A XX. század elejéig eltelt közel ezer évben a Kárpát-medence térbeli folyamatait tekintve összefüggő rendszerként működött. A honfoglalással elindult országépítő folyamatnak sok olyan, a táj és a társadalom kapcsolatát kifejező földrajzi vonatkozású eleme merült feledésbe az utolsó két évszázad alatt, amelyek alapvetők voltak a magyarság európai megmaradásában. Ezek megfelelő értelmezését elsősorban nem a magyar államszerveződés bonyolult európai és ázsiai sajátosságokat ötvöző területi sajátosságai nehezítik meg, hanem a XX. század külső tényezők által működtetett ellentétes érdekeltségű, széttagoló térfolyamatai, amelyek a korábbiaktól eltérő szerveződési irányokat helyeztek előtérbe, elfedve az egységes és a környező térstruktúrákkal szorosan összefüggő Kárpát-medencei szerkezetet.
Vitathatatlan, hogy a nagymedencében lezajló térnyerési folyamatokban több, eltérő népességszámú, különböző nyelvközösséghez és hatalmi, területi szerveződéshez tartozó társadalom vett részt. Ezek közül dominánssá a kor feladatát, a térbeli egységet, a különböző tájak összefüggő hasznosítását gyorsan kiépítő, és a Kárpát-medencében magyarrá szerveződő népesség vált. Az általa fokozatosan uralom alá vont területek megszervezésében ötvöződött a Nyugatnak a frank-morva közvetítéssel megjelenő centrumokhoz szerveződő territóriumi rendszere, a nagy távolságokat átfogó, térkapcsolatokra épülő erőteljes dinamikájú kelet-európai térmobilitással.
A X. században kiteljesedő térfolyamatok nemcsak az eseményekre reagáló területszerzést valószínűsítenek, vagyis nem egyszerű letelepedés zajlott, hanem az államszervező társadalmi funkciók – földhasznosítás, településszervezés, útvonal-kialakítás, egyház- és közigazgatás-szervezés stb. – térhasznosítási formáinak igen gyors és határozott rögzítése. Mindez feltételezi a tudatos térbeli építkezés mintáinak ismeretét, egy korábbi formából származó szervezeti folytonosságot, valamint a feladatra kész és alkalmas, térben aktív társadalmi szerveződési formákat. Az összetett tájak adottságainak alapos ismerete, a sajátosságaikhoz való tudatos alkalmazkodás és előnyeik kihasználása nemcsak a gazdálkodásban, a települések kialakításban, hanem a tér teljes használatának megszervezésében, azaz területi szerkezet létrehozásában is megmutatkozott. Az írásos források funkciójuk miatt minderre csak közvetve utalnak (mivel ezek nem a folyamatok magyarázatához, hanem azok következményeinek politikai legalizálásához kötődnek). Ezért a visszatekintés számára a történeti földrajz által jól kutatható „térbeli lenyomat” az a forrás, amelynek korrekt értelmezésével ez az építkezés, vagyis a táj és a társadalom illeszkedése feltárható.
A kialakult térszerkezetet több erőtér határozta meg. A földrajzi erőtér (a Kárpát-medence földrajzi tagoltsága), a társadalmi erőtér (a térhasznosítás környezeti adottságokkal és társadalmi folyamatokkal összefüggő területi elrendeződése) és az áramlási erőtér (a területi különbségek által kialakított áramlási és terjedési pályák és az ezeket kifejező térszerkezeti vonalak). Az erőtéri különbségek alapján térbeli koncentrációk és dekoncentrációk jöttek létre, amelyeket a területi működésben eltérő szerepű térállapot (aktív vagy passzív) jellemzett.
A honfoglalás után az eltérő társadalmi irányultsággal újra szerveződő szerkezetbe természetszerűleg beépült a korábbi folyamatok által kialakított térfelhasználás igen sok eleme: földhasznosítási formák, érintkezési pontok, útvonalhasználatok, központok stb. Ezek érvényesülése eltérő módon és mértékben jelent meg a medence különböző részein.
A Száva, Dráva mentén és a Dél-Dunántúl egy részén meghatározó maradt a helyi illír-szláv népesség késő római struktúrából (városok, útvonalak, vonzásirányok) kiindult területi szerveződése.
