Barakkba zárt üzenet

    „Az a szovjetónió, amikor nem gonoszságból, nem butaságból vagy tréfából, nem is azért, mert így találták ki, hogy ők ekképp szórakoznának, mégis mindent, de mindent elpusztítanak, és amit a pusztulás helyére építenek, az is mind, nincs semmi kivétel, csupa irgalmatlan pusztítás. Nem föltétlen terv szerint, nem azért történik így, mert tervbe van véve, csak mégis ilyen a rend. Ez a forma” – rajzol dermesztően pontos, megrázóan hiteles képet a létező szocializmus mögöttünk hagyott évtizedeiben mintaként követett „rendről” Kukorelly Endre Rom című, A szovjetónió története alcímet viselő, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent, személyes emlékeket, történelmi pillanatképeket és elméleti fejtegetéseket szövegfüzérbe foglaló esszéprózájának egyik részlete.
    A kötet témaválasztása a számunkra megadatott nyelvpolitikai erőtérben persze eleve provokatívnak tekinthető: a kommunizmus utópisztikus céljainak és a proletárdiktatúra megszilárdítása érdekében elkövetett bűnöknek a tárgykörében ugyanis mindmáig szinte lehetetlen úgy érvelni, hogy az érveken ne sütnének át az izzó szenvedélyek. Kukorelly azonban nem csupán témaválasztásával, hanem könyvének elvi alapvetésével is arra törekszik, hogy szövege minél többeket érzékenyen érintsen. A koncepció lélektani értelemben jól vizsgázik. Kukorelly azzal, hogy megsérti a társadalom érzékenységét, saját magát és olvasóját egyszerre ragadja ki a színlelt, álságos nyugalom közegéből. Abból a közegből, amelyben úgy csitultak el a szenvedélyek, hogy valójában még felszínre sem törhettek.
    S abban a nyelvi erőtérben, ahová elragad bennünket, kisvártatva kínos következtetésekkel kell szembenéznünk. A Rom második fejezetében ugyanis Kukorelly magyarázattal szolgál arra, hogy szerinte miért válhatott minden olyan „szerencsétlenül kínossá” a posztkommunista Magyarországon.
    Azért, mert – mint írja – „itt egyetlen halk pardon még el nem hangzott”. Azért, „…mert elfelejtettünk egymástól bocsánatot kérni. Magunkon kezdeni a dolgot.” Mert – fejtegeti Kukorelly – nem vettünk tudomást arról, hogy a „szovjetónió” rendjének fennmaradását nem csupán a kis létszámú, fanatizált, elvhű „élcsapat” tette lehetővé, hanem azok is, „akik csak úgy, miközben reggel szépen fölkeltek, azután pedig estve lefeküdtek, legitimálták a rendszert. Meg még álmukban is. Azzal, hogy egy levegőt szívtak vele.”
    Igen. Kukorelly szerint magunkon kellene kezdeni annak vizsgálatát, hány szükségtelen gesztussal segítettük azt, hogy a körülöttünk épülő-szépülő „rom” egyre csak rom, az „irgalmatlan pusztítás” munkaterülete maradjon. De ebből az önvizsgálatból mindenkinek ki kellene vennie a részét. Egyrészt a kommunistáknak: „nekik kellene kezdeni, elintézni ezt az egészet, mindenkinek a sajátját, vagy nem?” Másodrészt a hallgatag tömegnek, azoknak, „akik nem csináltak semmit”. Harmadrészt pedig a rendszer ellenzékének, tehát azoknak is, akik ellenszegültek ugyan, de mindeközben már azt is pontosan felmérhették, hogy viselkedésükkel mit kockáztatnak: „…még a hazai szamizdat is legitimált, amennyiben felmérték, mit kockáztatnak, pedig ők tényleg csak ráfizettek. Mert kizárólag – ha szabad ilyet mondanom – az 1956-os hősök és Jan Palach nem legitimáltak, hát ne nagyon ugassunk, minden komcsizó meg aczélozó, ha valamennyire legalább nem veszi bele magát, nem magán kezdi, magát nem számítja oda, az ő emléküket gyalázza meg.”
