Nádudvari Anna

A királyi felajánlás

Regényrészlet

    Síri csend honolt a palotában. Legyek döngését lehetett hallani, egerek motozását. Egy-egy palást, köpönyeg, szoknya suhogott, de különben, akárha kísértetek jártak volna, a léptek nem ütöttek zajt, ha néha itt-ott suttogás kelt, úgy morajlott ebben a rettenetes csendben, mint más, könnyedebb időkben, mikor madarak dalolnak, ágak ropognak, kiáltások harsannak, a visszhang a szurdokban.
    Haldoklott a király.
    Papok zsolozsmáztak az ágya körül, nem akármifélék, fekete csuhás latin barátok, akiket annyira kedvelt, akiket nemcsak a görög szertartási nyelvűekkel szemben részesített előnyben, de más, fehér öltözéket viselő latinokkal is, számukra különösen sok kolostort, telephelyet, birtokot adományozva. Nem csoda: közülük került ki az ő maga, s kedves, már az élőknek köréből hét esztendeje eltávozott, testével földbe tért, lelkével szárnyra kelt fia, Imre nevelője is, okítván mindkettőjüket országlásra, egy ország, egy országnyi nép megtartására, megőrizésére, gondozására.
    Mindez a sok tudomány immár oda. Felmerül a mégoly oktalan emberben is a kérdés: mire volt jó hát valakikbe annyi tudást csöpögtetni, ha mindazt egyszer, vagy nagyon is hirtelen, vagy nagyon is kínosan, ki kell a világból vinniük.
    Régóta haldoklott már a király. Sokszor mondták: most már vége, elvégeztetett. S mégis, megint öntudatra kelt. Mintha még várt volna valamire.
    Lobogott a mécses az ágya mellett. Illatos olajban úszott a kanóc, olyan erős volt az illatszer, a füst, a királyi veríték egybekeveredett párája, hogy alig bírhatták a bent levők elviselni. A fekete barátok fel sem vették. Mintha sötét sziklatömböt alkottak volna, ahogy ültek váll a vállhoz a hatalmas, széles ágy körül. Váltották egymást, hogy mindig olyanok legyenek ott, akik nem félig-meddig bóbiskolva, de éberen virrasztnak.
    A királyné asszony is hosszú időket töltött itt, valamelyest előbb ülve a barátok láncánál, az ágydeszka és a barátok zsámolyai sora közé elhelyezett széken. Ő nem szólt, csak hangtalan mozgott az ajka, s nem árkot mosva folyt, hanem mint a gyöngy pergett a szeméből a könny. Fogta, megráncosodott, barna foltokkal pettyezett, apró, eres két kezébe fogta királyi férje nagy, csontos, meg-megránduló kezét. Fogta, mintha el sem eresztette volna soha, amióta mint még gyereklányét a püspök, aki eskette őket, az ő kis kezét bele nem helyezte abba a nagy kézbe. Szerette, világéletében szerette az urát, eleinte kissé félelemmel, kissé borzongással, talán még irtózással is, de kíváncsisággal, jóakarattal, nyitottsággal a szívében szerette, aztán, ahogy múltak az évek, egyre inkább megértette, megértett mindent, amit az tett, s már nem volt, ami elválasztotta volna őket.
    Csak most a halál választja el mégis. S kulcsolta, szorította, markolta azt a kezet, amíg még megtehette. Az udvarhölgyei hátul, ahová a mécses fénye nem ért el, várakoztak, lesték, vajon mikor lépjenek oda hozzá, hogy elvezessék, pihenne már nagy gyötrődésében is valamennyit.
    Így telt napra nap a fehérvári palotában, hetek, de már hónapok óta. Ugyan, ahogy távolodott valaki, ki, kifelé a belső termek felől, a papok, írnokok, szolgák szobái, a katonák szállásai, a konyhák, gazdasági épületek, udvarok felé, egyre kevesebb érződött a benti nyomasztó légkörből. Hiába, sütött a nap, hosszan, szinte mintha nem is akart volna leszentelni, a fény csak úgy vakított, meleg, sőt, forró volt a világ, akik éltek, éltük virágjában voltak, azoknak nemigen akaródzott tudomást venniük a halálról, bármilyen közel ólálkodott is. Bármilyen hatalmas személyt készült is magával ragadni. No, majd, ha elragadja valóban, azt megérzik, hisz akkor megdöndül a föld – de addig! Ha óvatosan, maguk is megcsendesedve pislogtak a palota csendet magába záró magva irányába, de azért mégis jórészt kint jártak a verőfényen. És az oly édes volt. A nap! Hogy is lehet elképzelni, hogy az majd egyszer nem süt ránk? Nehezen, nagyon nehezen képzelhető az el, hát inkább, ha tehették, nem is bajlódtak az elképzelésével.