Közvetlen hatással volt a stagnáló és leépülő késő római struktúra külső törekvésekre kiinduló felélesztési kísérleteinek területi megjelenése a IX. században: a frank-morva „Pannonia rekonstrukció”, az Oriens tartományhoz (803–828) tartozó Pannonia inferior és superior megszervezése, vagy a bolgárok részéről az Erdély belsejébe nyúló bolgár végek kialakítása. A Morva és a Garam között erőteljes népességkoncentrációval szerveződött újjá a volt római előtér. Itt a gyorsan váltakozó népcsoportok közül rövid időre a longobárdok, majd a szláv (morva) népesség alakított ki határozottabb, a korai magyar társadalomra kiható területi szerveződést. A nagytérség többi részén az egész medencére irányuló szláv terjedés jelent meg, alapvetően köztes helyzetben, keveredve egyes korábbi népek feltételezhető maradványaival, de megtelepedésüket nem jellemezte hosszabb távon a nagytérség működésére kiható centrumok kialakítása. A már korábban megjelenő és több évszázadon át meghatározó avarság sajátos kettős funkcióval szerveződő területfoglalása jelentős eltéréseket hozott a korábbi folyamatoktól. Tömeges megtelepedései az Alföld korábban centrumok nélküli vízjárta területeihez kapcsolódtak. Kagáni központjait is a Duna és a Kapos vízzel körbezárt térségein feltételezhetjük. Az avar szerveződésnél jelentkezik először a Kárpát-medence egészét átfogó területiség kialakítása. A katonai célú stratégiai útvonalmegszállások mellett ezt fejezte ki a belső medenceperem hegylábi völgyeiben a folyók mentén a szláv, valamint a „maradvány” népesség közé való lassú betelepedés folyamata is. Feltehető, hogy az avar népesség szervezett települési formákban élhette meg egyes területeken a honfoglalást.
A nagytérségi szerkezet folyamatos és egységes működtetése bizonyos római és avar előzmények után csak a magyar államszerveződés következtében jött létre. Az itáliai, frank, morva és bolgár törekvések után nem valamely külső térséghez, centrumhoz kötötte a térség folyamatait, hanem társadalmi-gazdasági szervezettségének jellege miatt, mivel alkalmazkodott az áramlások dinamizmusához és magas fokú területi mobilitással rendelkezett, használni és működtetni tudta a téráramlási vonalak hierarchikus rendszerét. A kialakuló állam földrajzi egységét egyrészt a nem jogi, hanem összefogó térkapcsolódási formaként kialakuló földrajzi régiók és az azok központjai köré szerveződő, jogi rögzítésű és az állam oldaláról kiinduló regionalizációt megjelenítő vármegyék biztosították.
A magyarság IX–X. századi területi elhelyezkedése a Kárpát-medencében több térhasznosítási funkció szerint szerveződött. Stratégiai: a korábbi hatalmi struktúrák betagozható területeinek leszakítása, külső védelmi rendszerek kiépítése, a hadi felvonulási utak biztosítása. Hadszervezeti: a katonai központok védett és a felosztott katonai funkcióknak megfelelő, politikailag kiegyenlített elrendeződése, valamint hadi utánpótlási bázis területek biztosítása. Közigazgatási: a területi egységet kifejező és a működést fenntartó sajátosan (valószínűleg foglalkozási funkciók szerint) osztott törzsi szállásterületek és központok kiépítése. Gazdálkodási: a különböző funkciók – ló- és szarvasmarhatartás, földművelés, só- és fémbányászat, vasipar, hadellátó koncentrált kézművesség, elosztás – népességcsoportjainak a funkciókra alkalmas térszínekre való telepítése és megfelelő arányú területi elosztása. Védettségi: a lakóhely és a térhasznosítás környezetének megfelelő védhetőségének biztosítása. Közlekedési: a katonai útvonalak, a fejedelmi-királyi udvari ellátási útvonalinak és a települések elérhetőségét biztosító útvonalak kialakítási lehetőségei.
