T. Ágoston László

Lenkey kapitány

Petőfi Sándor Lenkei százada Koszorút kötöttem Cserfa-levelekbül, Harmat csillog rajta Örömkönnyeimbül… Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei Huszárszázadának? Ez ám csak a század, Ezek a legények! Ősapáink mellé Odaillenének. Romlatlan bennök a Régi jó magyar vér… Bár adhatnék nekik E dalnál nagyobb bért! Dicső fiak ők! s ha Énnekem nem hisztek, Ám nézzetek oda, Hogy mit cselekesznek. Én elhallgatok, az Ő tettök beszéljen… Százszor kiáltjátok Majd rájok az éljent. A Dniester vizén Túl, Mariampolban, Lengyelország földén Egy huszárezred van. Szép magyar huszárok, Fiatal legények, Kutya-bajuk… vígan Miért ne lennének? Vigan vannak, össze- Verik bokáikat: De van ott egy század, Amelyik nem vigad. Míg világát éli A vidám ezered, Közűlök egy század Búbánatnak ered. Miért búslakodtok Jó magyar huszárok? Némelyik szeméből Könny miért szivárog? „Hogyne búslakodnánk, Hogyne búslakodnánk, Mikor veszélyben van Édes magyar hazánk? Rútul feni fogát Rája tót, rác, német, Hogy az istennyila Őket ott ütné meg! S minket, kik a hazát Védeni szeretnénk, Itt idegen földön Tart a kötelesség.” Igy emészti őket A bú és a méreg… Összesúgnak-búgnak… Vajon mit beszélnek? Hangjaik suttogók, Arcuk titokteljes… Egy nagy szándékjok van, Nagy és veszedelmes. Milyen gonoszságot Forralnak magokban, Hogy nem beszélnek fönn- Szóval, csak titokban? Mily istentelenség Forog elméjökben, Hogy alattomban kell Eljárniok ebben? Nem istentelenség, Amit ők akarnak: Segítséget vinni A bántott magyarnak, Segítségül menni Hazájok földjére, Melyre immár foly a Gazda-nemzet vére. Ez a jó huszárok Szívbeli szándoka, És hogy ezt titkolják, Van annak nagy oka… Odajutottunk már, Hogy csak titkon lehet Tégedet érezni, Szent hazaszeretet! Éjnek éjszakáján Kiállott a század Od’ a partra, melyet A Dniester áztat… E folyónál pihent Egykor vitéz Árpád, Mielőtt bevette Attila országát. E szent helyen álltak A derék huszárok, Itten nyílt ama szent Esküvésre szájok, Hogy meg fogja őket Látni Magyarország, Hogy Magyarországot Védelmezni fogják! És midőn az esküt Elmondották vóna, Beléugrattak a Dniester folyóba, S jó paripáik az Éji sötétségben Általusztak velök Szépen szerencsésen. S jöttek hazafelé, Jöttek, jövögettek, Hát egyszer mögöttök Kit pillantanak meg? Lenkei kapitány, Az ő kapitányok, Ez iparkodott nagy Sebesen utánok: „Álljatok, legények, Forduljatok vissza, A generális küld, Hogy híjalak vissza!” Hanem a huszárok Nem fordultak vissza, Sőt a kapitánynak Igy feleltek vissza: „Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Ugy, ha előre megy, És nem hátra velünk. Vitéz kapitány úr, Legyen e vezérünk, Ilyen ember kell, mint Kapitány ur, nékünk! Annyi szent, hogy minket Vissza nem visz innen Sem a generális, Sem pedig az isten. Kötelességünkről Ne beszéljen nékünk, Szentebb a haza, mint A kötelességünk!” Tőről vágott magyar Ember a kapitány, Nemigen téríté Seregét ezután, Ment velök, nem hátra, De szépen előre, És elértek édes Hazájok földére. Itt a haza földén, Hová vont szívetek, Forró öleléssel Üdvözlünk titeket, Vitéz jó testvérek, Üdvözlünk ezerszer… Beszéljen akármit A hadügyminiszter!

    Petőfi verse 1848. augusztus 20-án jelent meg a Vas Gereben által szerkesztett Nép Barátja című lapban. Lényegében megfelel az újságokban megjelent közlemények és a hadügyminisztériumi vizsgálat megállapításainak. (Először Arany Jánost kérték fel a Nép Barátja szerkesztésére, de nem volt hajlandó Pestre költözni. Mégis ő volt a lap legjelentősebb szerzője, hiszen hét verset és nyolc cikket publikált e hasábokon.)
    Joggal kérdezhetjük, miért csak augusztusban köszöntötte a költő a május 30-án hazatért, hazafiságból példát mutató huszárszázadot és derék kapitányát? Az újságok már június elején hírt adtak a Württemberg huszárezred „ezredesi osztály második századja” megérkezéséről. Nevüktől visszhangzott a hadügyminisztérium és a vármegyék épülete. Éppen Petőfi nem tudta volna ezt? Dehogynem tudta, sőt amint a vers utolsó sora elárulja, állást is foglalt az ügyükben. Igaz, addig nem jelenhetett meg a költemény, míg a Hadügyminisztérium be nem fejezte a vizsgálatot.