    A rangos urak, akik összesereglettek az ország minden részéből és szögletéből a király hírére, mint már annyiszor eddig, de meglehet, most utoljára, szerte a városban laktak. Ki a saját, önerejéből emeltetett vagy fenntartott hajlékában, ki vendégként a másikéban, olyanéban, akivel jó viszonyban volt. De feltűnően népes kíséretet hozott magával mindegyik. A kíséret tagjai meg, akár az ifjabb családtagok, kint, a városon kívül sátrakban tanyáztak, szinte még egy város állt sátrakból, övezve a valóságos várost. Annyian nyüzsögtek a sátrak környékén vagy még kijjebb a mezőn, csoda lett volna, ha elő-elő nem fordulnak összekoccanások. Egymás után, egyre több úr gondolta úgy, bárcsak már szétoszolhatnának, mielőtt valami komolyabb verekedés tör ki, de el nem bocsátotta az embereit, nem, ilyesmi fel sem ötlött benne, csak hogy a bekövetkező esemény után, mely összerántotta itt őket, valamennyiüket, majd együtt távoznának.
    De az esemény csak nem akart bekövetkezni. Tagadták, maguk előtt is tagadták, de ez már némi türelmetlenségre ingerelte némelyüket. Vagy többüket. Vagy a legtöbbüket. Hiszen az esemény, bármily sajnálatos, de elkerülhetetlen. Ez az, amit senki sem kerülhet el. S aki szívében vagy elméjében mégannyira kesergett is, aki semmit sem látott volna nagyobb örömmel, mint a királyt ismét ereje teljében, diadalmasan, úgy, hogy a napja a csúcsra hágna, az is megsokallta a várakozást. Semmi sem változott, semmi sem fordult jobbra, csak várták a változhatatlant, rostokoltak nyugtalansággal elegy csüggedéssel.
    Telt napra nap, egyik forróbb, mint a másik. Néha vihar vágtatott át a fejük felett, dörgött az ég, villámok hasítottak az elsötétült levegőbe, heves zápor mosta tisztára a város utcáit, s áztatta el, ha nem is bőrig, de valamennyire, mikor, hogy, annyira-amennyire, a sátorlakókat.
    Viske naponta elment a székesegyházba, végigácsorogta a király lelke üdvéért bemutatott miséket. Még ott, a templomban volt a legjobb. Nem zavarta senki, semmi, beszéd, kérdezősködés, vitatkozás, elmerenghetett magában. Gyakran a mise szövegét sem hallotta, csak az úrfelmutatásra eszmélt. Akkor térdre roskadt. Ezt a helyzetet érezte valónak leginkább magához, ezt érezte volna valónak leginkább magukhoz.
    Valami véget ér, gondolta. Jó-e, rossz-e? Ő nem ismert mást. Mióta az eszét tudta, mióta érteni kezdte a szavakat, csak István volt. Az István rendje, az István törvénye, az István akarata. István, István, István, csak őt emlegették. Ő volt az első, minden más csak utána jött. Szidták, átkozták vagy dicsérték, vagy megfontolva mérlegre tették – de ő volt előtérben.
    S eztán? Hogy neki a velencei Péter legyen az uralkodója? Még csak neki, de Abának? Aba hatalmas úr, most látta csak, mennyire. Most, mikor pedig lemenőben a csillaga. A király után mindjárt következő emberből, meglehet, száműzött lesz. Péter, a rég kijelölt utód nem állhatja. Nem csoda. Nyíltan hangoztatták egyesek: Aba is lehetne király. Aba, az embereinek kedves, jó pajtása odahaza, apja, gyámola, barátja, most figyelte csak meg, most, hogy hosszasabban, nem mint hét éve, Imre temetésére érkezve, néhány napig, Fehérvárott tartózkodtak, tud másfajta is lenni. Méltóságos, kemény, kevély, tekintélyt és távolságot tartó. Míg egyesek híveivé lettek, mások fújtak rá, de alattomban, nem mertek volna nyíltan, egyenesen, szemtől szembe ellene szegülni. Előtte mindenki meghajolt, ki ezért, ki azért.
