Ébert Tibor

A vadászat

    Szerette a pulóvereket. Óh, pulóver! Pulóverek! Egyáltalán rendszerint pulóverekben mutatkozott. Nyakát borító garbósban legtöbbször. Nyáron is ezt a kötött, ujjas vagy ujjatlan mellényszerű, elöl zárt vagy cipzáras, gombos ruhadarabot részesítette előnyben ing helyett. Meg is vetette az ingnyakúakat. Kétségtelen, a pulóver valamiféle tekintélyt, méltóságot adott neki. Akkortájt nem volt ez különösen divat – csak a norvég – és a társadalmi etikettnek megfelelően minden alkalomkor szabályos. De hát ő fütyült a szabályokra. Horus: Haruspex, vagyis: az áldozati állatok beleiből jósoló ókori római pap. Nem tudni, kitől kapta ezt a nevet, de sohasem tiltakozott ellene, nem magyarázta, talán valami titkolt cinkosság is volt köztük, a szó jelentéstartalma meg közötte. Tudásával – ha ez érdem is, megtiszteltetés, mert ugye „abszolút” volt szuperlatívuszában – következtetni lehetett sok mindenre: a jövőre, a feladatokra, megoldásaikra mint matematikai feladványok, bonyolult művelet eredményeire, a konklúzióra, a maga szimbolikájával, sőt allegóriájával, lehetőségekre, politikai szituációra, fejleményre, végkifejletre, döntésekre… stb., stb.-re. Mert a tudás váteszi hatalom. Jósda. Hatósugarával bevilágító erő. Funkció.
    És micsoda arzenáljával rendelkezett ő ennek már akkor húszévesen, különösen azokban az időkben, a háború negyedik évében: amivel megsejthető a jövő. Diagnózis: prognózis. Futurum, óh! Futurum ego sum. Tudás, hatalom, punktum. Evoé jövő, következő évek, évtizedek, élet…
    A Dunára nézett. Piros pulóverében. Ez a piros pulóver durva kötésű volt hosszúkás redőzettel, a fonalak itt-ott kigöbösödtek. S mivelhogy familiárisan köze a Thibergien szövőgyárhoz, elképzelhető, ott készült, ahol a filozófus katonacsászár, Marcus Aurelius egykor tizenkettedik légiójával megpihent, s emléktáblát helyezett el a sziklákon. Idáig terjedt az Impérium. A fényben – ahogy rézsút bevilágította a nap, hátulról és oldalról sziluett – valóban emlékeztetett hóhérra (inkább a piros mellényű bakóra) vagy a belekben turkáló, véres kezű római papra. Sic Horus: Haruspex. Sic: Pulóver, Tudás. H. H. P. T. Rövidítve: Ő.
    Nézése maga a csönd. Pedig Liberátorok zúgtak, mély búgásukkal ondolálták a levegőt, sok-sok kondenzcsíkot rajzolva a teljesen tiszta égre, mely mint egy nagy óceán terült el fölöttük. Mintha kottavonalakat húztak volna rá, melyekben egyetlenegy hangként zengett motorjaiknak figyelmeztetése: bombázni megyünk fölöttetek, bombáznimegyünkfölöttetek, bombáznimegyünkfölöttetek, bombáznimegyünkfölöttetek… hozzátéve: ne féljetek… Mindez szinte ostinatója a szobai kamarazenének, a Kammermusiknak, melynek rítusszerűen ez a napja, ideje a vonósnégyesezésnek vasárnap délelőttönként. Senki se ment el misére, istentiszteletre, a kvartett az: Haydn, Mozart, Beethoven az istenek; a vonósnégyes a Credo, az Úrfelmutatás, a Dies irae, a Glória, a Benedictus, az Agnus Dei… meg a református, lutheránus pap kenetteljessége és svádája, orgonapedálos hanghordozása… meg a tömjén meg a csöngettyűk…
    A római áldozati pap nekitámaszkodott a málladozó, festéket felhólyagzó, repedező ablakpárkánynak, ahol híres emberek hajoltak ki: Orff, Čapek, Kafka, Dohnányi, Dermoca, Burián, Refice, Bartók… Evoé Haruspex, evoé Pulóver, evoé Tudás, evoé Kammermusik, evoé Ablakpárkány…
    Hallgatta ablakkeretben lebegő ólomszínű profillal (mert ilyen volt a megvilágítás, fák árnyékolták oldalról) a muzsikát, történetesen a Jagd-kvartettet ama Wolfgang Amadeustól, aki errefelé is járt, nem messze ettől a háztól a Venturo utcában hétéves korában. Persze játszották itt a Soleilt, a Lerchent meg a Tod und das Mädchent meg a Négert. Razumovskyk kerültek a pultra (R. orosz nagykövet volt Bécsben, Beethoven neki ajánlotta az opus 59-et), Esterházy herceg, pártfogók, mecénások, zenerajongók. Az arcélből kiszúr a kissé hegyesebb orr, felső ajkát felhúzza, az alatta levő fogak egyikén megcsúszik a fény, fénytócsa karján. Sok mindenre gondol(hat). A zúgás tompán körülfonja agyát, rátekeredik, és mintha Mozart is vergődne, mint Laokoon. De nem kell félni, nem szabad, s a hagyományos, kötelező rendet (szertartást) nem zavarhatja meg semmi és senki. Ez a zúgás orgonapontja a muzsikának.
