Az 1944–1945 folyamán hatalomra kerülő kommunisták állami berendezkedése papíron megvalósította a szlovénok legfőbb nemzeti törekvését: Jugoszlávia hat köztársaság föderációja lett, Szlovénia köztársasági státust kapott, s az 1946-os alkotmány szerint a köztársaságok államisággal rendelkeztek. Bár valamennyi szlovén egyesítése – az 1848-as program fő követelése – most sem valósult meg teljes mértékben, de a szlovénok túlnyomó többsége a szlovén köztársaság polgára lett. Mindezek a nemzeti eredmények azonban nem teljesedhettek ki igazán, hiszen a kommunista hatalom ugyancsak centralizálta az országot, a nemzeti kérdésről pedig nem akart tudomást venni. Ez a probléma a hatvanas évek gazdasági és politikai liberalizációjával együtt került ismét napirendre. A szlovén köztársaság állami vezetése csökkenteni kívánta a föderáció központi szerveinek illetékességét, nagyobb pénzügyi és szervezeti önállóságot szeretett volna elérni. Egyesek az ország konföderatív átalakítását szorgalmazták, egy 1968-ban Triesztben megjelenő brosúra szerzői pedig úgy vélték, hogy a szlovénok a következő húsz év folyamán a szlovénok kialakítják végleges nemzeti arculatukat és állami függetlenségüket. A jugoszláv pártvezetés a Jugoszlávia-szerte megnyilvánuló elégedetlenséget érzékelve átalakította a szövetségi alkotmányt és nagyfokú önállóságot adott az egyes köztársaságoknak. A szlovén kommunista vezetés ezzel a megoldással a nyolcvanas évek második feléig elégedett volt. Az így kialakított állami berendezkedést azonban a nyolcvanas években kétfelől is kihívások érték. A szerb értelmiségiek egy része kezdettől fogva elégedetlen volt Jugoszlávia decentralizálásával, s Tito 1980-ban bekövetkezett halála után, mindenekelőtt gazdasági érvek alapján, az ország újbóli központosítását követelte. Ez a törekvés ellenállást váltott ki a szlovénok körében. Slobodan Milošević politikája pedig egyfelől hátráltatta a politikai és gazdasági reformokat, másfelől rontotta az egyes nemzetek közötti viszonyokat. Az 1990 tavaszán megtartott demokratikus választásokon megválasztott új szlovén parlament és új szlovén kormány ezért egyfelől folyamatosan tárgyalásokat javasolt az ország konföderációvá történő átalakítása érdekében, másfelől előkészítette az önálló állam létrehozását. Miután a konföderációt a délkeleti köztársaságok lakosai és politikai vezetői ellenezték, 1990. december 23-ára Szlovéniában népszavazást írtak ki. A népszavazáson a választásra jogosultak 93,2 százaléka vett részt és 88,2 százalékuk igennel válaszolt. A népszavazás után az önállósulás folyamata felgyorsult, s bár a szlovén vezetés szerette volna elérni, hogy Jugoszláviából való kilépésük megegyezés alapján jöjjön létre, ez nem sikerült, mivel a horvátokat leszámítva a többi köztársaság ebben különböző okokból ellenérdekelt volt. Szlovénia 1991. június 25-én az Európai Közösség figyelmeztetései (értsd tiltásai) ellenére kikiáltotta az önálló és független Szlovéniát. Egyúttal ismételten felkínálták a többi délszláv köztársaságnak, hogy tárgyaljanak egy új típusú szövetség létrehozásáról. Mivel a jugoszláv szövetségi szervek a kiválást megkísérelték megakadályozni, az önállóság kikiáltását egy tíz napig tartó függetlenségi háború követte. A harcok, a diplomáciai tárgyalások és Milošević minden kompromisszumot elutasító merev álláspontja együttesen azt eredményezték, hogy az Európai Közösség tudomásul vette Jugoszlávia szétesését, és 1992. január 15-én a tagállamok elismerték Szlovénia függetlenségét.

Szilágyi Imre