges, sekély és kissé dühös, még mindig nő volt, még mindig szűk farmert viselt, vékony blúzt és alatta finom bőrt. Éreztem a bőre szagát, a parfümök sem tudták elfedni.
    – Aha – mondta –, a higiéniai viszonyok viszont rosszak voltak.
    – Nem – mondtam –, most rosszak.
    – Mondhatjuk – mondta akaratlanul is magában. Ő is érezte a szagomat: régen mosdottál, lurkó.
    – Eridj egy akkumulátorért – mondta az operatőr.
    A technikus kirohant a kapun.
    – Állj – kiáltotta valaki a folyosón –, ki megy ki?
    – A televízió – ordította a technikus.
    – Televízió mehet – mondta az őr –, a többi marad.
    – Senki más nem megy – magyarázta a technikus –, kimegyek az akkumulátorért.
    – Dugd a seggedbe a drótot – mondta egy másik hang a folyosóról. – Futólépés, egy-kettő – tette hozzá az első.
    – Mint a katonaságnál – mondtam magyarázólag.
    Mintha nem is hallotta volna. Dühösen fújt egyet: megint várnunk kell. Éspedig azért, mert nem adnak mellém producert. Leült, felhúzta a nadrágját, hogy lent felvillant fehér lábikrája, és nekem is villant egyet a szemem. Ő meg ezért a pénzért rázassa magát a sáros utakon, és szagolja ezt a bűzt. Az operatőr ezt mondta: baszhatod a szervezést.
    Rágyújtottak. Eltette jegyzetfüzetét a táskájába. Észrevett.
    – Hol is hagytuk abba? Ja igen, a higiénia.

    Nem volt öt perc dicsőség, nem volt hirtelen támadt szenvedélyes szerelem a megátalkodott fegyenc és a híres újságírónő között. Semmi sem volt. A technikus sem az akkumulátorral. Felbőgött a sziréna. El akartam magyarázni, hogy ez a Parancsnokságtól jön, ott még van áram és higiénia. Semmit sem lehetett hallani, a megveszett szuka sziréna mindent túlüvöltött. A tévések föltekerték a kábeleiket, és dobálták be a cuccot a bőröndökbe. Még egyszer megnézett, élőben. Kinyitotta a száját: mi ez? Honnan tudjam, mi az, ha üvölt a sziréna? Bizonyára nem humánus viszonyok.
    A sziréna üvöltése most leereszkedett, három lövés dördült egymás után. Az őr berontott hozzánk: Keber, kiáltotta, gáz van kint az úton. Én is utánanéztem még egyszer, búcsúzóul.
    A páncélozott rendőrautó mellett a szétvert sorompó másik oldalán, a senki földje legszélén feküdt valaki a földön a pocsolyában. Véresen és sárosan. Sok ember nyüzsgött körülötte. A szürke zubbonyos fegyencek összekeveredtek a kék egyenruhás rendőrökkel. Bant láttam, aki rugdosott egy rendőrautót. Fogják meg, mondta egy civil ruhás, kefefrizurájú, pitbullszerű ember: ezt fogják meg. Ban kinyitotta az autót, és kihúzott belőle egy ősz hajú férfit. Ban szerette az öreg embereket, a szürke hajukat, a szürke fülüket meg még inkább. Kirántotta, a földre lökte, és ő ült be a helyére. Kétoldalt két-két rendőr kapaszkodott a kocsi kilincsébe. Úgy csüggtek, mint a körték, mikor Ban előre-hátra, előre-hátra rángatta az autót.
    Mi történik?
    Valaki gyorsan elmondta. Az őrségünk köveket dobált odaátra, valakit fejbe találtak. Az fekszik a földön? Nem, azt azok ütötték ki. Ez a mienk.
    Berobogott a mentő. A fekvő és vérző embert fölszedték és hordágyra dobták. A mentő sebesen eltávozott, Ban tovább vadult a kocsival, hogy lerázza magáról a rendőrkörtéket. Most már egész fürtnyi kék egyenruha csüngött rajta. Messze hátul láttam az Öreget. A fejét fogta.