    Platón, Pascal, Pé-Pé, alliterál, Dosztojevszkij, Aljosa meg a többiek az „instinkt”, Bergson, akinek főművét, a Teremtő fejlődést éppen most fordítja németre kedvtelésből, rajongásból O. L., a zsidó primárius: verejtékcsöppek gyöngyöznek homlokán, izzad most is, amikor játszik, bütykösek, vastagok az ujjai, szenvedélyes, egész korpusza az előadásban, a muzsikában fizikuma, lelke, agya, átéli a művet, különösen Debussyt meg a kedvencét (amit mindig elővesz), a Lekeu-szonátát, amelyhez valami emlék fűzheti; Párizsban végezte a Conservatoire-t Mendelssohn hegedűversenyének abszolválásával. Die schöpferische Entwicklung der Welt, Die schöpferische Entwicklung der Welt, schöpferische… Állítólag török származású is, de lehet, hogy mese, mint bárónő felesége (akit sose látni) meseszerű, mint a szőnyegei, a szmirnai, bokharai, a taskenti, a szamarkandi, az iráni… az álmodozása, szenvedélye, a véletlen… Cherchez la femme! Bográcsban franciasaláta, sólet meg a török ételféleség, piláf… Nosztalgiamenü a Kárpátok lábainál. Itt lakik a Káptalan utcában a prépost-hóhér háza mellett egy lebontásra ítélt kő-tégla monstrumban, mely öblös kapujával bekapja az arra menőket.
    Ez az egész itt olvasztótégely. Összedobálva múlt, jelen és jövő. Egymáson fajok, nemzetek, nemzetiségek, hívők és hitetlenek, egymásba gabalyodva józanság, őrület, szeretet, gyűlölet, türelem, türelmetlenség, gyilkos és angyali… patetikus szavak, frázisok, eszmék beléd sulykolva… Ez a táj szemétvödör, melybe ékszerek is kerülnek, s a történelem jól megrázza őket. Az akarat olyan tényező, amely fenntartja(hatja) a világ hatalmát. Erő, abszurd erő, mely minduntalan új szükségleteket és új szenvedést hoz létre. Akarat, hatalom, szükséglet, szenvedés… A világ akarat és képzet (Schopenhauer). Ahogy ezt manapság viccesen mondják: Rasse, Masse und Kasse triumvirátus. Tripartitum. Hármas oltár. Zsolozsmákkal. Három förtelem. Három szenvedés. Három akarat. Három, három, három…
    Ez a 6/8-os tétel. A Jagd. A vadászat. Evoé Vadászat, evoé Rend, Rendetlenség, Csodák… Evoé. Az abszurditásokkal, a szenvedésekkel, szükségletekkel… a hatalommal, a hatalmakkal… Evoé akarat, képzet. Evoé Vadászat. Evoé Bergson, Schopenhauer, Platón, Pascal… Parerga, Paralipomena, ez még szebben, dallamosabban alliterál: P. P. P. P., négy P egymás mellett, gyönyörű az akusztikája. …És evoé az a cigánylány, akit felvittek a múlt kor a szentélybe, micsoda ondószüret órákon át Moróczné kanapéján; az a Bequé, Dadogó meg verte a farkát, mert Ako alatt mászott fel a dómtemplom nyikorgó, recsegő falépcsőin a magasba, sic itur ad astra, de inter pedes puellarum gaudium puerorum est, nem volt semmi más, csak bugyi, vacak kis fehér bugyi. Tények, ez a világ. A húgom még virgo, garantáltan, a kémiát szereti, az anorganikusat, organikusat, él-hal érte, ha biokémikus volna, talán kedvelné a baktériumokat is: pallidákat, coccusokat, spirochétákat is… a péniszt, lehet, szeretné azt is, már itt az ideje, hajaj, nem ismeri, nem úgy, mint az a Cini vagy Cuci, az a tizenhat éves cigánylány a Vödricről. A Dadogónak azért mégse kellene már onanizálnia, igaz, szeret kefélni is, hál Istennek nem buzi, mint Michelangelo, bár inkább az lenne és jobban hegedülne, de azért egészen jól játssza azt a Cavatinát meg a Bachokat.