    Vizsgálat a forradalom segítségére siető magyar huszárok ellen? De hiszen a magyar minisztertanács 1848. április 20-án határozatot hozott a magyar ezredek hazavezényléséről!¹ Május 4-én elkészült és titkos utakon eljuttatták a külföldön állomásozó magyar csapatokhoz a Néhány szó idegenben szolgáló katonáinkhoz című röpiratot, amely nemcsak megengedi, hanem meg is követeli minden igaz hazafi hazatérését. Íme egy részlet a röpiratból, mely Petőfi Nemzeti dalának első versszakával kezdődik:
    „…Feljebbvalóitok közül a lélek sokakban elkorcsosult, nyomorúságos idők nemzedéke ők, akik alávaló módon arra törekednek, hogy kebletek szeretett hazánk iránt felizzó jobb érzéseit elfojtsák, mert nagyon jól tudják, hogy hazajöveteletekkel helyükre magyarok kerülnek, és fáj nekik, nagyon is fáj nekik, hogy orrunkat a németek többé nem dörgölhetik tormába, mert »az Úr megaláz és felemel«, ahogy az Írás mondja, és az Úr már elégnek találta megpróbáltatásainkat, melyeket a zsarnok osztrák sas karmai között évszázadok során elszenvedtünk, és eljött Árpád népének régen megjósolt szebb jövője – ezért, kedves polgártársaim, ha még nem veszett ki belőletek teljesen a honfiúi érzés, s ha szívetek még dobog véreitekért, ne hagyjátok azt a nyomorúságos zsoldért és puszta ígéretekért kihunyni, hanem hasson át benneteket a fiui kötelesség érzete, és siessetek haza, újonnan alakított társalakulataitokba, nemzeti őrseregünkbe, hogy azt kiképezzétek, s kéz a kézben legszentebb célunkat – hazánk szabadságát és nagyságát kivívhassuk.
    …Fel, vitézek! Fel, Barátaim! A hon legszentebb ügye szólít haza titeket, törjétek szét a rabbilincset, mely oly régen nyomorít benneteket, nem szabad magyar az, aki a német fennhatóságot tovább tűri (a tisztek többsége német volt – a szerző megjegyzése), s ki idegenből, ahol ellenségnek tekintik, nem siet haza. – Keressétek meg tisztalelkű magyar tisztjeiteket, hogy tartsanak veletek, azután siessetek oda, ahol Isten legnagyobb áldásában részesülhettek. És ha esetleg – még elgondolni is szörnyű – tisztjeitekben a hála, e haza iránti kedves és szent kötelesség érzete kihalt volna, bocsássatok meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek – és gyertek haza ti, akikben még él a hazaszeretet –, gyertek és lássátok, összefogásunkkal milyen erős lesz országunk, milyen nagy lesz a szabad magyar nemzet!!!
    Bajtárs! Igazodj! Féljobb! Indulás!”²
    Ezek után a hadügyminiszter a következőket írta a Pesti Hírlap 1848. június 8-i számában:
    „Mély fájdalommal teszem közhírré azt: miszerint a Gallicziában tanyázó Württemberg huszárezrednek egyik százada – talán túlbuzgó hazafiságból – összeesküvés által onnét eltávozott, és Magyarországba jött; a milly igen fájlalom ezen esetet, melly ámbár első illyetén példa a magyar hadseregben, de mégis ellenségeinknek újabb fegyvert ad kezeibe, épp olly arányban vagyok kénytelen állásomnál fogva e tény felett rosszallásomat kijelenteni. Hadi bizottmányt neveztem ki magyar főtisztekből, melly a tényre szolgáltató okokat a hadi törvények értelmében kinyomozza. A büntetésre nézve ő fölsége királyunk határozata beváratik. Remélem, hogy át fogja mindenki látni: miszerint hazánkat csak a rend igazság és a törvényesség szent ihlete teheti valódi boldoggá, csak az alapíthatja meg jövendő nagyságát és boldogságát.
    Budapesten, junius 6-án 1848.

Mészáros Lázár
hadügyminister”³

    Bármilyen fájdalommal írt is a hadügyminiszter, a nép nem volt hajlandó megérteni. Országszerte ünnepelték a Lenkey huszárokat, Máramaros vármegye pedig oltalmába fogadta őket. Megfogadták, hogy amíg ők a karjukat fel tudják emelni, e vitéz honfiaknak a haja szála se görbülhet meg. Ígéretüket megtartva nem engedték be a megyébe a század üldözésére és elfogására küldött német vasasokat sem.
    Ki ez a Mészáros Lázár? A forradalom ellensége, egy begyöpösödött agyú, csak a regulát ismerő tábornok? Szó sincs róla. Amint látni fogjuk, széles látókörű politikus, hadseregszervező tudós férfiú. A Széchenyi István által alapított Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1845-ben olyan, a korát megelőző, korszerű hadtudományi értekezést írt székfoglalóul, melynek alapján Széchenyi őt javasolta az első felelős magyar kormány hadügyminiszterének. Kinevezését az újságból (Pesti Hírlap) tudta meg, hiszen 1848 márciusában az 5. huszárezred parancsnokaként az olaszországi Lodi városában állomásozott. A katonaságrul címet viselő tanulmányában leírta hadseregszervező és reformterveit, melyeket idő és békés lehetőség hiányában soha sem valósíthatott meg.
