Vass Tibor

Radnóta

Ezen a sétányon én vagyok alkupozícióban.
Sálba, hallgatásba burkolózom. Ha rongy
vagyok, ez illik hatalmamhoz: jó ebédhez
jó a nóta. Elhúzzák szájukat, ha emlegetem
a szomjam. Fölényemet nyakatekerten
bírálják, gőg fröccsen, akár a sár. Rajtam
szárad minden, így gesztikulálnak. Verbális
ködöt emlegetnek. Hullám hosszan. Hogy
rosszul látok reggel. A házfalakról nem
tudom, mi csorog. Hogy oda- és visszaélek,
újrajátszanom délben is van mód a sötétet.
Hogy lepkéket bámulok, abban élem ki
magam. Hogy verdesek, mert igazat,
kölcsönt ritkán adnak, s ahová tartok,
hitelügyben is leírtak régen. Figyeljem
a gyomrom. Ultrarövid. Hallgatni Petőfi.
Hallgatni Arany. Ezt is beveszem. Hencegik,
akiknek térkép a táj, dolgukért átlagnál
jobban remegnek. Ajtót, étlapot előre
nyitnak, gépen szállnak fölébük a lombok:
„a hímporos asztalok süket fülekre találnak”.
Ajtóm kérdik, nyílik-e utcára, s hallatszik-e
belőlem a szó. Fáim, sáljaim nevéről,
állomáshelyemről hiába faggatóznak.