Péterfy Gergely

A tűzoltóparancsnok szomorúsága

Regényészlet

    Ekkor, hóna alatt egy vaskos borítékot szorongatva Vihaross is odalépett a pulthoz, ahol Lovaggal már órák óta téptük a szánkat, mesélte később Artúr a Babilonban. Fél füllel olykor belehallgatózott abba, amiről beszélgettünk, mondta, és amit hallott, attól bizony elcsüggedt. Unja már, mondta Vihaross, unom már, hogy egyébről sem esik szó, mint a szenvedések, ráadásul szerelmi szenvedések önmarcangoló és céltalan osztályozásáról, taglalásáról és méricskéléséről. Ez az egész olyan egy kicsit, mint az Antikvárius meséjében a szomorú tűzoltóparancsnok esete.
    Erre Artúr és Lovag, szinte egyszerre megkérdezte, hogy mit mesélt az Antikvárius a szomorú tűzoltóparancsnokról, mesélte később Artúr a Babilonban. Már untuk magunkat, mesélte, és éppen jókor jött Vihaross, hogy megmentse a döglődő dialógust.
    Vihaross pedig kikért egy konyak-kávét és mesélni kezdett.
    Élt egyszer régen a spanyolországi Asztúriában egy tűzoltóparancsnok. Tisztességes ember volt, bajuszos, pocakos, vörös arcú, szélütésre hajlamos. Volt gyereke-felesége, háza, kőfallal védett kertje, kertjében lugasa, és volt egy kitüntetése, amit a királytól kapott, mert megmentette a leégéstől az asztúriai dómot.
    A tűzoltóparancsnok, valahányszor elsétált vasárnap délután a dóm előtt és felnézett a szikrázó kék égbe vesző, karcsú tornyokra, arra gondolt, hogy ez már kicsit az ő dómja is.
    Tisztességgel élt és tisztességgel oltogatta a tüzet, ami bizony gyakran csapott föl a sűrűn beépített, zegzugos óvárosban, de még a frissen épült villanegyedekben, sőt a munkások barakkjaiban is. Oltott ő mindenféle tüzet, istállótüzet, bozóttüzet, viskótüzet, palotatüzet, lángoló szekeret, saját hajukat felgyújtó, bolond lányokat, egyszer egy tartálykocsitüzet, amelynek vezetője elaludhatott és kocsijával kisodródott a déli hajtűkanyarban, és a kiömlő benzin felperzselte az olajfaligetet. És mint már tudjuk, oltott templom-, sőt dómtüzet is.
    Nem szerette a tüzet, egy igazi tűzoltóparancsnok nem szeretheti a tüzet, mondogatta magában és fennhangon is, amikor ifjú, tettvágyban égő, a tűzriasztás hangjára kipirult arccal öltözködő fiatal kollégáit okítgatta atyai hangon. Szerette, ahogy a vízsugár nyomán a lángok belesorvadnak a gőzfellegekbe, szeretett győzelmet aratni a rakoncátlan elem fölött.
    Már unokája is született, de nyugdíjba vonulását egyre halogatta. A királyi kitüntetésre tekintettel feljebbvalói sem forszírozták a dolgot. Pedig Juanito, a becsvágyó ifjú tűzoltó, aki magában tűzoltóparancsnoki álmokat dédelgetett, és menyasszonyával kéz a kézben gyakran álmodozott fennhangon e nyugalmas, biztos jövedelmet és általános megbecsülést kínáló posztról, többször felkereste a kerületi főkapitányt, és a tűzoltóparancsnokot minden lehető rágalommal illette. Azt állította, hogy a tűzoltóparancsnok veszélyes ember, aki bármelyik pillanatban nagy galibát okozhat, a tűzoltóparancsnok egy rendes ember álcájába bújt, megátalkodott gazember, aki aljas terveket forral. A főkapitány azonban nem adott hitelt Juanito szavainak.
    Nem is lehet tudni, vajon Juanito honnan vette ezeket a rágalmakat, mert buta gyerek volt, fafejű, érzéketlen és ostoba. Nem lehet tudni, hogyan sejthette meg a tűzoltóparancsnok lelkében játszódó, igencsak titkolt folyamatokat.