    Egyik szeme sírt, a másik nevetett a hadügyminiszternek, amikor értesült a Lenkey huszárok hazatéréséről. Nevetett, hiszen megbízható, a forradalom ügye mellett elkötelezett, képzett katonák jöttek haza. A másik szeme azért sírt, mert a király, aki egy személyben osztrák császár is volt, ürügyül használhatta fel a század szökését arra, hogy megtagadja a magyar ezredek hazaküldését. Így hát nem tehetett egyebet, vizsgálatot rendelt el a század ellen, hogy időt nyerhessen tervei megvalósításához. S miközben dörgő hangon ítélte el a fegyelemsértőket, maga terjesztette fel a királyhoz a kegyelmi kérvényt.
    A felkavart ügy azonban tovább hullámzott. Végül Batthyány Lajos miniszterelnök is állásfoglalásra kényszerült. Így írt a hadügyminiszterhez címzett levelében 1848. június 19-én:
    „A württembergi király nevét viselő huszár ezred egy századának Magyarországra az illető felsőbbség engedelme nélkül történt bejövetele tárgyában a ministeri tanácsnak hozzám intézett felszólítását mellékleteivel együtt, mint kirekesztőleg (kizárólagosan) hadügyi tárgyat, hadügyminister úrral azon vélemény mellett van szerencsém további tárgyalás végett iderekesztve (mellékelve) közölni, hogy a hadi vizsgálat minden esetre teljesítendő s annak bevégzésével a vétkesek részére (a század minden katonájának – a szerző megjegyzései) általános bocsánat lenne eszközlendő.”⁴
    De ne vágjunk az események elé, térjünk vissza Galíciába, ahol éppen altisztjeinek olvassa fel a Magyarországról érkező újságok híreit Lenkei és Zádorfalvai Lenkey János első osztályú huszárkapitány. A jobb megértés érdekében tudnunk kell még, hogy a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház belpolitikájának alapelve: „oszd meg és uralkodj rajta”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az uralkodó különböző fondorlatokkal igyekezett egymással szembeállítani a nemzetiségeket, de az is előfordult, hogy a jobbágyokat tüzelte fel földesuraik ellen. Amíg egymásra acsarkodnak az alattvalói, nyugodtan alhat a Burgban a császár. E szellemben állomásoztatta a magyar huszárokat Galíciában (ma Ukrajna területe), Olaszországban, cseh és morva földön, Stájerországban stb. A helyükbe hozott idegen – német, olasz, cseh, lengyel – katonasággal tartotta féken a magyarságot. Elődeinek e bevált politikáját folytatta V. Ferdinánd magyar király, aki egy személyben I. Ferdinánd néven osztrák császár is volt. (Apját, I. Ferencet követte a trónon 1835-ben. A történelem mint gyengeelméjű uralkodót jegyezte fel, ezért helyette Metternich és Kolowrat államminiszter, illetve a Habsburg család egyes tagjainak részvételével az úgynevezett kamarilla kormányzott. A forradalom nyomására 1848 márciusában hozzájárult a polgári alkotmányos rendszer bevezetéséhez. A kamarilla, hogy szabad kezet nyerjen az abszolutizmus visszaállításához, 1848 decemberében lemondatta unokaöccse, Ferenc József javára.)
    Így emlékezett vissza a lengyelországi eseményekre és hazatérésükre 1869-ben, A Honvéd című újság hasábjain a század egyik volt altisztje:⁵
    „A 6-ik számu Württemberg nevet viselő magyar huszár ezred 4-ik százada, a melyben én is szolgáltam, 1848-ik évben Marianopol galicziai városban állomásozott. – Századunk ugyanez év márczius havában parancsot kapott a kerület fővárosa Sztaniszlawba vonulni, miként rebesgették, a lázadó lengyelek fékentartása végett.
    Minek folytán új állomásunkra haladéktalanul sietvén, amit elfoglaltunk oly paranccsal, hogy mindenki fegyverzetét harczkészen tartsa, összes podgyásza össze legyen málházva, lovaink folyton felnyergelve, s egy része éjjel felkantározva, lovasa pedig tetőtől talpig fegyverben álljon, hogy a vész esetén öt percz alatt az ellenséggel szembeszállhassunk; a mit mi huszár módra hiven is teljesitettünk.