    Mint István előtt, igen, ebben hajazott Istvánra. Másban? Másban, másban… Majd’ szétment a feje, már szinte abroncsot kívánt volna rá, hogy összefogja, akkor se tudta kitalálni, hogy másban igen-e? Mert azt se tudta, hogy mi az a más.
    Feltekintett a sugaras szentségtartóra, az abban felmutatott áldozatra, lehunyta a szemét, s hirtelen egyéb áldozatot látott, a magáét, tél volt, erdő, csönd, a disznó felvisított, folyt a vér, lobogott a tűz, szállt a füst, a nagy kő tetejére odahelyezett fejet, csülköt elfogadta az erdő szelleme… Ha most is áldozhatna, így, hogy többet tudjon, csak egyszer, csak még utoljára így, hogy többet tudjon…
    Nyelt, megrázta magát, talpra állt. Szembetalálkozott egy ezüstszoborral. Papi ruhás férfialakot formázott a szobor, kit ábrázolhatott, nem tudta, de hűvös volt, tiszta, szilárd. Király úr gondoskodott róla, hogy sok drágaság kerüljön a fő székesegyházába, s ez egyike volt a drágaságoknak.
    Jó, jó ilyen helyen lenni, ahol ilyen gyönyörűséges, szép, romolhatatlan dolgok vannak, amilyeneket még, úgy lehet, a tűz sem emészthetne meg, talán jó lesz továbbra is minden.
    Aba ugyan észrevette, furcsállotta az ő mindennapos templomba járó szokását, de nem szólt. Hiszen ha választotta, nyilván minden szokásával együtt választotta. Főembere volt immár Abának. Náluk, igaz, szerte a kabar törzsbeliek leszármazottainak szállásterületén mindenki egyenlő, mégis vannak elsőbbek az egyenlők közt, akikre reá figyeljen, reá hagyatkozzon, reá hallgasson a többi. Ha akar. Ellenvéleményt hangoztathat, vagy otthon maradhat, vagy elmehet. De nemigen fordult elő ilyesmi. Szerettek ők együvé tartozni, egyfelé tartani, egy húron pendülni.
    Megint letérdelt, ahogy lehajtotta a fejét, haja az arca elé esett. Most is, mint újra és újra, meglepte: megfehéredett. Megfehéredett már az ő haja is, pedig nem is olyan régen még öreg-öreg apókáknak látta az őszeket. Hány évet érhetett is meg? Próbálta összeszámlálni: mikor ez volt, mikor az, mikor ez történt, mikor amaz történt, az másik évre esett, az is másikra, nem, ez meg ez ugyanabban az évben volt… – megtévedt, elölről kezdte a számolást, hajtogatta hozzá az ujjait, rovásokat húzott a porba: egy esztendő egy rovás, a következő még egy… Ahogy több-többre haladt, már nem tudta az elnevezéseket, papot kérdezett meg, az mondta: létezik húsz, harminc, negyven…
    Sok kínlódás árán hozta ki eredménynek: harmincnyolc éves. Legvalószínűbben: harmincnyolc. Családfő. A gyerekei közül a legnagyobb már felnőtt, bár még zsenge. A legkisebb karon ülő. Későn alapított ő családot. Bár nem túl későn. Aba úr idősebb nála, jóval, emlékszik, nősült, mikor ő még gyerek volt, mégis apró fiacskái vannak. A második házassága végre nem bizonyult meddőnek. Lengyel asszonyt vett, ezért a két fia, aki született, lengyel nevű: Visonta és Domoszló. Egyik azt jelenti: magasztos dicsőség. Másik azt jelenti: otthon dicsősége.
    Harmincnyolc… Most már ezt megjegyzi: abban az évben, mikor István király meghalt, az ő élete pedig a harmincnyolcadik évébe ért. Meghalt? De hiszen nem halt meg. Meghal-e csakugyan? Tulajdonképpen, az az igazság, nem is hitte. Olyan tanácstalan volt ebben a kérdésben, mint akár suttyó legényke korában a Mátraalján – Mátra, sok jelölése közül a területük legmagasabb hegyei alkotta csoportnak ez vált ismertté, ez terjedt el leginkább, Mátra, szinte már bármerre járva így nevezték, Mátra, tudvalevő volt, melyik helyről is beszélnek – abban, hogy mit rejt számára a jövendő.