A korai regionalizáció a különböző térfunkciójú térségek egymást kiegészítő rendszerét alakította ki, amely nagymértékben igazodott a korábbi térstruktúrák tagolódásához, valamint a korai térhasznosítás megtelepedési színtereihez. Mindez alapvetően összefonódott a nagytérség egységére irányuló stratégiai és politikai törekvések területi érvényesítésével. A kedvezőtlen adottságú térszínek többségükben mint külső (hegyvidéki) és belső (vízzel borított területek és Duna–Tisza köz) gyepük funkcionáltak. Az aktív külső térstruktúráktól és áramlási vonalaktól elválasztó katonai települési zónák mint őrvidékek működtek: Alpokalja, Morva mente, Északkeleti-Kárpátok, Dél-Erdély, Duna–Száva köze. A korábbi térstruktúrák kedvező adottságú térségei: nyitrai-, bihari-, temesi dukátus, Erdély és a Szlavón Délvidék – kiemelt regionalizációs területként szerveződtek újjá. A Felső-Tisza-vidék és a Bécsi-medence közti terület vízmentes felszínein és erdőperemein a betorkolló folyók – Borsava, Latorca, Ung, Bodrog, Hernád, Sajó, Ipoly – völgykapuiban jelentős szállásterületek alakultak ki. A Garam torkolata és a Csepel-sziget között a Duna, valamint a ráhordó összekötő vonalak mentén jött létre a Pilishez szerveződő fejedelmi, majd királyi központ.
A honfoglalás és az államalapítás a maitól részben eltérő földrajzi környezetben zajlott. A társadalom területi elrendeződése a Kárpát-medence összetett földrajzi közegében szorosan összefüggött a felszín tagoltságságának mértékével. A völgysűrűségi (domborzati) és a borítottsági (növényzet, talaj, vízfelszín) tagolódás egymással összefüggő megjelenése adta természeti térosztás dinamikáját. A társadalom térhasznosítása számára azok a nem szélsőséges, egymást kiegyenlítő és változatos térosztást kialakító értékek váltak kedvezővé, ahol a térosztási karakter bizonyos pontokra és irányokba fókuszálta a térhasznosítást, ugyanakkor nem zárta el a térbeli érintkezések kiépítését (hegyvidéki előterek, alföldi peremterületek, félmedencék stb.). Így a medence peremét és bizonyos belső elválasztásokat adó hegyvidékek egyszerre voltak szélsőségesen tagolt, megtelepedésre alkalmatlan, mozgásokat záró magashegységek és átjárókat, biztonságos mellékvölgyeket és gazdaságilag jól hasznosítható erdővidékeket tartalmazó középhegységek. Ellentétes pólusként pedig a medence alján megtelepedésre kedvező sűrű vízhálózattal osztott, sűrű, de elkülönülő betelepedésre alkalmas erdős dombvidékek és löszös talajú ligetes és kanyargó folyókkal tagolt, földművelésre kiválóan alkalmas síkságok voltak megtalálhatóak, amelyek kevésbé kedvező, homokos talajú, hosszantartó vagy állandó vízborítással jellemezhető síkságokat fogtak közre. A hegy-völgy-folyó-síkság-erdő-ártér tájösszetevők váltakozó ritmusa igen sok és gazdagon kihasználható lehetőséget kínált fel a társadalomnak a táj hasznosítására, de területi megjelenésének sajátos, medencei elrendeződése nem tette lehetővé az egyszerű, nagyjából homogén jellegű népességelrendeződést és megfelelő szervezeti formák nélkül a medence egységes működtetését.
A társadalom aktivitása ezért a tér különböző pontjain eltérő mértékben és formában jelentkezett. A különböző felszíneken a térosztás függvényében erőteljes különbségek alakultak ki a települések számában, méretében és a térszervező központok elrendeződésében. Ugyanakkor a területi szerveződés dinamikáját és tartósságát alapvetően a társadalmi érdekeltség és az ebből fakadó szervezettségi állapot szabta meg. A mindenkor megjelenő hasznosítási térállapot összefüggött a társadalom differenciáltságával és az állam intézményi kiépítettségével, céljaival, ezért ezek fejlődésével együtt folyamatosan változott.
