Németh István Péter

Anakreón egy arácsi eperfához

hallgatag pincék széles homlokán borág
akárha lánykák szemébe hulló hajtincs
nem legyezik fügelevél tenyerekkel sem a szellők
míg elmaradtak a lisztharmatot először jelző rózsák
el a vízre néző temető hajdanvolt színésznők sírköveivel
így értem ide hozzád a hegyoldalban a kánikula alatt
illatozó jezsámenbokrok között
legföljebb ha dísznek tartnak az emberek már tégedet
mondják nem sokat érő fa vagy
meghagytak legalább az árnyadért
de én lásd ez útszélen ennél is többet akarok
hozzád húzódom oltsad a szomjam enyhítsd az éhem
és akkor át is ölelném a derekad szavamra örömest
a még mindig nagy fénnyel lövellő alkonyi Nap
a szomszéd Tihanyt kettős tornyostul szinte odébb taszítja
s visszaverődik idáig a ragyogás ágaid közé a Balatonról
a kékségre függesztett érett gyümölcseid feketéllnek
arany mennyből alápotyogva
angyali szedercsirák
velük vérezed össze bárányfelhő-fehér ingemet
szótlan kannibálodként állok előtted alant
s te még azt is megengeded hogy jóllakottan a lombjaidba
töröljem az ajkam és mindkét kezem

Anakreón őszi dala

Hegyoldalban szőlőskertek és
a kertek széliben kerítés
kettős szögesdrótja közt végig
a Balaton kéklik, kéklik.
Árva lett a gyalogút,
pincémig fut a gyalogút.
Fejem felett nem cikkansz már,
szivárványszín szép madár,
elhagytad a löszodúd.
Magam vagyok, te, gyurgyalag,
és minden, minden az ég alatt
nekem már csak fügemag,
minden dolog fügemag.
Hogy végül is a bor maradt.
A bor maradt. A bor marad.