A magyar millennium tiszteletére szervezett körkérdésünkben három jeles személyiséget kerestünk meg az alábbi levéllel:
    „Kedves Barátunk! A magyar államiság ezredik évfordulójának kiemelt pillanatában, a jövő felé forduló múlt átjárójában arra kérjük, hogy válaszával segítse folyóiratunkat e pillanat »rögzítésében«. Rendhagyó módon nem a múlt felelevenítésére, hanem a jövő megelevenítésére invitáljuk. Arra szeretnénk kérni, hogy múltunk olyan eseményére, eseményeire reflektáljon, melyet a magyar állam, nemzet, kultúra szempontjából továbbvivőnek, hagyományteremtőnek tart mint jövő felé tartó, jövőt megalapozó kezdeményezést, melynek üzenete, eseménnyé válása az Ön számára legjelentősebb, leginkább nyilvánvaló.”

Kopátsy Sándor

Polgárságunk születése

    Még a jelen kor történészei számára sem tudatosult kellőképpen, hogy milyen fontos szerepet játszott Európa nyugati felében a feudalizmus során a görög-római társadalmi örökség, amit én polisz-társadalomnak nevezek, vagyis az, hogy a társadalom és kultúra a városi lakosságra, a polgárokra épült. Ez aztán a feudális politikai struktúrában eléggé rejtve, de tovább élt, átmentődött a nyugat-európai feudalizmusba. A továbbéléséről kezdetben a nyugati keresztény egyházi szervezet gondoskodott, azzal, hogy a püspökségeit, azaz központjait a korábbi római városokba telepítette és működtette tovább, annak ellenére, hogy a politikai hatalom a vidéken élő földesurak kezében volt. Ennek következtében a városok jelentősége akkor sem sorvadt el, amikor elveszett politikai hatalmuk. A gazdasági szerepe azonban lassan, de fokozatosan erősödött. A nyugat-európai feudalizmus jellemző vonása maradt a városok kisebb-nagyobb autonómiája, önálló polgári karakterük vált a társadalom élcsapatává.
    A bizonyos autonómiát élvező városoknak köszönhető, hogy minden nyugati nép társadalmának a feudalizmus századai során is volt saját etnikumú városi polgársága. Ez alól egyértelmű kivételt a magyar, sok tekintetben pedig a lengyel és porosz társadalom jelentett.
    Ady Endre a XX. század elején joggal háborgott azon, hogy a magyar olyan társadalom, melynek nincsen saját etnikumú polgársága, csak földesurakból és jobbágyokból (parasztokból) áll, a működéséhez nélkülözhetetlen polgárság funkcióját behívott idegen etnikumokra bízta és bízza. Ez a szinte egyedülálló magyar társadalmi deformáció ezeréves államiságunk után csak a XX. század második felében oldódott fel azzal, hogy végre kialakult a széles, magyar etnikumú polgári réteg.
    Ennél fontosabb esemény ezer éve nem történt, mégsem hangsúlyozzuk. Miért? Mert ez a szocialista évtizedek műve volt. Arról pedig nem illik beszélni.
    Azt, hogy a magyar népnek elengedhetetlen szüksége van a saját polgárságára, azt először a két háború közötti időben az uralkodó, félfasiszta jobboldal ismerte fel. A hadigazdaságot gyorsan kiépíteni akaró „győri program” nyitotta ki a szélesebb népi rétegek számára a reálszakmák egyetemeinek kapuit. Ez a szándék testesült meg a Györffi és a Horthy-kollégiumban. Már ezekben is a politikai hatalom szándékai visszafelé sültek el. E két kollégium lett a népi elemekre támaszkodó baloldal bölcsője. A hadiipar menedzsereinek szántakból lett a társadalmi forradalmat nemzeti tartalommal megtöltők élcsapata.
    1945 után a bolsevik oktatáspolitika szerencsésen találkozott a fenti két népi kollégium értékelt múltjával. Sztálin abban a reményben küldette egyetemekre tömegesen a népi rétegek fiait, hogy azok a diktatúrájának a janicsárjai legyenek. Nálunk is ez volt Rákosiék célja, ami a hazai kommunisták esetében találkozott azzal az igényükkel, hogy a maguk számára az új népi értelmiségben támaszt találjanak a létüket veszélyeztető moszkovitákkal szemben. Így lett Rajk László és csapata a népi kollégiumi mozgalom, a Nékosz lelkes támogatója.
    Az egyetemet, főiskolát végzett, népi származású fiatalok tízezreiből azonban nem a bolsevik politikai hatalom kiszolgálói, hanem a megdöntői lettek. Ők jelentették az 56-os forradalom, egy generáció múlva a békés rendszerváltás, majd az azt követő demokratizálódás számára a nélkülözhetetlen értelmiségi bázist. A magyar társadalom azzal vált nyugat-európaivá, hogy ezer év után végre van széles magyar etnikumú reálértelmisége, azaz polgársága. Ennek elhallgatása különösen anakronisztikus most, amikor az EU-hoz való csatlakozás vált a legfontosabb politikai feladattá. Az illetékesek jogharmonizációról, a gazdasági fejlődés ütemének gyorsításáról beszélnek, de nem tudatosult bennük, hogy a nyugat-európai társadalommá válásunk alapja a polgárosult társadalmunk. Ezt pedig nem a rendszerváltás óta, hanem azt megelőzően, a szovjet megszállás évtizedei alatt értük el.
    Ne csak arra legyünk büszkék, hogy megkötözve képesek voltunk a legvidámabb barakk lenni, hanem sokkal inkább arra, hogy megkötözve valósítottuk meg azt, amit ezer éven keresztül elmulasztottunk, igazán nyugat-európai társadalommá váltunk.