    Elfelejthetetlen vitéz kapitányunk Lenkey János, kit rendesen apánknak hívtunk, mert nagyon szerettük, de meg is érdemlé e tiszta, nemes nagylelkü férfiú, ki századja néhány tagjait arra méltatta, hogy előttük az újságokból az év nagy eseményeit olykor olvasgatta és magyarázgatta, mely élvezetben magam is, mint vele többször érintkezésben levő altiszt, csaknem mindennap részesültem; a felolvasások után a lóetetés és tisztitás alkalmával a mennyi csak emlékünkben megmaradt, közvitéz bajtársainkkal is tudattuk az újságokat…
    Már Sztaniszlawban való bevonulásunk után pár napra a város főutczáin kisebb-nagyobb csapat fegyveres polgárokat láttunk, a mi természetes, nekünk igen fonák dolognak látszott lenni, de hogy is ne! paraszt és még rebellis polgárok, miként mi mindenkit parasztnak neveztünk, a ki katona nem volt, – s ezek fegyverben merik magokat gyakorolni; már imitt-amott hajba is kaptunk a nemzetőrökkel, míg végre vitéz kapitányunk parancsba kiadta, hogy senkit ne merészeljünk bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad…
    Lassanként kezdtünk a polgárokkal kibékülni, s csakhamar szívelni is őket; de ők is igyekeztek ám hozzánk símulni, sőt előkelőbbjeik, nagyjaik erővel is bevonszoltak bennünket a borcsarnokokba, s a czukrászokhoz… egynémelyikünk két poharat is megragadott egyszerre, de azért korántsem felejté el, hogy fel ne köszöntse a jó lengyel urakat, s el ne mondja az oly igen ismert verset: »Wenger i polák dva bratanki, Jak do szabli tak do szklanki!«, vagyis: »A magyar és lengyel két jóbarát, Megosztván a kardját és telt poharát!«, a mit ők szivélyesen viszonozva, a huszárokkal versenyt ittak a nemes nedűből.”
    Hamarosan olyan szorossá vált a barátság, hogy nemcsak a bort fogadták el a lengyel rebellisektől, hanem dolmányukra és sapkájukra kitűzték a lengyel kokárdát.
    „… (Lenkey) nem haragudott reánk, amikor a szokottnál erősebb tisztelgést csaptunk csörömpölő kardjainkra, csak úgy mosolygott magában, de azért figyelmeztetett bennünket, hogy a katona csak az ő komisz mundurjában (egyenruhájában) szép, és minden idegen tárgy rajta fölösleges, következőleg a kokárda is csak olyan, miért is jó kapitányunk inkább atyai intő-, mintsem parancsszavára, habár nem örömest, de mégis letettük a kokárdát…”
    Egy májusi estén, a városi színház előadása után macskazenét adtak a lengyelek Thun gróf, császári biztos ablaka alatt. Láncokat csörgettek, edényeket vertek össze stb. De folytassuk a szemtanú beszámolóját.
    „… a kedélyes mulatság csakhamar komoly szívrepesztő tragédiává fejlődött: a cs. kir. kóroda (színház) udvarából, valószínűleg már előre odarendelt s elrejtett Stefan nevet viselő lengyel gyalogság szuronyt szegezve rohant ki, s a fegyvertelen tömeget, a bámészkodó nőket, gyermekeket, kor- és nemkülönbség nélkül dühösen megtámadta; ámde a heves véralkatú lengyel ifjúság ellenállott, miből általános csata és iszonyú zavar fejlődött ki. Szemünk s szánk elállott bámulatunkban, látván, hogy a lengyel katonaság saját testvéreit szuronyra hányja, véröket ontja. »Kardot rántsatok, fiúk« kiáltánk bőszülten, s azon pillanatban elkezdtük a fekete hajtókás frakkot (a gyalogosok egyenruháját) ott is fejteni, ahol varrás sem volt rajta…
    Az éj elmúlt minden baj és zavar nélkül, azonban másnap reggel az altisztek rapportra voltunk parancsolva, mely alkalommal kemény vizsgálat tartatott, hogy kik voltak a múlt estén a macskazenénél jelen, melyet gróf Thun úrnak rendeztek?
    …Még a vizsgálat napján hallottuk, hogy több lengyel férfi, nő és gyermek, úgyszintén a támadó katonaság közül is többen megsebesültek; valamint egy 19 éves szép gróf fiú, kinek nevét, fájdalom, elfeledém, esett e nap áldozatául… (Dr. Rédvay István szerint Hotsowski.)⁶
    Megérkezett a temetés napja, néhányan készültünk jelen lenni a nagyszerű temetésen, miért is megkértük vitéz kapitányunkat: engedné meg, hogy mi 12 altisztek a temetésen díszben öltözve megjelenhessünk. Áldott jó apánk Lenkey engedett kérésünknek, sőt azonfelül meghagyá, vennénk magunk mellé néhány válogatott csinos közvitézt is, s a szívünkre köté; viseljük magunkat úgy, miként a magyar huszárhoz illik.
    Ekként mi 16-an fel is készültünk, tisztán, csinosam, erősen felbajszoztuk ajkaink felrészét fekete göndör bárányprém fürtökkel s a kitűzött időben megjelentünk a grófi kastélyban, hol is a legszivélyesebb fogadtatásban részesültünk. Az áldozat testvérei fölkértek bennünket, hogy a koszorúvivő lengyel hölgyek mellett lépdeljünk a gyászkiséretnél, s ezt a legnagyobb illedelemmel a legszentebb érzéstől áthatva, teljesítettük is.