A korai vármegyék kialakulása együtt ment végbe a királyi tisztségek megjelenését hozó társadalmi átalakulásokkal. A megyék területi megjelenése szoros összefüggésben volt a népesség letelepedési sűrűségével, a védhető és hasznosítható térségek kiterjedésével, a mozgási útvonalak vízhálózathoz kötődő elrendeződésével, a központ elérhetőségének mértékével. Az István által létrehozott korai rendszert sok tekintetben meghatározták a korábbi térstruktúrák, a dukátusi rendszer és a törzsi-nemzetségi felosztás területi sajátosságai. Kiterjedésük sokban kötődött a stratégiai útvonalak csomópontjainál kialakított ispánsági központokhoz, amelyek megyeszervező szerepét a bevonható népesség- és településszám, valamint a központtól való elérhetőség szabta meg. A hegyvidékeken át vezető útvonalak fontossága és a folyók árterének védelmi szerepe, ha eltérő formában is, de a megyék többségének szerveződését erőteljesen a vízhálózathoz kötötte. Legtöbbjüknél kimutatható a különböző tagoltságú tájak érintkezési területeinek (erdő- és ártérperem) hasznosítása. Az erőteljes térbeli mobilitáshoz és fejlett hadiellátáshoz nélkülözhetetlen volt a népesség gazdasági-foglalkozási (földművelő, ártéri gazdálkodó, lótenyésztő, marhatartó, halász, montán fémműves, ellátó kézműves, szállító, építőműves stb.) csoportok szerinti tagolódása. Ezek nemzetségi, családi kötődése összefügghetett korábbi területeken kialakult térhasznosítással. Feltehetőleg az ilyen funkciócsoportok különböző mértékű területi eloszlása is szerepet játszott a medence területeinek eltérő aktivitásában.
A települések végleges rögzülése, a bel- és külterületek elkülönülése, a megtelepedésbe bevont területek növekedése és sűrűsödése több fázisban ment végbe. A korai, X–XII. századi időszakban elsődlegesen az elhatárolódások voltak meghatározóak. A földtulajdonformák és a birtokmegoszlás jogi rendeződésével a korai kis létszámú (katonai-családi) megtelepedések helyett a földhasznosítás koncentráltabb formái alakultak ki. A XIII. századtól a birtokstruktúra kiépítésével együtt rögzülő központok hatására megindult az összefüggő településrendszerek kialakulása. A települési sűrűsödésből, hasznosítási különbségekből és a nagyobb birtoktávolságokból adódóan egyre erőteljesebben érvényesülnek az aktív érintkezések irányai. Az újabb területek hasznosításához kapcsolódó telepítések sora az aktív területek besűrűsödésével párhuzamosan a hegységek erdőtérszínei és az ország peremterületei felé irányult, erősítve a nagytérségen belüli érintkezési útvonalak kiépülését. A XIII. századra a különböző tagoltságú térszínek eltérő mértékben aktivizálódnak, és a települések száma és a népességnagyság és -koncentráció, valamint a földhasznosítás milyensége alapján négy jellemző település- vár-, folyó- és erdőtérszín alakult ki.
A gyenge térosztású, döntően vízmentes, alacsony helyzetű és a folyómedrekkel és széles és lapos völgyekkel-hátakkal tagolt, a hegységből kifutó folyók által közrefogott síkságok, valamint a kiegyenlített térosztású, változatos növényzetű, kiemeltebb helyzetű, sűrű völgyhálózatú dombvidékek, belső- és fél-medencék tájai nagyjából azonos aktivitási jellemzőket mutattak. Az árvízmentes felszínek domborzati, talaj és növényzeti jellemzői a földművelő tevékenységnek és az ehhez kapcsolódó megtelepedéseknek sokkal jobb feltételeket nyújtottak, mint a vízjárta vagy szélsőségesebb tagoltságú hegyvidéki felszínek. Itt a víz- és völgyhálózat által kialakított tagolás nem gátló és aktivitást fékező, hanem elosztó és az érintkezéseket felerősítő jellegű. A megtelepedések viszonylagos sűrűsége miatt fontossá vált az elhatárolódások kinyilvánítása és jogi rögzítése. A természeti térosztásban megnyilvánuló határok a társadalom céljai és lehetőségei szerint voltak érvényesíthetőek vagy feloldhatóak, mivel ezen a település-térszínen jelentős később bevonható, tartalék területként jelentek meg a folyómedrek, völgyhátak, erdők, puszták stb. Ez a kettős határállapot kedvező lehetőséget adott természet által előjelzett települési érintkezések összefüggő kiépítésére. Az így kialakuló településrendszer már nem csak a természeti, hanem a társadalmi térosztást is megjelenítette. A térszín legjellemzőbb vonása ezért a megtelepedés differenciált folyamata, amelyben meghatározó település sűrűsödési formákká váltak a halmaz- és fürtszerű elrendeződések, valamint a vízjárta felszínek pereméhez igazodó településszigetek.