    Ban azután tökig nyomta a gázt, hirtelen előrehajtott, mire a fürt széthullott. Aztán ott megfordult. Valami elakadt, megint meghúzta, megfordult, úgy éreztem, be akarja kormányozni az autót, a drótkerítés mögé. Ez nem volt lehetséges, néhány embert el kellett volna gázolnia, meggondolta, kiugrott a kocsiból, és futni kezdett a szántóföldek felé. Az egyenruhák széthullott fürtje összekapta magát, és utána eredt. Ban éles kanyart vett, és macskaügyességgel visszamászott hozzánk a drótkerítésen keresztül. Bőrtokos pisztolyt lóbált, amit az autóból fújt meg.
    A bejárattól futva távolodtak a tévések a készülékeikkel. Az operatőr elesett, a vörös hajú technikus szedte össze. Néhány rendőr kísérte őket futva a mikrobuszukhoz. Láttam a lányt, úgy éreztem, engem keres a tekintetével. A fehér autónál megállt, és még egyszer visszanézett. Integettem, de nem látott. Beült az autóba, és már ment az autó, amikor becsapta az ajtót, utoljára láttam. Élőben.
    A senki földje elnyugodott. Csak most tudtam meg, mi történt. Egyik őrünk kővel fejbetalálta a belügyminisztérium alkalmazottját. Iratai szétszóródtak a földön. Egy fiatal és ideges rendőr annyira bepörgött ettől, hogy hirtelen lövöldözni kezdett. Háromszor lőtt. És ezekből az egyikkel eltalálta a mezőgazdasági kombinát igazgatóját, aki soha semmibe nem avatkozott bele, és csak a maga szerencsétlen kíváncsisága miatt volt itt a kapunál. Előtte meg persze a börtönben sikkasztás miatt. Most elterült a sárban, vértől pirosan. Ez volt minden. Csupa szerencsétlen körülmény. Megesik. A végzet asszonya.

Gállos Orsolya fordítása

Drago Jančar börtönregényéről. A közép-európai országok még többnyire adósak az 1989-ben lezajlott nagy fordulat irodalmi megformálásával. Valami ilyesmit teljesít sok egyéb mellett Jančar legutóbbi regénye – meglehetős sikerrel. A ljubljanai Mladinska knjiga kiadónál 1998-ban megjelent könyvet máris több nyelvre lefordították. Jančar-novellát először 1981-ben volt szerencsém fordítani a Nagyvilág folyóirat szlovén számába. A szerzőt igazán tizenöt éve, az 1984-ben megjelent és azóta világhírre szert tett regénye, A gályarab (Galjot) révén ismerte meg a magyar olvasó és az irodalmi élet. A szlovén író gyakori vendége magyarországi irodalmi fórumoknak, szerzője magyar folyóiratoknak.
    Drago Jančar új regényének témája a börtönlázadás Livadán, egy börtönkomplexumban, valahol a Balkánon. A fegyencek egy csoportja átveszi a hatalmat – végrehajtja a rendszerváltozást. A lázadás mozzanatait, az elsőtől a legutolsóig Keber, egykori idegenlégiós és tengerész-távírász, a lázadás vezére beszéli el a szerzőnek. Az elmondás és a lejegyzés mozzanata fontos alkotóeleme a regény szövetének. Keber ugyanis azt tartja, nem történt meg az az esemény, amelynek nem íródik meg a krónikája. Ahogyan Flavius Josephus megírta A zsidó háborút, úgy akarja Keber is megíratni a börtönben raboskodó íróval a nagy lázadás krónikáját. Az indítékokat és az események alakulását befolyásoló tényezőket, a foglyok előéletét és a kiélezett helyzetben tanúsított magatartásukat. Történetébe szövődnek addigi életének emlékei, otthagyott élettársának, két ogyesszai szeretőjének, az első börtönéjszakának emléke. Az igen feszes szerkezetű, rövid fejezetekre tagolt, akcionista regény az író kommentárjaitól kísérve három külön történetet fűz egybe.