    Átláthatatlan tömeg kiséré a gyászravatalt, a sírbolt szélén letették a hullát, és mi a testvér grófok felhívásának engedvén; kardjainkkal a koporsót díszítő fekete bársonyt felhasogattuk, melyet a nép velünk együtt nagy mohón ezernyi darabokra tépett szét, azt, mint szent ereklyét megtartandó, mindenki keblébe rejtvén, magával vitte…
    A temetés után pár napra nagyszerű gyűlés volt a kerületi háznál, ahol gróf Thun, mint cs. kir. biztos megjelent, s legfelsőbb meghagyás (utasítás) folytán a nemzetőrség lefegyverzését elrendelte. – Ez a délutáni órákban történt; én és Tiba Endre tizedes bajtársam egy bolt előtt álltunk, átellenben a kerületi házzal. Egyszerre csak egetverő zaj keletkezett, százankint tódult a fegyveres és fegyvertelen nemesség ki a gyűlésből a főőrségi térre, s fegyverre riaszták a lakosságot s az ott egybegyűlt idegeneket.
    Gróf Thun élete veszélyben forgott, mert a felbőszült nemességnek egy része szüntelen azt kiáltá: »dobjátok ki az ablakon! dobjátok ki!«, mígnem a mérsékelteknek sikerült a hevesebbeket annak végrehajtásában meggátolni, mialatt a kiküldött császári biztos mesés gyorsasággal eltűnt a városból…
    …gyors sorakozás után századunk a főutczát széltében elfoglalta, e kapitányunk tompa hangon mondá az »előre!« vezényszót; talán beteg, gondolánk, hogy oly lehangolt kedvetlen. Midőn századunk a főőrséghez ért, Lenkey jelenté a már ott álló Kaliáni tábornoknak (Joseph Kalliány de Kallian vezérőrnagy, dandárparancsnok – a szerző megjegyzése), hogy parancsára vár; s századunk kivont fegyverrel várta a támadásra adandó parancsszót.
    A tábornok a felfegyverzett lengyeleket csendes szétoszlásra szólítá fel, s ismételve követelte a fegyver letételét, mit ezek nyíltan s határozottan megtagadván, oly tömegben nyomultak előre, hogy az őrséget magokkal sodorták, a gyalogságon áttörtek, s midőn minket megpillantottak: »éljenek a magyarok! éljen Lenkey kapitány!« rivalgásba törtek ki, s négyszegletű fehér, gyásszegélyzetű csalmáikat (süvegszerű fejfedő) ég felé dobálván, folytonos »éljen a magyar«-t hangoztattak.
    Dicső kapitányunk Lenkey e megható jelenetre fedetlen fővel és hüvelybe rejtett pengével elő a fegyveres lengyelek közé vágtatott, s válogatott lengyel, egyszersmind szívből fakadó hő szavakkal tolmácsolá, hogy a jelen viszonyok követelik ugyan, miként fegyvereiket egy időre letegyék, de ne csüggedjenek el, mert él még az igazság istene, a ki őket ép úgy, mint a magyarokat nem fogja elhagyni, s majdan megsegíti szent szabadságuk végtelen élvezetére; s ekkor emelkedettebb hangon, s fokozódott lelkesültséggel kezdé el: »csak most e perczben legyetek türelemmel, kedves testvérek! mentsetek fel jelen helyzetemből, s kíméljétek meg magyar rokonaitokat, testvéreiteket, hogy kölcsönösen testvéri vért ne legyünk kénytelenek ontani«…
    Ezek után kiadta a parancsot, hogy az altisztek és néhány közvitéz a lengyelek közé menjünk, s őket a legnagyobb illedelemmel szétoszlásra szólítsuk fel…
    A nép tehát fegyvertelenül eloszlott csendben és nyugodtan…”
    Ha semmi más nem történt volna, mint a tüntetők fent elmondott szétoszlatása, ez is elég lett volna a császári és királyi hadbíróságnak ahhoz, hogy Lenkeyre és századára süsse az összeesküvés bélyegét. Kaliáni tábornok pedig régóta figyeltette őket, a besúgói a legapróbb részleteket is jelentették. Az ítélet sem lehetett kétséges; a legénységet megtizedelik, kapitányukat pedig jobb esetben por és golyó (főbelövés), de az is előfordulhat, hogy kötél általi halálra ítélik. Igen ám, de ez az ügy az ezred- és dandárparancsnokra is rossz fényt vetett volna, megpróbálták hát eltussolni a botrányt. A századot visszaküldték Marianopolba, s megvonták minden kedvezményüket, Lenkeyt pedig leváltották és berendelték Brzezanba, az ezred-törzsparancsnokságra. A század élére tolnai gróf Festetich Zsigmond alkapitány, majd egy osztrák tiszt, Schimpf százados került. A huszárok a vizsgálat során mindent megtettek azért, hogy tisztára mossák Lenkey becsületét, s kérték visszahelyezését, de kérésüket csak újabb fenyítés követte.