A település-térszín magasabb felszíneinek a középhegységi felszínek (erdő-térszín) felé eső érintkezési peremén a tagolt domborzat és a szűkebb terület miatt a térhasznosításnak az előbbitől eltérő lehetőségei voltak. A korai időszakban ez a terület még igen jelentősen erdősült, a földművelésbe bevonható terület a völgytalpakról magasabb szintre húzódva folyamatos erdőirtással is csak kedvező lejtő és talajviszonyok között volt bővíthető. Ezért ezzel a funkcióval kisebb számú népesség települt le, így a települések száma kevesebb volt, térhasznosításuk pedig kiegészült az erdőhasznosítással és bizonyos nyersanyagok kitermelésével, feldolgozásával. A nagy területű birtokok jelentős része a nagyobb folyók mellékvölgyeire felfűződő hegyvidéki erdőterületekre esett. Ezek igazgatására jöttek létre a megfelelő magasságú stratégiai helyzetekben a korábban csak az utakat, hadi mozgások figyelő és menedéket nyújtó erődítések, várak, amelyek funkciója kibővült a folyóvölgyek hegységközi átjáróhelyzetéhez kapcsolódó kereskedelmi forgalmának ellenőrzésével. Itt, a Kárpát-medence egyes részein vártérszínként is elkülöníthető felszíneken megjelentek a hegyvidéki (erdő) és a település-térszín munkamegosztásából kialakuló termékpiac kezdeti lépcsői is. Az erőteljesebben érvényesülő völgysűrűség következtében az elhatárolások markánsak, és az előjelzett természeti osztások és érintkezési irányok kevésbé feloldhatóak. A menedéki, út-, terület- és erdőellenőrző és az erdőgazdálkodás, valamint birtokirányító funkciók határozott térpontokhoz és településformákhoz rögzültek. Az elsődleges menedéki és területellenőrzési funkciók részben zárt háttereket és ellenőrizhető, azaz kevés irányú nyitottságot igényeltek. A térszín várai a települési térszínhez kapcsolódó oldalon a fő és a mellékvölgyek kapujában az alacsonyabb térszínek fölé emelkedve voltak megtalálhatóak.
A térhasznosításban aktív és a települések jelentős részét tartalmazó előbbi térszínek mellett a nagytérség egyéb részei megtelepedésre kedvezőtlenebb szélsőséges térosztású területek voltak. Ezeken a rögzülési helyzetek vagy ideiglenesek, vagy igen behatároltak, a távolságok nagyok, és az érintkezések a természet által gátoltak és egyirányúak. Itt egymással gyenge kapcsolatban álló, a szűkebb, speciálisabb környezet hasznosítási lehetőségekhez igazodó, ritkuló és alacsony szintű települések lettek a jellemzőek.
A Duna, Tisza és mellékfolyóik mentén kialakult többségében 100 méteres szintmagasság alatti, vízjárta és közbezárt vízmentes felszínekre osztott síkságok a térhasznosítás sajátos aktivitású területét, a folyótérszínt adták. A völgysűrűségi tagoltság hiánya erős borítottsági tagoltsággal járt együtt. Az állandó, de különböző kiterjedésű nyílt vízfelszínek és a velük összefüggő talaj és növényzeti megjelenés természeti térosztása a vízjárásnak megfelelően állandóan változott. A határok hosszabb távon csak jellegükben, de nem térhelyzetükben voltak stabilak. Az alacsonyabb arányú társadalmi jelenlét a települések számában, méretében és jellegében követte a természeti térosztás dinamikáját. A korai szórt, kis létszámú megtelepedéseknek viszonylag kedvező élettereket biztosítottak a belső vízfelszín váltakozásához igazodó ártérperemek. A társadalmi térelemek közül a menedéki és az alacsonyabb szintű gazdálkodási funkciók – fokgazdálkodás, monostori gazdálkodás, átjárók, révek használata és biztosítása – jelent meg elsődlegesen. A zártságot előnyként hasznosító településhelyek a sokszor változó térhelyzet és aktív érintkezések hiányában (kivéve a révtelepülések) csak kevés számban rögzültek hosszabb időtartamú településsé. Így a viszonylag nagyszámú településnyom nem jelentett olyan nagyságrendű és mértékű betelepültséget, mint a település-térszínen. Hosszabb időtávban ezeknek a településnyomoknak egy része a külső ártérperem településeinek külterületévé vált. A folyótérszínt a legtöbb esetben települési térszín vette körbe, és a közöttük kialakuló kapcsolat olyan társadalmi érintkezési irányt alakított ki, amely nem a folyótérszín belső aktivitásából származott. Ezért ezt a térszínt az ide szűrten érkező térbeli hatásfolyamatok elnyelődése jellemezte, amely a történeti helyzetektől függően jelenthetett előnyös vagy hátrányos helyzetet.