    Ez már a menüett. Mozart még a menüettekben is kiteljesedik. Mindig zseni. A teremtés, akarat csodája. Hallgatja. Előre néz. A Ligetre. „Vagy valami másnak… A zseni a minőség koncentrátuma. Eh mit! Én azt hiszem, a zsenit éppen olyan meghatározni, mint minden abszolútumot.” A jegenyék sora felkiáltójelekként szúr a magasba. Vagy mozdulatlan ecsetekként vár, mikor mázolhatnák át az égboltozatot. Ott már a Reich. Limes Romanus. Voltak itt kvádok, markomannok, avarok, előttük kelták, az őslakosok… Birodalom. A folyó túlsó oldalán már évek óta a frisch-fromm-fröhlich-frei, a négy f értelme: a horogkereszt. Alig ötszáz méterre. O. L. teljes odaadással hegedül, félköröket ír le testével, vibrátói énekelnek hullámzóan… Mendelssohnt is játszottak a múltkor, ami odaát tiltva Heinével, Werfellel, Zweiggel, Noldéval. Kokoschkával, sokkal… persze, az entartete Kunst. Milyen marhák! Azt az ambiciózus festőjelöltjüket ha felveszik a képzőművészetire… Ha… Másképpen alakul a történelem. Ha… Bizonyára felveszik. Ha sejtik. Azonnal. Elsőnek. Hogy fessen, fessen, élje ki magát, fessen, akárhogy, akármit, csak fessen… Ki is állították volna a képeit, meg is vették volna, ki is tüntették volna, díjat, díjakat is adtak volna neki, nagydíjat, a díjak díját, és a legnagyobb múzeumok bevették volna képeit. És elismerték volna, hogy nagyobb, mint Cézanne, Renoir, Utrillo, Monet, Manet, nagyobb, mint Rembrandt, Rubens, Leonardo, Raffaello… Csak festett volna! Csak fessen tájat, arcképet, másét, magáét, önarcképet, százat, ezret, százezret. Magát, magát, magát… A legnagyobb festőt, a legeslegnagyobb művészt…
    Csak festett volna a legeslegeslegleglegleglegnagyobb művész: Ő. Ő! Csak festenie kellett volna. Ha festett volna… Ha… Idis redibis non, morieris in bello, idis redibis, non morieris in bello.. Egy vessző, egy vessző helye… egy ha… élet, halál… Vivente moriente… A krétai Epimenidész azt mondta, hogy minden krétai hazudik. Epimenidész krétai, és jól ismeri a krétaiakat. Ennélfogva ha ő állítja ezt, akkor igaz. Így van. Bene. És azok, akik azt gondolják, hogy Epimenidész nem mond igazat, tehát hazudik, szükségképpen megbíznak a krétaiakban, ők, a krétaiak azonban egyáltalán nem bíznak meg a krétaiakban, ezért egyetlen krétai sem gondolja azt, hogy Epimenidész hazudik. Akkor már inkább a farokverés! Szillogizmusok, korunk, mint minden kor, hordozza őket. Igazság-hazugság, hazugság-igazság… Ennek a szörnyetegnek igaza van, és nem, hazudik, igazat mond. A következményeivel, történelmével. Historia est magistra vitae. Nincs éppen fordítva? A szörnyetegekkel, hazugságokkal, áldozatokkal, győzőkkel, legyőzöttekkel… Evoé igazság, evoé hazugság. Rend, rend, rend… Meg fogok vakulni, mint Milton, s vakon jobban látom majd a világosságot. Fiat lux! Fiat, fiat… Fény, világosság… Micsoda önáltatás, képmutatás, álszenteskedés, ópium, öncsalások folyamata, ember, emberiség… Ordnung! A krematóriumokkal, gázkamrákkal, amiről beszélnek… suttognak… A szillogizmusok behálózzák a mundust – láthatóan, láthatatlanul, látványosan, hathatósan… Szillogizmus