    Közben Lenkey János megjelent Brzezánban, ahová ezredparancsnoka, gróf Alfred Paar ezredes rendelte kihallgatásra. Szemére vetette, hogy régi, titkos egyetértésben van a lengyelekkel, amit a fenti jeleneten kívül egyértelműen igazol az a tény is, hogy a fiatal lengyel gróf temetésén nemcsak kísérték a koporsót a huszárok, hanem vitték is a családtagok beleegyezésével. Egyelőre hat nap tiszti laktanyafogságra ítélte Lenkeyt. A kapitány fogságából szabadulva felkereste az ezredest, és magyarázatot kért. Paar ezredes erre ordítani kezdett vele, mire Lenkey visszaordított. Miután kölcsönösen kikérték maguknak egymás viselkedését, Lenkey bevágta az ajtót, de még visszakiáltott, hogy lemond tiszti rangjáról és kilép a szolgálatból, mert ilyen hadseregben nem szolgál többé. Az aradi fogságban így vallott később erről a jelenetről:
    „Nem a büntetés, hanem amiatt a fogadtatás miatt, amelyben gróf Paar ezredes úr részesített, aki gyűlölte a magyarokat, és most is megszégyenítő kijelentésekkel halmozott el, benyújtottam lemondásomat, és szabadságot kértem.”⁷
    Hogy milyen hadseregben kívánt szolgálni? Ebben az időben a Közlöny tele volt olyan tisztek névsorával, akik átigazolásukat kérték az alakuló magyar honvédséghez. Feltehetően Lenkey János is ezt tette volna, ha nem így alakulnak az események. Bátyja, Károly ebben az időben várta a kinevezését Egerben a Heves megyei nemzetőrség élére, melyet hamarosan meg is kapott.
    Mi történt közben a századdal? Elkeserítette őket a büntetés, szeretett kapitányuk leváltása, s közben az egyik közvitéz, Hajdú Mihály levelet kapott Magyarországról, melyben hazatérésre szólították fel őket. A levelet megtalálta Fiath Pompeius fiatal főhadnagy, s a szemük láttára darabokra tépte. Ez a jelenet és az újabb büntetéstől való félelem adta az utolsó lökést az elhatározásukhoz: ha kell, életük árán is hazajönnek megsegíteni a forradalmat.
    Az indulást május 28-ra, vasárnapra tűzték ki, amikor a tisztek többsége a városban mulat. Ebéd után Vincze Ferenc őrmester vezetésével beszélték meg a hazatérés részleteit. Először a város széli kocsmába ültek be, de miután a kocsmáros nagy figyelemmel hallgatta a beszélgetésüket, átmentek Rátonyi József tizedes szállására, egy csizmadia házába, aki éppen feleségestül elutazott. Egy gond volt még: ki és hogyan közölje elhatározásukat a legénységgel? Erre Pethő Károly tizedes vállalkozott. Délután az egész század levonult a Dnyeszterre lovat fürdetni. Behúzódtak egy, a part mellett álló gabonaszállító dereglyébe (hajó), és ott mondta el Pethő Károly, mit terveznek az altisztek. A legénység pipázva, bagózva hallgatta, s néhány perc múlva életre-halálra felesküdtek a terv véghezvitelére. Az egyik altiszt megkérdezte: „Mikor induljunk?” „Azonnal, egy percet se késlekedve” – zúgták a huszárok. S ezzel el is dőlt a század sorsa.
    Amint bevonultak a laktanyába, Bódog László raktáraltiszt kiosztotta a lőszert, kicserélte a szakadt ruhát és a rossz lószerszámot. A díszruhát és a századpénztárt gondosan felrakták a polcra és otthagyták. Volt köztük 25 nős huszár is, akinek a városban élt a családja. Őket bezárták az egyik szobába, nehogy elárulhassák a tervüket, s otthagyták őket.
    Miközben készülődtek, Rátonyi tizedes felnyergelte a lovát, s azzal az ürüggyel, hogy megkeresi Lenkey kapitányt, elvágtatott. Juhász vicekáplár utána nyargalt, de nem tudta elfogni. Mint kiderült, Rátonyi volt köztük a besúgó. Először Fiath főhadnagyhoz ment, s jelentette a készülődést, majd Stanislauba vágtatott Kaliáni tábornokhoz.
    Fiath Pompeius éppen a készülődés kellős közepén ért a laktanyába. Megpróbálta feltartóztatni őket, de elfogták és bezárták az egyik szobába, majd feltették a poggyászát egy kocsira, felültették őt is, és kivágtattak az udvarról. Ekkor ért oda Schimpf kapitány, akit majdnem eltapostak. Átúsztattak a Dnyeszteren, s elindultak Magyarország felé. Este nyolc óra volt, éppen imára szólt a trombita.
    Lenkey már egy napja kiszabadult börtönéből, Stanislauban vacsorázott a tiszttársaival, többek között Répásy Mihály őrnaggyal, aki július végén hozta haza (hivatalos parancs alapján) az ezred többi századát. Schimpf kapitány érkezett lóhalálában, s jelentette a század szökését. Répásy és Lenkey azonnal Kaliáni tábornokhoz siettek, aki már természetesen mindenről tudott, hiszen Rátonyi tizedes jóval előbb járt nála. Éppen azon töprengett, mit tehetne, hiszen nincs a közelben egyetlen olyan karhatalmi ezred sem, melynek a katonáit utánuk küldhetné. Ekkor támadt az az ötlete, hogy menjen utánuk Lenkey, és ígérje meg a huszároknak, hogy sem neki, sem a katonáknak nem esik bántódásuk, ha visszafordulnak. A kapitány örömmel tett eleget a parancsnak, s éjjel 12 órakor elindult a százada után. Talán maga is tudta, hogy soha többé nem fognak visszatérni.