    Mit rejt…? Elhatározta, bemegy a palotába. Ezt most már nem csupán Aba úr kíséretében tehette meg, de a maga jószántából is. Szüntelenül voltak, akik a barátokon kívül is körbevették a királyt. Az néha eszméletre tért. Italt, levest, tejet szolgáltak fel ekkor neki. Amit rágni kellett volna, hiába, már nem vette be. A folyadékféle tartotta meg benne a lelket. Hogy csak folyadékot nyelt, az ágyát, s magát is könnyű volt tisztán tartani. Ki-kicserélték a nem túl szennyes lepedőt, takarót, meleg vízbe mártott ruhával mosogatták csontos, sovány, inas testét. Fel-felvetette a szemét, meg-megismert valakit. Viske tudta, ő úgyse annyira ismerős a számára, hogy megismerje, hát nem is tolakodott a közvetlen közelébe.
    De a kapuőrök mind, s a bentebb szolgálatot teljesítők is már jól ismerték. Senki sem akasztotta meg útjában, senki sem csodálkozott, hogy ott van. Csak ő maga. Csak egyedül ő maga csodálkozott.
    Nem szűnt meg úgy járni a folyosókon, hogy ne lett volna tudatában: valakiknek a lába nyomán tapos. Vazulén, Vászolyén, az áldozatén. Az áldozat kellett – mondta ő valaha Ketel úrnak. Koppány áldozatáról beszéltek, meg Krisztuséról. Krisztus áldozata azért kellett, hogy ne legyen több más áldozat. De aki elutasítja Krisztus áldozatát, az feláldoztatik. Ezt ő tulajdonképpen, ha jól belegondolt, igazságosnak érezte, méltányosnak, rendjén valónak. Most, ha István meghal, meghal ő, aki őrködött az igazságosságon, gondoskodott a méltányosságról, vigyázott a rendre, mi következik? Mi következhet? Péter, aki nem ismeri ezt a népet, nem ismeri, milyen áldozatot fogad el, milyen áldozat előtt hajlik meg, milyen áldozatra képes, még ha százszor jó szándékú is, boldogulhat-e itt? Boldogíthat-e itt?
    Nyitott ajtó elé érkezett. Benézett. Egy barát körmölt az írópultnál. – Mit írsz, atyámfia? – kérdezte, mert nagy gondjában már úgy volt, nem törődött az illemmel. Megzavar egy papot? Atyámfiának szólít egy papot? Hát aztán?
    A barát mérgesen fordította feléje az ábrázatát, de látva rangos voltáról tanúskodó ruháját, megenyhült.
    – Mit? A király intelmeit – válaszolta.
    – Ó! Ha elolvashatnám! De hát ki tud olvasni? Írni?
    – Ezeket bizony csak nagyon kevesen képesek elsajátítani. Rátermettség szükségeltetik hozzájuk. Még a rátermetteknek is hosszú éveikbe telik, míg úgy-ahogy járatosak lesznek az olvasásban. Az írásban meg! Hajaj! Ahhoz aztán éles szem, biztos kéz, nagy kitartás kell – dicsérte fel a barát a tudományát. S még kételkedésének adott hangot, vajon a jövőben lesznek-e, akik a nyomukba lépnek? Elolvashatják legalább, amit ők most hártyára rónak? Vagy hiábavaló a fáradozásuk? Mindegy, akkor is teszik a dolguk, minél több példányban igyekeznek lemásolni, amit a király meghagyott, fiának címezve, hátha mégis fennmaradna, s meg is fejthetnék az utókorban.
    – Nem tárnád fel, mi az? Legalább valamennyire… – próbálkozott Viske.
    – Értesz latinul?