Az erősen tagolt középhegységi, valamint a szélsőséges mértékben tagolt, magashegységi térszínek területén a többségében 500 és 1500 méter közötti szintmagasságban a sűrű völgyi térosztást homogenizálta a nagy kiterjedésű erdővel borítottság. A területi aktivitás a lejtőirányok és a völgyi irányok térhasznosításnak megfelelő összegződési pontjaira fókuszálódott (például mellékvölgyek betorkollási pontjai), így letelepedési viszonyai az előbbieknél sokkal kötöttebbek és a földművelés szempontjából hátrányosak voltak. Az aktivitási térelemek előfordulása itt jóval kisebb mértékben jelent meg, és az egyéb funkciók (pásztorkodás, erdőhasználat, szénégetés, mészégetés, bányászat) jelentősége vált fontosabbá. A csekély számú népesség a külső térszíneket összekötő szűk völgytalpú átjárókban, valamint az oda vezető völgyekben, és az erdőhatár fölött, sokszor szórt formában települt meg. A borítottsági tagoltság megbontása és a népességnövekedéssel párhozamos magasabb szintre húzódás csak igen lassan ment végbe. Az összességében alacsony aktivitású térszín a regionális útvonalak és szerveződési irányok tagolásában mint elhatároló és kitérítő szint játszott szerepet.
Az aktivitási térszínek elrendeződésének a nagytérség területi tagolódásában meghatározó szerepe volt. A Kárpát-medence szerkezeti felépítéséből adódóan a folyótérszínhez tartozó tájak a Dunához és a Tiszához szerveződve a medence belső, részben középső területén helyezkedtek el, a település-térszínt alkotó tájakkal körülvéve. A medence természeti tagolásában jelentős szerepet játszó erdőtérszín közép- és magashegységi tájai kisebb részben az előbbieket tagoló belső, nagyobb részben azokat keretező, peremi helyzetben voltak. A település-térszín folyó és erdőtérszín közötti köztes helyzete megsokszorozta a hegyvidék és a hegylábi felszínek érintkezési peremét, és a Kárpátok kanyarulatát követve a medence belseje felé nyíló völgykapuk egész sorát alakította ki a Vágtól a Temesig. Erre a sokszoros és zegzugos érintkezési vonalra fűződöttek fel a meghatározó térszerkezeti vonalak.
A nagytérség regionális szerveződését alapvetően kettős térbeli irányultság jellemezte: az erdő- és vártérszín, vagyis a hegységkeret felől a medence belsejébe tartó mozgásirányoknak a völgykapuk térségében való összegződése és az erre merőleges, a völgykapukat összekötő mozgásirányok találkozása, amelyek a két utóbbi érintkezési zónát a nagytérség legaktívabb állapotú térségévé tette. Az állami megjelenéshez tartozó katonai, politikai, közigazgatási és egyházi szerveződések igen gyorsan megjelennek a völgykapui érintkezési zóna irányokat összegző és felhalmozó térpontjain, és minden térszínre kiható központokat alakítottak ki. A korai, államszervező történeti időszakban a központok még nem egy települést (várost) jelentenek, hanem különböző funkciójú települések összefüggő, de funkcionálisan – politikai, katonai, egyházi, kereskedelmi, nagybirtok irányítás – osztott térségét amelyek igazából csak a XIII–XIV. századra kötődtek határozott városi szerepkörhöz.