    Hajnaltájban – különösebb keresés nélkül – talált rájuk Nadworna mellett, az erdőben. Éppen a lovaikat etették a huszárok. Üdvrivalgással fogadták, s felszólították, hogy tartson velük. Ő elmondta a tábornok parancsát, ígéreteit, s a tiszti esküjére hivatkozva visszautasította a felkérést, nem állt a század élére. Erre lefegyverezték, és felültették a kocsira Fiath Pompeius mellé. Sem a hadügyminisztériumi vizsgálat, sem az aradi vérbíróság előtt nem volt hajlandó megnevezni azokat a huszárokat, akik fegyvert emeltek rá.
    A Kárpátokon átkelve Körösmezőnél léptek magyar földre, ahol Lenkey átvette a parancsnokságot Vincze Ferenc őrmestertől. Visszakapták lovaikat és fegyvereiket, s a két tiszt újra a század élére állt. Lenkey megeskette katonáit a haza védelmére és arra, hogy soha nem veszik el a más vagyonát. Megérkezésük után azonnal tollat, papírt kért, s levelet írt a Máramaros vármegyei törvényhatósági elnöknek.
    „Tc. Törvényhatósági Elnök Úr.
    Körösmezőn, Május 30kán 1848.
    Hazámból közvitézeim kezébe tudtom és hírem nélkül került röpirat folytán hó 28kán a parancsom alatt álló közvitézek összeesküdtek, hogy Hazájokba visszamennek, és a Tiszteket is magokkal viszik. Ezen terv szerint ugyan a nap délután az őrmester és káplárok már őr nélkül sehova sem mozdulhattak. Este felé haza hívatták a kaszárnyába lakó Tiszt urat Fiáth főhadnagyot, ki őket ezen terv kivitelérül lebeszélni igyekezvén, illetlen elnevezésekkel és agyonlövéssel fenyegedtetett.
    Fiath Főhadnagy és Gr. Orsich Alhadnagy uraknak Holmijokat főrakták egy szekérre, az Elsőbbik lovait megnyergelték és éjczaka 9 órakor kiindultak a Mariampoli kaszárnyából, keresztül úszván a Dniestert, így elkerülvén Sztanislaut, lengyelországi kerületi várost, tegnapi napon 6 óra utánn Körösmezőre jöttek Máramarosba, s így 17 mérföldet 21 óra alatt jártak.
    Én alolírt folyó hó 28kán Sztanislóban voltam jelentésre Őrnagyomnál, mikor este 11 óra tájban jelentette nekem Gróf Orsich Hadnagy úr, hogy Schimpf Alkapitány parancsnokságára már bízott századom Mariampolból elszökött, mit Gr. Orsich még azelőtt, hogy Mariampolba érkezett volna, hallott, Sztanislauba visszasietett nékem jelentést tenni. Én a Sztanislauban lakó Dandárnok Kalliáni és Őrnagy Répássy uraktól e tárgybani Jelentésemre azon parancsot vettem, hogy a század után siessek, és iparkodjak azt állomásra vissza vezetni. A hogy úton értem, felszólítottam katonáimat, hogy térjenek velem vissza Mariampolba, de egy fejemnek tartván karabélyát agyonlövéssel és megkötözéssel fenyegettek, végtére azt is nyilatkozták, hogy bántani ugyan nem fognak, de mindenesetre magokkal visznek, maguk köré véve Nadwornán keresztül gyalog kellett mennem, később engedtek felülni szekérkémre Fiáth Főhadnagy úrral, többszöri felszólításomra és intésemre a visszamenetelre mitsem feleltek, és így 6 óra utánn Máramaros Megyének Körösmező nevű helységébe érkeztünk, hol ismét megkéretett századom legénysége, hogy a parancsnokságot általvegyem, és tovább vigyem hazájokba.
    Nagyobb szerencsétlenségek elkerülése tekéntetéből kényszerítettnek érzém magamat a parancsnokságot átvenni, és századomat a Megye székvárosába vinni, ahol rendelést (utasítást) várok további állomásunkrul, még a Magyar Hadi Ministeriumtól maga útján parancsot nem veendek.
    Hogy a T. c. Hatósági Elnök Úr a szükségesekrül intézkedhessen, jelentem: hogy századom jelen állása

    Egyelőre azt is jelezvén, hogy Századom május utolsóig kifizettetett, és hogy Körösmezőn, valamint Rahón a szükséges kenyeret, szénát, zabot nyugtatványoztam és nyugtatványozandom.
    Ha a lovak egészségi állapota megengedi, úgy a hónapi napon Szigeten leendek.
    Minthogy pedig Századomat Schimpf Alkapitány úrnak át is adtam, minden postával a kért elbocsájtásomat várva a Nemzeti Őrsereghez átmenni kívántam, tehát nem csak a Század pénztára és raktárai, de az én minden holmim is Mariampolban elmaradt.
    Végtére arra bátorkodom megkérni a T. c. Hatósági Elnök Urat, hogy az ide mellékelt jelentésemet a Magyar Hadi Ministeriumnak sürgönyvel elküldeni ne terheltessék.