cornutus… Fiat lux… Nézi a vizet. Mereven. A felszín ráncigálná meg a mély, de kapaszkodik. A meder szélébe, az ott heverő kövekbe? Egyszer majd át kell mennie a vízen… Még nem sejtheti, hogy nem egészen öt év múlva, a háború után már jóval, D. és P. közt menekülnie kell a Dunán, mely hömpölyögve elsodorja, sodorja örvényekbe leszippantó forgók mellett, s hideg a víz, november van, görcsökbe merevednek tagjai, mintha jégkristályok vájódnának testébe, sok ezer, ez azonban csak a víz, mögötte távolodik a part, s előtte egyre közeledik a másik, ahova el kell jutnia. El kell jutnia, el kell jutnia oda, az akarata, ebbe kapaszkodik, megragadja a part köveit, fáit, bokrait. Hópelyhek szállingóznak, erősen alkonyodik. Lila a víz, feketül, tintahalak vére csomósodva sűrűsödik. Hiába lövik fel a világító rakétákat túlnan. Megszökött egy rabszállító autóból, mely felborult, valahol talán Szibériában állt volna meg (egy gulag bejáratánál), vagy a Lubjankában legalább.
    Das Gefühl ist alles? Még semmi Gefühlje sincs erre az eseményre. Tévedne? S a római áldozati pap? A belek jóslata? Tudás? Nem tud semmit. Semmit. Sic: Horus: Haruspex. Pulóver.
    Most fejezik be a tételt, a negyediket. Evoé Mozart, evoé Sieg Heil! „Lieber Führer komm herüber.” Itt őrjöngtek a parton. Lieber Führer komm herüber, skandálták. Komm herüber. De ő nem jött. Maradt. Odaát. Nézte a várost, ezt a házat is (az egész pereputtyával): Goebbelsszel, Seiss in Quarttal, jobban mondva Scheiss in Quarttal, Szaros Kvarttal, a Gauleiterrel a Ligetben. Pedig átjöhettek volna. Csónakkal, a flottával, a Marinével, át is úszhatták volna a folyót, még gyalog is átsétálhattak volna, oly erősek és hatalmasok. Itt meg (még) zsidók muzsikálnak. Meg misztikusok, meg katolikusok, protestánsok, meg szabadkőművesek, fél-pszeudoliberálisok, demokraták. Ez a víz elválaszt két világot. Egy horogkeresztes Mozartot és egy Dávid-csillagos, Krisztus-keresztes, szabadkőműves, templomos, rózsakeresztes, Luther-rózsás Mozartot. Mozartokat. Mozartot.
    A Fingós feláll. A csellista. Mindig Ő áll fel elsőnek. Talán azért, hogy flatuláljon, mert flatulálni aztán tud: hosszúkat, rövideket, vékonyakat, vastagakat, sorozatokat, magányosokat (egyszer egy tacetba is beleflatulált), burdonosokat, fagottosokat, staccatókat kötve. Der Beethoven ist manchmal ein Trotel… minden bizonnyal ő is flatulált, hisz bele volt. Vihogni kezd. Előveszi szipkáját.
    A képzeletbeli átváltozás most kezdődik. Ebben a metamorfózisban nem illik csalni. Önkéntes. Teázás. Felolvasásokkal. Rilke, Hölderlin, Ady, Baudelaire meg saját szövegek (förmedvények), van közöttük költő, zseni, zsenijelölt, zsenipótlék, de valódi tehetség is, mint Sz. L. „Ott üldögéltél nagy búsan a fázó nagy fák alatt, távol hegyek között, s kiolthatatlan honvágy költözött a fájdalomtól tört szívedbe, Naso.” Fázó Naso: jó rím. Ovidius. „Ah warum ein Engel, es kam die Nacht und blattei te gleichgültig zwischen den Bäumen…” ez Maria, Maria, R. M. R. Rilke, a három Requiemjével, a Marienlebennel, a Duinói elégiákkal.