    Kicsit értett. Az évek folyamán abból is ragadt rá, bár nem annyi, s nem olyan egykettőre, mint fiatalkorában a német. A barát latinul, meg ahogy haladt, egyre inkább igyekezve magyarra fordítani, előadta hát a részletet, amit írt. Ezt:
    – „… Valamint különféle részekből és tartományokból jőnek az idegenek, úgy különféle nyelveket és szokásokat, különböző tanulságos dolgokat és fegyvereket hoznak magukkal, melyek mind díszesítik és dicsőítik a királyi udvart, s visszariasztják a külföldiek követelő fellépését. Az egynyelvű és egyszokású ország gyarló és múlékony. Azért, fiam, meghagyom neked, jóindulattal ápold a jövevényeket, és tisztességesen bánjál velük, hogy nálad örömestebb lakjanak, mint másutt. Mert ha te azt el akarnád rontani, mit én építettem, vagy szétszórni, mit én gyűjtöttem, országod kétségtelenül tetemes kárt fog vallani…”
    Megszakította itt az olvasást, rásandított, figyel-e, majd bizonyságot nyerve róla, hogy igen, így folytatta:
    – „… Az ősöket utánozni, s az elődök törvényeit követni a királyság legfőbb díszei közé tartozik, mert aki az ősök végzéseit megveti, az Isten törvényeit sem tartja meg…”
    Odakint valahol kiáltás harsant, léptek dobogtak, majd az eddiginél is nagyobb csönd támadt. A barátot már a kiáltás elhallgattatta, megzavarodva állt. Viske se tudta, mit csináljon, leginkább tanácstalanságában mondta:
    – Tovább…
    A barát visszahajolt az írás fölé:
    – „… Kövesd tehát őseid szokásait, hogy honosaid közt kitűnőnek tartassál, s idegenek előtt dicséretre légy érdemes…”
    Megint megszakadt az olvasás fonala, Viske megérezte: újabb csomót nem vethetnek rá. Mennie is kell. Ahogy a folyosóra ért, a barát – bár mögötte surrant ki az ajtón – már előtte szaladt, megelőzte. Ő nem akart szaladni, nagyokat lépett, amaz talán közben megpihent, de egyszerre értek a király szobája elé.
    A benti keskeny ablakokat függöny takarta, olyan sűrű, hogy bágyadtan szűrődött be rajta az augusztusi nap erős fénye is. Az ágyon fekvő alak zihált, s mindenki, aki körülötte állt vagy mellette ült, tudta, hogy most már a végső haláltusáját vívja. Aki csak alattvalójának érezhette magát, mély megrendüléssel töltődött el, kivétel nélkül mindnyájan érezték: nem akárki távozik most az élők sorából.
    Viske, ahogy nagy sietséggel toppant ide, levegő után kapkodott, és ezáltal szinte mintha azonosult volna a haldoklóval. Erősen összeszorította az ajkát, összeharapta a fogát, ne törjön elő vonyítás, de még csak hangos nyögés se belőle. Ki védi meg most már őket, gondolta, bár igazán nem lett volna képes felelni: ki elől? Konrád császár hada jutott eszébe, s hogy azt angyal térítette vissza, egészen annyira: kitakarodott a magyarok lakta földről. Felkapta a fejét, mert mintha most is angyal kardja, angyal szárnya suhogott volna felettük, de csak a mennyezetet látta. Az orrát megérintette valami, nem erősebben, mint mikor pókhálónak megy neki az ember, vagy ökörnyálnak ősszel. Nem volt kétséges számára: most pilinckézett le az angyal szárnyából egy pihe, az tartott egy pillanatnyi pihenőt az orra hegyén.
    S még megint csend volt, az az ember ott az ágyon még megint elpihent. A vasszervezetet, hiába, még a halál sem képes legyőzni? De már nagyon is kívánták, szólítsa végre magához az Isten, mert ennyit már túlságosan sok szenvedni.
    Egyszerre csak István, aki pedig már szinte csak túlvilági szelleme volt önmagának, felült. Hatalmas, domború szeme előremeredve, annyira most, hogy majd’ kigurult üregéből, rájuk, feléjük irányult, külön-külön megremegtetve őket, mivel az összes egybegyűltnek úgy tűnt, éppen rá, éppen egyedül feléje, éppen őt szinte átdöfve néz, pedig felismerhették – hiszen mindegyikük láthatott már látót, és láthatott már vakot –, semmi evilágit nem tükröz immár. Nem is. Szavaiból bizonyosságot nyerhettek. Mert megszólalt. Így szólt ahhoz, akinek már előtte állt:
    – Egek királyné asszonya! Vedd anyai szent oltalmad alá az egyházat, e hazát, kedves népemet!
    Utolsó erejét emésztette fel e szózat. Visszahanyatlott, s megszűnt létezni ezen a világon.