A társadalmi-gazdasági folyamatok térosztási és áramlási irányokhoz igazodó térbeli mozgása határozott áramlási és terjedési vonalaknak egymásba épülő, nagyságrendileg is elkülönülő szintjét alakította ki. Ezek közül legfontosabbá a nagytérségi sűrűségi zónákat és azok központjait egymással és a külső centrumokkal összekötő vonalak-zónák, röviden térpályák váltak. Ezek egyszerre voltak a völgykapukban lévő központokat összekötő, úgynevezett vásárvonalak, mozgásrendszeri és kereskedelmi útvonalak, valamint a politikai-hatalmi funkciók térhelyeinek koncentrálódási területei. Három meghatározó országos térszerkezeti vonal (térpálya) alakult ki: az északi a Felső-Tisza-vidéktől a hegységperemhez kötődve Pozsonyig húzódott. A keleti szintén a Felső-Tisza-vidéktől indult az Erdélyi-Középhegység és a Déli-Kárpátok nyugati előterében át a Dunáig tartott. A harmadik pedig a Délvidéket fűzte fel a Dunától kiindulva húzódott a Dráva–Száva mentén nyugat felé.
A téráramlások szerkezeti vonalai és a központok érvényesülési hatóterei a térállapotokkal összefüggésben sajátos elrendeződésű, centrum- és perifériatérségekre tagolták az országot. A vártérszín, és a település-térszín aktív térállapotához kapcsolódva szerveződtek meg a regionalizáció legerőteljesebb hatóterei, az erőteljes sűrűsödésű centrum térségek (Pozsony-Buda-Esztergom, Gömör-Borsod, Felső-Tisza-vidék, Bihar, Temes, Erdélyi-medence, Bács, Szlavónia). Az áramlások passzív térállapotra jellemző gyenge megjelenése a centrumtérségek körül eltérő jellegű periféria térségeket alakított ki: a település-térszín térpályáktól távoli vizekkel közbezárt passzív részei (Duna–Tisza köze, Körös–Maros köze) és a folyótérszín mint hatásokat befogadó, elnyelő előtér, míg az erdőtérszín mint az erőforrásokat bővítő, a funkcionális és területi terjeszkedésire lehetőségeket adó, áramlásokat fókuszáló, elzáró háttér jelent meg.
A centrumtérségek kiterjedésének időbeni eltérései a földrajzi erőterek eltérő kihasználásából, a történeti-politikai folyamatok jellegéből és a regionalizáció céljaiból és lehetőségeiből adódtak. A X–XIII. század között kevésbé összefüggőek, és kialakulásukra még igen nagy hatással voltak a külső centrumok. A XIV–XVI. században már az északi és keleti térpálya mentén nagyobb kiterjedésű és a korábbinál összefüggőbb centrumtérségek jelentek meg. Az, hogy a centrumtérségek az elsődleges térszerkezeti vonalakra felfűzve és nem a medence központi részén helyezkedtek el, adta a nagytérség legfontosabb térszerkezeti jellemzőjét. A szerves működési egységet csak külső folyamatok hatásai voltak képesek megbontani. Ez először 1526 eseményei után, a török birodalom területi beépülésével kezdődött meg, amely így lezárta az önálló térstruktúra-építés több mint fél évezredes korszakát. Ugyanakkor a középkorban kiépült területi szerkezet tartósságát mutatja, hogy a hódoltsági időszak területi tagolódása és a Habsburgok XVIII. századi területi rendszere annak korábban kialakult, lényeges összetevőit követi, illetve építi újjá a változó gazdasági és politikai folyamatoknak megfelelően.
Az ezer éven át működő területi rendszer jelentőségét nemcsak a hosszú fennállási idő, hanem az Európában ilyen méretekben egyedülálló nagymedencei térhasználat adta. Magyarországot területileg sok európai országgal szemben nem régiók laza, egymással viaskodó tartományi konglomerátuma, és nem is egy központi térség köré mereven szervezett egyszerű struktúra építette fel, hanem alapvető jellemzője volt az elő- és háttereket a centrumtérségekkel szorosan összefogó régióműködés, valamint a régiókat az áramlási pályákon vármegyékkel felfűző és azt szabályozó regionalizáció. Ennek az ellentétes jellegű földrajzi felszíneket nagytávolságokban átfogó és téraktivitási egységbe fűző állami térstruktúrának az előzményei Ázsia meghatározó térségeinek (Közép- és Belső-Ázsia, Iráni-felföld, Kaukázus-vidék és a Volga–Ural közötti terület) kultúráihoz köthetőek. Talán nem véletlen, hogy a magyarság korai története (igaz, az általánosan használt történeti forrásokkal nehezen feltárhatóan) ezekkel a térségekkel hozható kapcsolatba.