Kukorelly Endre

Mémoires – Hekerle Lászlónak

Két kislány üvöltöz az utcán.
Szép sárga a hajuk. Dobozos kólát
isznak. Az egyik a másik felé köpi,
csillog az álla. A nyál csillog az
állán. Csorog a cuccán
le a nyála.

Én most itt, azt hiszem, kiszállok.
Megyek haza a köpködők között.
Veszek vagy két kiló banánt,
ha a boltig el nem felejtem,
vagy el nem állok.
El nem ejtem

az elálmélkodástól. Bennem „nyoma van”
ama „negatív magabiztosságnak,
amiben az ironikus tudat
időnként tetszeleg”. Nem mintha tetszene.
A lányok tetszenek. Még viszonylag
a köpködés is.

Viszonylag furcsa, mint minden divat.
Furcsa bogarak keletkeznek,
állnak a járdán, alig másznak el,
ha rálépek, kicsit recsegnek,
azért egy kicsit ez kihat
a relatív kedélyre.

Na jó, de mégis, itt szépen végigmegyek.
Sajnos, van némi recsegés,
mindenből kifolyik valami.
Ha kerülgetek, kevésbé ropognak,
de azt alig lehet.
Úgy aligha lehet.

Ma délelőtt ilyen aligha voltam.
Bajosan. Az nem jó. Nem valami jó,
de így telik. Többnyire rosszul
söprögetnek. A fele ottmarad.
Délután gyakoroltam
a nyelvet.

Vagy még az is lehet, hogy összesöprik,
csak minden rögtön széjjel lesz dobálva,
söpörnek aztán hajigálnak,
egyszerre söprés és dobálás, attól függ,
mi van. Beszámítják a többit.
Beszámítódik.

Mégiscsak az van, hogy megyek haza.
Valamivel hosszabb útszakaszon.
Persze ugyanaz, csak hosszabban érzem.
Máskor meg túl rövidnek.
Egy autóduda
beragadt.