Hagymás István

Lendva-hegy

„A világ közepe ott van, ahol leszúrod a botod”

    „L” mint Lendva – ejtem ki számon a varázsigét, s mire magam is meghallom a hangomat, nyelvem is lecsapódik, megül, mint a vár L-je Alsólendván vagy mint a régi présházak a szőlőútvesztőkben Lendva-hegyen…
    De ha madártávlatból szemlélődöm, furcsamód akkor is az „L” alak bontakozik ki sorsszerűen a tájból…
    Lendva lent van…
    (Alsó-)Lendva mindenekelőtt saját hegyéhez mérten van lent, de lent van Felső-Lendvához képest is, s nemcsak azért, mert ez utóbbinak vára magasabb, tüzesebb vulkáni bazaltsziklára emeltetett (Lendva-hegy a Pannon-tenger üledékéből keletkezett), de azért is, mert közös „visz-erük” a Lendva-patak alsó folyásánál rímel rá felső testvérére, s az sem elhanyagolható körülmény ebben a tekintetben, hogy Vízlendva és Lendva-tó is a várostól északra, vagyis jóval a település felett fekszik (úgy egyórányi autójárásra), és ezen a réven válik Alsó-Lendva vizei alatti várossá…
    Nemcsak Lendva van lent, lent van Lenti is, Kútfej, Pince vagy Völgyifalu, s mindaz, ami a vidéken számottevő, sorra az alsó régiókhoz kötött, s arra készteti az embert, hogy „lentben” gondolkozzék, de jobb, ha a szívét is alább adja, ha rá akar hangolódni a Lendva-hegyi pincék borainak hullámhosszára, mert csakis így élhető át az az üzenet, amit a hegy levébe sűrített a teremtő…
    Nem odalentről, a mélységekből hoznak-e hírt a közeli hőforrások hévizei? Nem a föld alatti gázok koszönnek-e vissza égő fáklyaként a város határába az elapadt kőolajkutak helyén?
    Ki tudná megmondani, milyen mély ősi energiák nemesítették fosszíliummá évezredek során azt az egykor élt mocsártölgyet, amelyet Gálics Pista bírt szólásra, fametszetein, mielőtt gyorsan elment, s vajon nem a Mons-Halianci titkát vitte-e magával Szúnyogh Sanyi mindörökre?
    És a pokol kapui Pincemajornál? A bebetonozott szájadékok a szénbányák lejáratánál? Ki tudja, milyen gyilkos sugaraktól választanak el bennünket? Vagy a később halók, meg sem születettek sírkövei lennének?
    Bárhogy csűrjük-csavarjuk is, újfent lent – vagy ahogy errefelé mondják: lend – vagyunk, mint az L betű talpa, ahogy lábát szilárdan megveti a földi valóságban…
    De fejét felemeli, fel a magasba, a lélek és az értelem világába, és derűlátóan fordul a jövő felé…
    Mint a térség szíve, köldöke és koronája lényegül ebbe a zöngés oldalrés mássalhangzóba, az L-be Lendva és vára, de (ki)látó is egyben ez a punctum maximum, őrszeme Muravidéknek, amely mint kicsiny Kárpát-medence terül el alant, ott, ahol a Mura, a Lendva-patak, a Kebele-patak és a Fekete-ér itatja anyaföldünket, szűkebb pátriánkat… Nem véletlenül mondogatják a völgyifalusi vincellérek, hogy mennek fel a pincébe, a hegyre, a Kárpátokba, ha bort van ihatnékuk, hogy mélyebben elmerenghessenek a világ fölött…
    Errefelé minden a hegyhez viszonyul…
    Lendva-hegy, ez az ökörszívre emlékeztető geológiai képződmény a centrum, a világ közepe, ég és föld találkozási pontja, a kezdet és vég, az alany és a tárgy, az ok és az okozat…
    A Szentháromság-kápolnához vagy a Lármafához való feljutás igazi zarándokút, és felér egy beavatási szertartással, amely a megvilágosodás, Isten és önmagunk megismerésével kecsegtet, hiszen a Mindenható lakhelyének és a világfának az elérése rituális cselekedet misztikus felemelkedés is egyben: zen-tao…
    A hosszúfaluhegyi, soha ki nem apadó hidegkút szomjoltó életvize a megtisztulás, az újjászületés nedveként árad széjjel a vándorban, aki iszik belőle ide jutván, de aki mélyen a borospohár fenekére néz útközben, annak saját alsó-világi tükörképe néz farkasszemet önmagával odalenn…
    Utóda, rokona, őse, ismerőse itt minden szőlőtőke a ho(u)niaknak, akik szívvel-lélekkel gondozzák, ápolják őket s köszönnek nekik jártukban-keltükben, a sarjak meg fürtjeiket ajánlják áldozatul a Teréz-napi szüreti liturgiához, hogy aztán a sötét akácfahordó vegykonyhákban magukra találhassanak, borrá legyenek, s Márton-nap táján mint a tékozló fiúk, megtérjenek apjukhoz, kitárulkozzanak a szájban, s a nyelv érzékeny ízérző szervecskéi megfejthessék a misztériumot: Lendva-hegy…