    Annyit mindenki látott, hogy a tűzoltóparancsnok napról napra borúsabb, kedvetlenebb, arcszíne hamura vált, valaha kackiás bajsza lekonyult, izmos, feszes pocakja petyhüdten lóg, mint a túlérett naspolya.
    Naphosszat bágyadtan bámulta a tűzriasztást jelző csengőt, de ha megszólalt, csak kedvetlenül legyintett. Szomorúsága át meg átjárta a tűzoltóság épületét, mint a bolond lány lángoló hajának füstje a herceg palotáját. Szomorúsága ránehezedett a becsvágyó, ifjú tűzoltókra, akik naphosszat hiába várták a tűzoltóparancsnok tanulságos történeteit a régi idők nagy tűzeseteiről.
    Mindeközben a tűzoltóparancsnok lelkében dúlt a vihar. Torkát félelem szorongatta. Gondolatban lángoló házsorokat, megperzselődött holttesteket, az eget elborító, napot elhomályosító, fekete füstfelhőket látott. Az elolthatatlan, mindent felemésztő tűz képe, amelyre hiába zúdul vízsugár, befészkelte magát a tűzoltóparancsnok homloka mögé. A katasztrófa előérzete elvette minden tisztánlátását. Néha a legkisebb riasztásra az egész állományt ugrasztotta, miközben teljes házak égtek porig a város túlsó végén. Nem mert kipillantani az ablakon, mert attól tartott, hogy a szívének oly kedves város már rég lángokban áll, és erről a tényről csak egyedül ő nem tud.
    Nem mert elaludni. Nem mert enni. Naphosszat a csengőt leste, de minden riasztás átlagos tűzre szólt, és ügybuzgalma csak galibák sorát okozta. Egy idő múlva már nem is figyelte a csengőt, ha megszólalt, dühösen legyintett. Mogorván dörmögve mindenkit elkergetett maga mellől, nem állt szóba senkivel. Szobája előtt ettől kezdve mindig ült valaki, aki, minthogy a parancsnokhoz be nem léphetett, fülét hegyezve várta a csengő hangját, és riasztotta társait.
    Egy átlagos és a többitől semmiben nem különböző napon, a munka végeztével, az ügyeletet mogorván éberségre intve a tűzoltóparancsnok hazaindult az alkonyatban, keresztül a sétatéren. Egyenletesen, katonásan lépdelt a kockaköveken, elhaladt a dóm előtt, és befordult a sajtárusok utcájába, mint mindig, annyi éven át. Szívét hirtelen fájdalom szorította össze, és körülnézett. Körülötte lángokban állt a város, de mintha nem is házak égnének, nem is éghető anyag, a lángok, amelyek a földből, de nem is a földből, mintegy önmagukból csaptak föl, körbevették, körötte lobogtak. Kiáltani akart, aztán mégsem tette. Így egyedül, ahogy még sosem állt szemben a tűzzel, szívét nem fűtötte át a harcias gyűlölet. Menetelt befelé tovább a tűzben, átadva magát az ellenségnek, amely lassan magába fogadta, mesélte az Antikvárius, mondta Vihaross a Babilonban.
    A történet vége mindenkit deprimált, egy darabig csöndben támasztottuk a pultot. Aztán Vihaross megvakarta a fejét, és azt mondta, hogy most, hogy elmondta az Antikvárius meséjét, kicsit elbizonytalanodott, hogy az Antikvárius tényleg ezt mesélte-e. Mert ennek így nincs semmi értelme. Amíg töprengett, Artúr és Lovag kikértek még egy-egy gin-tonikot, és ittak. Aztán Vihaross azt mondta, hogy azt sem érti, mért jutott eszébe az Antikvárius története, mert végül is semmiben sem kapcsolódik ahhoz, amiről Artúr és Lovag beszélgettek. Erre Artúr és Lovag is bólogatott. Aztán megint elkezdtek beszélgetni erről-arról, de hogy miről, arra már nem emlékszik, mesélte Vihaross a Babilonban.