Jász István

Paranoia

    – Olyan leszek, mint a bulldog – mondta a gyönyörű fiatal nő, aki a kerületi tévének dolgozott. Neki más céljai lettek volna; nem a múltba nézett, hanem a jövőbe. Bár nem sok jóval biztatott.
    A hely, ahol találkoztak, már az is olyan furcsa volt. Egy presszó a Külügyminisztérium új épülete mögött, a Gyorskocsi utca és a Nagy Imre tér sarkán.
    A falon emléktábla hirdette, itt végeztek annyi hazafival a Kommunista diktatúra idején. A Bem tér, ahol a forradalom első tömeggyűlései folytak, az sincs messze. Mindenesetre közelebb van, mint az az idő.
    A nő fülére nőtt mobiltelefonnal vadászott. Mint a bulldog.
    Akár annak idején a nyomozók, mikor már szagot fogtak.
    – Maga ezt elképzelni se tudja – kezdte az emlékezést, de a gyönyörű nő közbevágott.
    – Ezért kellenek a szemtanúk. Akik ott lőttek. Vagy akikre lőttek. És aki nincs annyira elkoptatva. Mint az a hogyishívják Péter. Tudja. Akinél megvárták, míg nagykorú lesz, és akkor…
    – Akkor mi?
    – Ne mondja, hogy nem tudja!
    Legokosabb mindent letagadni. Mindenki ezt mondja, akit csak bevittek.
    – Nem tudom.
    – Hát akkor akasztották fel.
    Most fenyeget?
    – Már régen nagykorú vagyok.
    – Hát… Nem fiatal felnőtt. – A nő szája körül biztató mosoly. – De azért fiatalos.
    – Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Én például tizenhárom.
    – Mint akkor?
    – Mint akkor.
    Akkor? Akkor már nem vidékre mentek disznóvágásra azok, akik eltűntek. Megbetegedtek. Akár a fizikatanára, aki történelmi nevet viselt, mert az Aradon kivégzett vértanúk egyike a dédnagyapja volt.
    Tavaszra az októberi sajnálatos események ellenforradalommá alakultak az újságok híreiben: ő is túl volt már az első igazi csókon. Az ezzel járó furcsa, emelkedő érzést soha nem fogja elfelejteni.
    Emelkedő nemzet volt annak a vezércikknek a címe, az egyetlen forradalom alatt megjelent irodalmi lapban? Ki emlékszik rá? A lapot évtizedekig dugdosták.
    – Nincs valami tárgyi emléke? – kérdezgeti őt a nő. A tévé az tévé, ott valamit látni kell.
    Most adja oda neki? Még felhasználhatják ellene.
    – A tanár úr nem beteg, begyűjtötték. – Az a fiatal nő, akkor nem lehetett idősebb ennél. – Mert félnek tőle. Maguk, fiúk, ugye nem félnek?
    Dehogynem félt. Féltett is. Az ifjúságot mindig meg lehet zsarolni a jövőjével, és ha most ő egy ellenforradalmár védelmére kel? Nem veszik fel sehová.
    Előtte ott volt a korszak tárgyi emléke: a vörös bőrbe kötött brigádnapló, tizenkettedik születésnapjára kapta. Benne művei, az első színdarabja, Cyrano úr okoskodik. („Cyrano mai szerepeltetése kiváló színpadi ötlet, ebből a fiúcskából még komoly színpadi szerző lehet. Verse az íróasztalról valósággal megkapott. Ács Kató írónő.”) Első szerelmes verse is ott szerepelt, „Valaki döngve csapta be az ajtót, a férfi hosszan nézett, s elmerengett, az illata a nő után lengett…” A férfi természetesen ő volt, a nő pedig Annamária, akinek a csókját talán éppen ezzel a verssel harcolta ki. És ott volt az emlékvers is az elesett rokon fiúról is, akit az édesapja egy ládába csomagolva talált meg háromnapi keresés után. „A földre hullott drága vére, jaj miért kellett elesnie a forradalom védelmére?”
    Ha odaadná, hogy bemutassák, mind-mind tárgyi bizonyítéknak számítanak. Kevesebbért is kirúgtak valakit az összes középiskolából. Pedig most már javított fizikából is.
    A fizikatanár, aki történelmi nevet viselt, goromba volt, de jól tanított. Azt rebesgették róla az iskolában, hogy valaha szerzetes volt, azért bújt el az általános iskolában, hogy békén hagyják.
    – De nem hagyták békén – mondta a csinos fiatal nő akkor, negyvenkét évvel ezelőtt, aki úgy hasonlított erre a riporternőre. Éppen olyan kívánatos volt, mint amilyen rámenős. Most nagyon fel volt dúlva, és ez talán külön is jól állt neki.
    – Megcirógatnám – sziszegte oda neki az osztály szépfiúja, Pusztai Gábor, akivel együtt mentek meglátogatni a beteg tanár urat. Ő mert jól, Pusztai, mert rosszul állt fizikából.
    – Begyűjtötték a tanár urat Kistarcsára, mert félnek tőle. Maguk, fiúk, ugye nem félnek?
    Ő büszkén húzta ki magát.
    – Csak a tanár úrtól.
    – Pedig nem kéne. Magukért szigorú.
    Hol is volt ez? Valahol itt a közelben, de azokat a városi házakat azóta biztos lebontották. A fiatal nő nem fogadta el a betegnek szánt narancsokat.
    – Csak egyék meg maguk, fiúk! Inkább, ha a március szelleme ott van magukban, igyekezzenek megtalálni a módját, hogy a vértanú dédunokája ne legyen vértanú, én meg menyasszony létemre özvegy.
    Így derült ki, hogy kicsoda.
    Egész úton hazafelé azon törte a fejét, nem hogy hogyan fogja szólítani, hanem, hogy mit mondjon?
    Nem édesanyjának, mint a Petőfi-versben. Hanem Szalainak. Akivel, mióta az édesapja a Kádár-féle „Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány” főügyésze lett, az osztályból senki sem állt szóba.
    Ez a kislány meg csak faggatja, ő meg, amilyen szerelmes, még el találja szólni magát.
    – De értse meg kérem, ez nem riport, itt egy csupasz térben fogunk ülni és beszélgetünk. Mondjon már valamit.
    Ismeri ő azt a csupasz teret. Ahol három héten keresztül mindennap csak önéletrajzot íratnak az emberrel.
    Mert hogy a tanár úr ezért vagy másért három hét után kiszabadult. De Annamária aztán nem ismerte meg, sőt. Andrással kezdett flörtölni, aki vagy három évvel volt idősebb nála, és ez behozhatatlan.
    Ma már idősek mind a hárman. Talán a tanár úr is él még.