    Mit is keres tulajdonképpen az ember a második ezred fordulója táján, ha a völgyifalusi tölgyes ódon kútjának gémjét figyeli?
    Talán egy égi-földi jelet, amely útba igazítja, amely megmutatja, hogy honnan jött, s merre tart, s talán arra is választ ad, hogy itt és most mivégre is van…
    Lehet, hogy éppen ez a Vízöntő-Mérleg szerkezet az, amit keresünk?
    Talán ez az a kapu, ahonnét még egyszer visszatekinthetünk szeretett Lendvánkra, de Lendvakecskés is mutatkozik a messzi távolban, ha az ellenkező irányba emeljük fürkésző tekintetünket…
    Vagy fordítva?
    Vár az út, indulnunk kell, előre, Halicanum felé, amely mint egy ittragadt őshalkövület sejlik fel a hegy lábánál…
    A márciusi város igazi énje, feje a Halásztelep, amely Alsó Bakóalja és a Bányász utca között terül el…
    Ha az Alsó vagy a Víz utcában bolyongunk tavaszi délelőttökön, a helység legarchaikusabb, legmélyebb, legnőiesebb labirintusaiban érezhetjük magunkat, titokzatos belső udvarok, szűk sikátorok, nedves házfalak között, de (talán nem véletlenül) itt kezd életre kelni, kicsírázni az az új városmag is, amit (hír)nevéhez méltón Makovecz Imre ültetett…
    A vár világító fehérje mint egy felettes én őrködik az alvilág fekete kockái felett…
    Hosszúfalu mint egy halfarok (de inkább kosszarv ez) szervült a várostörzshöz, s csupán nézőpont kérdése, hogy a világ végén vagy éppen az elején érezzük-e magunkat errefelé áprilisban…
    A smaragd színű alkonyati égen talán Rédics felett ragyog legszebben az Esthajnalcsillag, mintha ez a rózsaszín nevű falu volna egyik igazi otthona, s ez mutatná az utat a lenti piacra utazó, anyagi javakat kereső, bírvágytól hajtott bevásárlóturistának…
    A Kettős – Lendvadedes és Lendvakecskés – szerényen húzódik meg a határok közelében. A májusban virágzó vadgesztenyefák illata nemcsak a lepkéket csalja erre a helyre, de ittjártunkban bennünket is válaszútra kényszerít…
    Kútfej mint egy tátongó alvilágkapu vonzza a júniusi est teleholdjának kereklő ezüstarcát vizének mélységeibe…
    Lendvavár a júliusi nyárban delel, ám a szőlőtőkék őszre tartogatják szüzességüket, hogy az évszak derekán megmérettessenek a présekben és a bomló nedvek kádárkoporsókba zártan várják átlényegülésüket, majd a reinkarnációt bennünk…
    Lovászi az é(j)szaki oldal kitüntetett élettere, a megfáradt bolyongó kiapadt ereje itt november-december havában is új, tiszta forrásra lel…
    Tornyiszentmiklóst elhagyva Bakóaljánál már javában benne járunk a télben, mégis új világ, új korszak, új tavasz hullámzását érezzük, ha nagyokat szippantunk a permetszerektől elfáradt levegőből, és aléltan a hegyalja forrásait véljük látni begyulladt szemünkkel…
    Vajon mit keres az idetévedt utas a völgyifalusi tölgyes itatójánál a múlton s a jövendőn merengvén?
    Talán egy jelet? magát? a zen-taót?…