    Keber elmondása szerint a livadai események spontán lázadásból változtak valódi forradalommá. E fordulatok előre nem látható távlatokat nyitottak fel. A belső irányítás átvétele után Livadán az új rend silány alakokat vet felszínre. Ők ragadják kezükbe a hatalmat. Ezzel a rossz helyébe egy más jellegű újabb rossz lép. Ez a könyv legfőbb felismerése.
    Mindezek mellett fut Massada, a zsidók ókori erődjének története, ahogyan azt Josephus Flavius A zsidó háború című könyvében leírta. A livadai lázadás torz tükre a legendás Massadában történteknek, ami élénken foglalkoztatja Keber képzeletét. Massada az áldozatkészség és a katonai lelemény legendája, valamint a belső megosztottság története. Massada az ősképe, míg Livada az eltorzulása a nagy lázadásnak, ha úgy tetszik, a forradalomnak, a megszabadulásnak. A foglyok Massadáról álmodoznak a börtönben, míg elszenvedik az éppen lezajlott fordulat szörnyűségeit. Livada rebelliója nem heroikus, hiányoznak belőle a magasabb célok. Benne torzul el a legendás példakép. Maga a lázadás is banális okból tör ki: a börtönőr nem engedi, hogy a foglyok végignézzenek egy kosárlabda-mérkőzést.
    Jančar felmutatja az ember szabadság iránti örök vágyát. Továbbá bemutatja az eredetit, az eszményit, amely nem az 1917-es orosz vagy az 1789-es francia forradalom. Az eszményiért az antik világba nyúl vissza, szinte a Bibliához. Börtönregényével aztán elmozdul ettől az ősképtől, az ideáltól, és ez az elmozdulás szellemes, humorral teli. A forradalmak, a változások bemutatásával Jančar felidézi a tíz évvel ezelőtti rendszerváltozásokat is. A nagy várakozások köznapi megvalósulásait. Utal a forradalmi terrorra, Robespierre és Danton törvényeire. Fölidézi a szlovéniai háború eseményeit és a Balkánon 1991 óta sorjázó fordulatokat, háborúkat. A terrort és annak modern „megideologizálását”. Ami a föllázadt foglyoktól kitelik, végül is egy olyan világ, amely korlátoltságában és kegyetlenségében Orwell Állatok farmjára emlékeztet. A lázadók Livadán létrehozzák az új rendet, ami az előzőnél is értelmetlenebb és terrorisztikusabb. Jančar fő alakja itt is a történelem sodrába vetett ember. Jellegzetes színtere a börtön, és jellegzetes motívuma a történelem, amely megismétlődik mint komédia. E fölismerést a szerző Borgestől veszi, amint azt novelláiban is gyakran tapasztalhattuk. Az ugyancsak börtönviselt író maga is „odabent” hallotta a livadai lázadás már-már legendává emelt történetét. Jančar személyes börtönélménye a mű harmadik ihlető forrása, hiszen politikai okokból maga is megjárta a maribori börtönt a hetvenes évek elején.
    A balkáni börtönben lezajlott lázadás groteszk mása a Flavius Josephus által is megírt egykori lázadásnak Massada börtönében, Jeruzsálemben. Mindezt hol bölcs derűvel, hol fekete börtönhumorral tálalja Jančar. A lázadást kirobbantó fogoly, Keber emlékeiben, álmaiban fantasztikus gazdagsággal tárul elénk a megélt és elképzelt, a börtönbéli és a kinti világ. A könyv így sokféleképpen olvasható, kalandos börtönregénynek épp úgy, mint a közelmúlt rendszerváltozásairól szóló kulcsregénynek. És e többféle olvasat nem mond ellent egymásnak.