Szénási Miklós

Futni hagytam…

Futni hagytam. Engedtem arcát
nehéz zsírokba ragadni,
eltévelyedni a bőr alatt
érzéki soványságát.

Nyirkos testet adtam
a testéért cserébe,
szőrös lábat hosszú
és vékony combjaiért.

Szűkölő, kurta tekintetű állat:
elhúzódtam útjából.
Pontosan tudtam, egyszer
majd én következem.

Hiéna voltam, ágyába
feküdtem, szagoltam teste melegét.
Felizgatott a vér szaga.
A tudat, hogy ő volt itt elébb.

Az isten elhagyta csontozatát,
bordáiból kilépett az angyal
és akár egy kárhozott veréb,
szárnyra kapott.

De őt látom most is,
ha a sötétben a fal felé fordulok.
(Vagy borotvával kezemben
a párás tükör előtt.)

Szemben velem, aki voltam,
korai fénymásolat
kapkodja a levegőt.
Nem hagysz nyugodni, súgom felé

és majd megfulladok.