    Kinek-kinek személyes döntése, hogy hajlandó-e követni Kukorellyt abba a nyelvi erőtérbe, ahol minden eddigi értékítéletét s esetleg önmagáról alkotott képét is felül kell vizsgálnia. Egy azonban biztos: a Rom írója gondosan ügyel arra, hogy a vele együtt gondolkodó olvasó minél kevésbé érezze magát feszélyezve. Az általa konstruált nyelvi erőtérből ugyanis nagyjából-egészében hiányoznak azok a szavak, amelyek a hazai viszonyok között kínos konnotációkkal egészültek ki, s amelyekről tudvalévő, hogy valamelyik politikai mezőben szinte kizárólagos szeretettel használatosak. Kukorelly esszéprózájában ily módon a személyes és a nemzeti önvizsgálat szellemes nyelvi játék keretei között tud kibontakozni: az olvasó a szövegben nem a „létező szocializmussal”, a „puha diktatúrával” és a „kommunistákkal” néz szembe, hanem a „szovjetónió” természetét vizsgálja. Olyan szavakkal játszhat el tehát, amelyek nem ragadják magukkal eleve valamelyik politikai mezőbe, s így nem befolyásolják a szuverén ítéletalkotásban. Abban a gondolkodási folyamatban, amelynek során neki is mindent saját magán kell kezdenie.
    Pontosan ugyanúgy, ahogyan Kukorelly Endre is teszi – aki például azt is nyíltan megvallja, saját családjában milyen szellemi hagyományok vették körül, ezzel az örökséggel hogyan akart és tudott együtt élni, s miként alakult ki benne az az érzés, hogy leginkább a „pártos” és a „reakciós” szóhasználat közti határzónában érezze otthon magát. Úriembernek és úrilánynak számító szülei, valamint közeli rokonai társaságában például rendkívül taszította az „örökös, unalmas, neurotikus, családi keresztény-úri-középosztály-retorika”: „…a csütörtök esti bridzspartik folyton a viszonyok, azt hiszem, meglehetősen lapos, noha jogos taglalásával voltak elegyítve. Szidták a rendszert, főleg a Miki bácsi meg a Loli néni, és persze az anyám is. Dühítő. Dühített. Reakciósok. Ez egyébként Révai elvtárs terminológiája. Reakciós az, aki nem kommunista. Hát, enyhén szólva, ezek aztán nem. Akkor nyilván fogalmam sem volt, mi az, ami nem tetszik ebben, de ha előtte olykor, akár csak egyetlenegyszer is a saját tévedéseiket, hülyeségeiket és szarságukat vették volna sorra, egyből nem lett volna min dühöngenem.”
    Kukorelly, aki mindent magán kezd, ezek után azonban saját szellemi eszmélésére s a fiatalsága idején divatossá vált újbaloldaliság terminológiájára tereli a szót – hogy nyilvánvalóvá tegye, a Marxhoz visszatérő, a létező szocializmust belülről megreformálni kívánó, a prágai tavasz és a párizsi diáklázadás eszmei örökségére hivatkozó fiatal értelmiségiekkel sem tudott soha egy nyelvet beszélni. S miközben értetlenül szemléli azokat a többek által egyenes vonalúnak tekintett szellemi fejlődési útvonalakat, amelyeken keresztül sokan minden önmarcangolás nélkül eljutottak a sztálinizmustól az újbaloldali marxizmuson és maoizmuson át egészen a baloldali liberalizmusig, olyan kérdéseket tesz fel önmagának, amelyek minden ideológiától mentes, szándékolt egyszerűségükkel válnak megdöbbentővé: „Prágai Tavasz meg emberarc, és aztán csomóan tiltakoznak, hogy a szovjet elvtársak nem engedik? Kilépnek a pártból, és így tovább. Miért léptek be egyáltalán… Tényleg rájöttek arra, hogy izé, hogy a szovjetónió beavatkozik? Csak most vették volna észre, hogy ilyen ártatlan, kerek szemekkel bámulnak? Ha valami, akkor nem az-e épp a szovjetónió, hogy eleve beavatkozik, nem bevonul, hanem már mindig is bent van, és csupán ezt demonstrálja olykor, ha mocorogsz, szállít még egy kis erősítést, aztán odasóz, amíg kuss nem lesz, vagy rosszul tudom? Nyilván rosszul, mert mások másként tudják, és kész, csak azt próbálom itt valahogyan megérteni, amit nem értek.”
    A Rom esszéprózájának egyik legfőbb, már-már szemléletformáló erénye, hogy a szovjetónióról folyó beszéd közben sorra-rendre átvezet bennünket a szavaknak egy másik, a hazai viszonyok között ismeretlen értelmezési tartományába, ahonnan nézve minden másképpen szemlélhető. Másképpen, ami ebben az esetben annyit tesz: az értelmiségi nyelvhasználat fősodrán kívülről, minden előítélettől és minden szociálpszichológiai alapokon nyugvó pressziótól mentesen. A szó szerinti értelemre figyelve. Úgy, hogy a szavak közben csakis annyit jelentsenek számunkra, amennyit a hozzájuk tapadó nimbusz nélkül jelentenének. Ha ugyanis így teszünk, többnyire mi is együtt csodálkozhatunk a szerzővel: „Párizst meg egyáltalán nem értem, ezt, mondjuk, még nehéz is bevallani. Mármint saját magamnak. Van egy úgy-ahogy, szarul, durván, igazságtalanul működő, normális, egész konkrétan kellemetlenül szabad rendszer, és azok a csávók ott, de lehet, hogy rosszul látom, most szépen széjjelverik, mert a szovjetóniót akarják helyette. Marx–Engels–Lenin–Sztalin–Maó-t vagy mit. Trockijtól Titóig. Nem mintha bele akarnék szólni. Csak meg akarom érteni.”