    A liberátorok kioldják bombáikat valahol nyugatabbra. Nem kellett félni, nemkellettfélni, nemkellettfélni, ugye… Sterilek maradtunk…
    Bequé – Dadogó, alias Kutya, Kutyus Becko-sipkát, vagyis csörgős bolondsapkát tesz a fejére – természetesen képzeletben, és nézi a lányokat: a Rusalkákat, az erdei tündéreket, istennőket, a kék Dianát, a zöld Artemiszt, akik magukkal cipelik a holdfényt. Evoé harisnyatartó. Dianának felcsúszik szoknyája a combján, sejtelmesen kivillan a harisnyatartó nikkelje. Ott ülnek a biedermeier asztalnál. A Fingós valószínűleg fingani fog, csöndben, inkább szellenteni diszkréten, szagtalanul (mert azért mégis), megvan erre a technikája. Ha hallható lesz, röhögnek, s a holdfény eltakarja a két lány szemérmes arcát, s a nikkel… a nikkel belevakít kárörvendőn. O. L. törülgeti homlokát (és ugyancsak képzeletben) sábeszdeklit vagy fezt vesz elő, citál Bergsonból: „Mert a szellem felsőbbrendűsége egyetlen dologra összpontosít, a tartalomra, mely minőségileg különböző tudatállapotok egymásutánja. Egyedül az intuíció képes megragadni a tudati jelenségek konstitutív minőségét. A differenciálódásban az élet szüntelenül megmarad. Az intuíció a jelentől a legtávolabbi múltig kitágul, és az emléktől az észlelésig összehúzódik, s ily módon a végtelen tartamot juttatja kifejezésre…” Sejti, tudja, hogy elhurcolásra rajta a listán? (Elbújtatják. Sic Horus: Haruspex , Tudás, Pulóver otthonában, harmadik emelet magasán, a torony mellett. Csak hegedülnie nem szabad már.)
    Intuíció, evoé, evoé… Egyikük azt meséli, ez H., a szaharinos Ganümédesz, hogy Papa Haydnek, S. úrnak (mellesleg generális, légóparancsnok, szenvedélyes zenész, lábával ütögeti a taktust) visszaküldték – a családjának – a tábornoki egyenruháját, ő maga meg eltűnt: mert nem lövetett a Liberátorokra: nem, nem, nem, nein, nein, nein, ne, ne, ne… Parancsmegtagadás, kollaborálás az ellenséggel: főbelövés. De az egész még nem igaz. S. úr is itt van közöttük, még mindig ütögeti a taktust, és meghívja valamennyiüket a légvédelmi parancsnokság bunkerébe a Hegyi parkba zu musizieren.
    H. a maga alulról néző pillantásaival öntögeti kellő magasságból a forró vizet. Ez az ő reszortja: a teapisilés klasszikus sugárban.
    „Ez még a régi barna éjjel, Meredten fekszik lomha szárnya, Nincs kóbor lelke, nincsen árnya… Azuba jő, zsidó leány, szegény…” Még ez kéne! Amikor odaátról, alig 500 méterre gukkerozhatnak, fürkészhetnek. A pokolba Adyval, filoszemita… Evoé, evoé. S. úr, a tea, forró víz (halkan), Azuba… Evoé: a félelem is. A szorongás. De nem kell félni. Nem félnek. Ha kell, lemennek a pincébe (mint a múltkor, ott folytatták az opus 132-t, lyd hangnemben Beethoventől), elmennek a légóparancsnokságra, és ott folytatják, de nem félnek, nem félnek, ellopták a tüzet, mint Prométheusz, kit a Kaukázus szikláira kötöttek ki, hogy egy keselyű vájja örökké máját. Most ide cövekelték valamennyiüket. Anno 1943. P. Evoé Város, evoé Dátum… Idő, időtlenség… Óh, pulóver. Pulóverek. Piros, sárga, kék, zöld, szürke, barna, fekete pulóver álmai…
    Ite missa est…?
    Sic Horus: Haruspex, Tudás. H. H. P. T. …
    Szürcsölgeti a teát, a gőzében jósolgatja talán a jövőt, a magáét, a többiekét. S arra az elhatározásra jut, hogy be kellene már zárni ezt a bódét, ezt a butikot (Mittel-Európát… Európát…).
    De evoé… Evoé türroszi királylány.
    Evoé… Combközelben…