Lenkei Lenkey János
százados”⁸

    Sok mindenről szó esik a huszárok és Lenkey Károly (János bátyja) visszaemlékezéseiben meg Lenkey János tábornok aradi hadbírósági kihallgatása során. Arról azonban nem, milyen érzelmi szálak fűzték őt a lengyelekhez. Pedig ez épp olyan fontos momentum az életében és sorsának tragikus fordulatában, mint a hazaszeretet.
    A budai várban (Úri u. 19.) lakott a kapitány unokahúga, Lenkey Emma, akinek a férje, dr. Peregriny Elek (1812–1886) lengyel menekült család sarja volt. Nemcsak a rokoni szeretet fűzte hozzájuk, hanem az őszinte nagyrabecsülés is. Peregrinyt 1843-ban mint pedagógiai szakírót a Széchenyi által alapított Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, s 1849 tavaszán kultuszminiszteri tanácsos lett.⁹
    A másik fontos lengyel kapcsolat a menyasszonya, Szerafina Potocka. Dr. Márki Sándor történésztől tudjuk, hogy a század a verbászi táborba vonulva megpihent Sarkadon, ahol a város polgárai lelkesen ünnepelték és megvendégelték őket. „Ebéd után a társaság egy széplelkű nőtagjának megmutatta Lenkey a keblén hordott kis medaillont. Aranyszínű, lágy hajfürtöt rejtegetett benne: imádottjának, egy lengyel grófhölgynek emlékét, s boldog vágyódással beszélt arról a pillanatról, mely őt Szerafinjával egyesíteni fogja.”
    1849 augusztusában újra Sarkadon járt Lenkey János tábornok, amikor ekképp nyilatkozott: „…Az én szerencsém csillaga fenn ragyog. Nincs miért titkolnom önök előtt, hogy a legboldogabb ember áll előttük. Szerafin grófnő jegyese vagyok és pedig szüleinek beleegyezésével is.”¹⁰
    Gróf Széchenyi Istvánné így írt naplójában a szabadságharc bukása után. „Mindenki keresi egymást a gyilkos harc után. Ki él, ki halt meg, kit végeztek ki?…” Széchenyi Istvánné őszintén sajnálja Máriával együtt az egykor olyan vidám, szép „kis grófnőket” – Batthyány Lajos özvegyét és Károlyi Györgynét, aki férjével együtt külföldre menekült. Lubomirska hercegnő, a grafenbergi barátnő, akivel Bécsben találkoznak – unokahúga vőlegényéért aggódik és Mária Tasner titkártól kérdezi, vajon tudnak-e róla? Mi van Lenkey honvédtiszttel? A szép Potocka kontesz megőrült ebbe a szerelembe, s a kétségbeesett szülők mindenbe beleegyeztek volna, amint leányuk gyógyulni kezdett, de a vőlegényről nem tudni semmit. Most már feleségül vehetné menyasszonyát… Nem jön el már érte: megőrült ő is és meghal az aradi várban…¹¹
    Valóban az történt, amit Széchenyiné megjósolt. 1850. február 7-én az aradi börtöncellában halt meg Lenkey János honvédtábornok, a tizennegyedik aradi vértanú. Az ugyanott raboskodó bátyja, Lenkey Károly honvédezredes temettette el az akasztófák tövében megásott sír helyett a városi katonatemetőben. Hogyan történhetett meg ez a „súlyos tévedés”? Talán úgy, hogy a Lenkey Károly kíséretére kirendelt hat fegyveres katona és egy tizedes lengyel volt. És a sírnál „… Térdre borulva még a katonák is, a kik lengyelek lévén egy szót se értettek, elmondták a végbúcsú imát.”¹²

 ¹ Kossuth Lajos összes munkái. Akadémia Kiadó, Budapest, 1953. XII. kötet, 46. oldal
 ² H. L. 1848–49 évi gyűjtemény 1/129/a
 ³ Pesti Hírlap, 1848. június 8., 77. szám, 525. oldal
 ⁴ O. Lt. 1848–49-i minisztériumi levéltár, Miniszterelnökség. Általános iratok 1848:315
 ⁵ A Honvéd, 1869. évfolyam
 ⁶ Dr. Rédvay István: Huszáraink hazatérése 1848–49-ben. Budapest, 1941
 ⁷ Katona Tamás: Az aradi vértanúk. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979. II. kötet, 142–144. oldal
 ⁸ Máramaros vármegye levéltára, Ötlettől a filmig. 80 huszár. Magvető Kiadó, Budapest, 1980. 238–240. oldal
 ⁹ O. Lt. OHB. 1848:3355
¹⁰ Pesti Napló, 1884. szeptember 14., A Pesti Napló tárczája. Lenkey életéből
¹¹ Nagy Lenke: Crescence. Gróf Széchenyi Istvánné élete. Danubia Könyvkiadó, 1943. 294–295. oldal
¹² A Honvéd, 1869. évfolyam, Tárcza Lenkey Károly honvéd ezredes emlékirataiból, X. rész (Közli Egervári Ödön). 194. oldal