    Fontos észrevenni, hogy Kukorelly szimplifikációs gesztusai művészi értelemben rendkívül tudatosan kidolgozott eszközöknek számítanak. Amikor egyszer-egyszer André Gide vagy Illyés Gyula Szovjetunióról szóló könyveinek naiv hitről vagy „hamis együgyűségről” tanúskodó passzusait citálja, a szerző futólag Gide szándékaira is kitér. Távolságtartóan szólva arról az – ahogyan Kukorelly írja – „émelyítő attitűdről”, amely a francia szerző életidegen szemléletét áthatja. Arról a valóságtól rendre elrugaszkodó érzelmi érintettségről, amelyet Gide a következőképpen fogalmazott meg: „szerettem volna, hogy mindez elbűvöljön”.
    S ezzel megint a Rom nyelvi erőterét meghatározó szimplifikáció sajátságaihoz érkeztünk meg: Kukorelly könyvének legfőbb érdeme ugyanis éppen az, hogy a szerző nem valamiféle „bűvölet” hatása alatt elemzi a „szovjetónió” természetét, vagyis saját közelmúltunk működésének logikáját. Mert ha szándékoltan leegyszerűsítve, a dolgokon felülemelkedve számolunk be valamiről, akkor – igenis – bármikor felrázhatjuk a többnyire kívülről ráerőltetett szellemi restségből az olvasót. Ez az írói technika, a történelmi tények sokkolóan leegyszerűsítő, de minden leegyszerűsítés ellenére mégis hiteles ábrázolása egyébiránt többé-kevésbé az amerikai posztmodern irodalom nagy öregje, Kurt Vonnegut látásmódját idézi. Aki – ha nem is a szovjetónióról, hanem az Amerikai Egyesült Államokról szólva – számtalan gonosz kis szimplifikációval tudta elképeszteni a világot. Ezek közül az egyik leghíresebbet – hogy egyre tágasabb és tágasabb legyen körülöttünk a Rom kijelölte szemhatár – hosszabban is érdemes idézni. Azt, amelyikben az amerikai történelem és életforma mítoszáról mesél – a kontinens állítólagos felfedezése kapcsán. A Breakfast of Champions (Bajnokok reggelije) első fejezetében így ír Vonnegut: „Az értelmetlenségek egy része azonban gonoszság volt, mert nagy bűnöket rejtett magában. Például az amerikai gyermekek tanítói újra meg újra fölírták ezt a dátumot a táblákra, és felszólították a gyermekeket, hogy büszkeséggel és örömmel véssék az eszükbe: 1492. A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a földrészüket ekkor fedezték fel az emberi lények. A valóságban 1492-ben már emberi lények milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a földrészen. 1492 csak az az év volt, amikor a tengeri rablók elkezdték becsapni, kirabolni és megölni őket. Itt jött a másik gonosz értelmetlenség, amit a gyermekeknek tanítottak: hogy végül a tengeri rablók létrehoztak egy új államhatalmat, amely a szabadság világító fáklyája lett minden emberi lény szemében… A valóságban azok a tengeri rablók, akiknek a legtöbb közük volt az új államhatalom létrehozásához, rabszolgákat tartottak… A tengeri rablók azért tudtak mindenkitől elvenni mindent, amit akartak, mert nekik voltak a világon a legjobb hajóik, és aljasabbak voltak mindenki másnál, és volt puskaporuk, ami kálium-nitrát, faszén és kén keveréke. Amikor tüzet érintettek hozzá, ez a látszólag közömbös por vadul gázzá alakult át. A gáz fémcsövekből hatalmas sebességgel lövedékeket fújt ki. A lövedékek nagyon könnyen átvágták a húst és a csontokat.”
    A nemzedékeknek újra és újra megtanított, idővel mítosszá nemesedett, „értelmetlen gonoszságok” ellen Vonnegut csakis azt tudja kitalálni, hogy újra elmeséli a történet lényegét, de olyan aprólékosan és olyan didaktikusan, mintha egy nehéz felfogású gyermeknek vagy egy komplett idiótának mondaná. És ez az aprólékosan didaktikus narráció egyszerre csak mindent új fénytörésbe helyez.
    S hogy miért érdemes alaposabban szemügyre venni a vonneguti szimplifikáció működését? Egyszerű. Mert a Rom legjobb pillanatai éppenséggel ugyanezt a vonneguti szemléletváltást idézik.
    Igen. Meglehet, a képtelen dolgokról csakis képtelenül egyszerűen szabad beszélni. S az is igaz, hogy a Kukorelly ábrázolta „szovjetónió” viselt dolgai is egy hátborzongatóan képtelen világ részét alkotják. Egy olyan világét, amelyet közelebbről szemügyre véve nem lehet elégszer elismételni, hogy amit látunk, az józan ésszel felfoghatatlan. „Értelmetlen gonoszság.”
    És Kukorelly ebben a könyvében sokszor bebizonyítja, hogy a szovjetónióról szólva is bármikor helyénvaló lehet Vonnegut sokkoló gesztusainak szuverén megidézése. Például az 1956 utáni megtorlásokról szólva is ugyanezt a technikát használja, mint amit az 1492-ről mesélő Vonnegut teremtett meg – s ő is pontosan alkalmazza a dermesztően didaktikus fogalmazás valamennyi eszközét: „Kátránypapírba csavartak embereket. Miután fel lettek akasztva. Volt például egy sovány öreg, a múltkor mutattak róla egy filmrészletet a tévében, vékony nyakú öregember volt, azt előbb lefilmezték, aztán felakasztották, vagyis egyszerűen megfojtották egy kötéllel. Másokat is, százakat. Erre utasítások voltak, egyesek utasítva lettek mások felakasztására… Az akasztás kötél általi megfojtás. Bevitték őket egy terembe, egyesével, vagy volt, amikor kettőt egyszerre, és ott kötéllel megfojtották őket. Vagy külön, előbb az egyiket, azt megölték, hagyták lógni, letakarták a fejét, azután bevitték a másikat, volt még egy cölöp, és azon a cölöpön őt is megölték. Amikor már nem éltek, volt ott mindig egy orvos, aki ezt megállapította, levágták a testeket a kötélről, és az udvaron elásták.”
    A Rom esszéprózájával megteremtett nyelvi erőtér kétségkívül működőképes. Ezt a tulajdonságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szöveg a közelmúltról szóló szavaink és szóképeink felülvizsgálatára is sikerrel – mi több: okkal és joggal – bírhatja rá az olvasókat. Mert ha egy könyv így, vagyis kellő eréllyel emel ki bennünket megrögzött stiláris fordulataink és beidegződött nyelvi reflexeink közül, magunk is gyorsan ráébredhetünk, mennyi „gonosz értelmetlenséget” őriz még a gondolkodásunk. Ezek közül az egyik leginkább gonoszról így ír Kukorelly: „Barakk, legvidámabb… De milyen lágerek barakkjai, milyen vidám, van-e kedvünk így viccelődni, és kinek van? Ki látott már olyat, akár egyszerű katonai barakkot is, vidámat? Nem valamely esetleges barakk-vidámkodás volna, tényleg, a legszomorúbb? Ezzel viccelődni, nem az? … Barakkban élni, és úgy az egész élet, végig egy egész életet, ezek nem nagy szavak, nem annak szánom. Egyszerű és közönséges, valamennyiünk által untig ismert dolgok, szép nyugodtan, túl minden indulaton, ki lehet ilyeneket mondani. Igen, itt éltem, nem mintha meghatódnék, nem hatódok meg, igaz, nem is vidámkodok. Elhagy, sajnos, a humorérzék, és csak az marad, bizakodni benne, hogy egyszer még visszatér. Napos területre ér. Kiköltözik a fájdalom a szívből. És hogy az még majd ez az én leszek.”
    A porond szélét „fahasábokból összehordott, szögesdróttal megerősített, csaknem teljesen összedőlt, elkorhadt, mohos kerítés” szegélyezi. Az akadályokat könnyű leküzdeni, aki akar, könnyen bekerülhet a kerítésen túlra. És ami ott van bent, az már a szovjetónió. „Éppen olyan, ahogy Andrej Tarkovszkij fényképezte a Sztalkerben.” Igen. „A szovjetónió az, hogy ha bármerre nekiindulsz, kisvártatva belekerülsz a Sztalker című filmbe.” A porondon egy meghatározhatatlan korú férfi áll. „Szép nyugodtan, túl minden indulaton.” A képtelenül kuszán megroggyant kerítést nézi. Arra gondol, néha a viccekből tör elő a legmélyebb szomorúság.

Toót H. Zsolt