A magyar millennium tiszteletére szervezett körkérdésünkben három jeles személyiséget kerestünk meg az alábbi levéllel:
    „Kedves Barátunk! A magyar államiság ezredik évfordulójának kiemelt pillanatában, a jövő felé forduló múlt átjárójában arra kérjük, hogy válaszával segítse folyóiratunkat e pillanat »rögzítésében«. Rendhagyó módon nem a múlt felelevenítésére, hanem a jövő megelevenítésére invitáljuk. Arra szeretnénk kérni, hogy múltunk olyan eseményére, eseményeire reflektáljon, melyet a magyar állam, nemzet, kultúra szempontjából továbbvivőnek, hagyományteremtőnek tart mint jövő felé tartó, jövőt megalapozó kezdeményezést, melynek üzenete, eseménnyé válása az Ön számára legjelentősebb, leginkább nyilvánvaló.”

Ritoók Zsigmond

Megélni szép, hős harcban

    Az európai irodalom a ’harag’ szóval kezdődik – hívja fel a figyelmet Babits: ez az Ilias első szava. Achilleus haragszik, mert Agamemnón, a fővezér elvette tőle a seregnél neki adott zsákmányrészt, amiben a közösség megbecsülése jutott kifejezésre. Achilleus becsülése, becsülete a szó eredeti értelmében (amire becsülik) szenvedett ezzel csorbát, és ezt nem tűrheti el. Bosszút akar állni Agamemnónon, ezért visszavonul a harctól, és azt kívánja, hogy vesszenek a görögök, lássa Agamemnón, mit jelent Achilleus. Ebből a helyzetből azonban végül az következik, hogy Achilleus helyett legjobb barátja megy a harcba, s Hektór megöli őt. Achilleus most már félreteszi Agamemnón elleni haragját, nem rajta akar bosszút állni, hanem Hektóron, megöli, s még a holttestét is meggyalázza. Nyugalmat azonban nem lel, csak majd akkor, mikor az istenek parancsának engedelmeskedve és Priamosnak, Hektór apjának a könyörgésétől megindulva kiadja Hektór holttestét, hogy övéi illőképpen eltemethessék.
    Az Ilias a haraggal és bosszúállással kezdődik, de a megengesztelődéssel végződik. A megoldást nem a bosszú adja, hanem az engesztelődés. A mögöttünk levő század egy gyilkossággal kezdődött, és bosszúk sorozatával folytatódott. Az „átjáróban” állva azt kérdezzük: meghozza-e a következő század a megengesztelődést? Nem utolsósorban ettől függ, milyen lesz a század. Véget ér-e a bosszúk és viszontbosszúk sorozata? Nem valami utópisztikus „örök béke” langyos vizében, hanem az élet „hős harcában”, melyet „megélni szép”. Tud-e az ember, hogy egy másik költőt idézzek, „békében, harcban ember lenni”?
    Lehetséges ez? Az első világháborúban az orosz fronton harcolók közül nem egytől hallottam, hogy a háború elején karácsonykor szünetelt a harc, s a tisztek átlátogattak a front másik oldalára egymáshoz. Egy pillanatra megengesztelődtek. Aztán folytatódott a háború. Még tudtak a harcban is emberek maradni. Később már a háború elnyomta az emberséget, a második világháborúban pedig ilyesmi elképzelhetetlen volt.
    Felvet azonban az Ilias egy másik kérdést is, mely számunkra az „átjáróban” fontos lehet. Achilleus nem veszi észre, hogy saját becsülése védelmében annak a közösségnek a romlását kívánja, amelytől a becsülést elvárja. Felvetődik az egyén és a közösség viszonyának kérdése. Meddig mehet el az egyén a maga jogainak érvényesítésében? És meddig a közösség? Az Ilias nem ad egyértelmű feleletet erre a kérdésre. Achilleus visszatér a harcba, de nem azért, hogy a többieken segítsen, hanem hogy Hektóron bosszút álljon. Igaz, ott is marad haláláig, de az Ilias ebből éppen csak a halálról tesz említést. A kérdés a görög gondolkodásban később is különféleképpen megválaszolt maradt, majd úgy, hogy az egyén szempontja, érdeke került előtérbe, vált meghatározóvá, Archilochostól Kalliklésig és tovább, majd úgy, hogy a közösségé, Tyrtaiostól Platónig és tovább.
    Nincs is talán erre minden esetre érvényes felelet, hiszen a kettő összhangja, ami kívánatos, mindig másképpen valósulhat meg, s ha megvalósul, az mindig „szétfeszülő összhang” lesz, igaz, „a kétfelé tartókból lesz a legszebb összhang” (Hérakleitos). Az elmúlóban levő század azonban ezt a kérdést is nagyon kiélezte, hiszen láthattuk, hogyan gyűrte maga alá az egyént a közösség egy eszme nevében, s hogy ennek ellenhatásaképpen hogyan akarja az egyén magát megvalósítani minden eszmétől függetlenül, mással, sem jelenvalóval, sem következővel nem törődve.
    Itt térhetünk vissza Achilleushoz. Achilleus választhatott: vagy hosszú, de dicstelen életet él, vagy dicsőségeset, de rövidet. Achilleus az utóbbit választotta, mert tudta, hogy önmagát, a heroikus eszményt így valósíthatja meg, így lesz az övé a nem hervadó hírnév, így él az énekben soká, talán örökké. Majd évszázadok múlva, egy másfajta eszmény jegyében így fogalmazza ezt meg valaki: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt.” Ha ezt az igazságot nem tudjuk az „átjárón” átvinni, azt hiszem, hogy a feszültség az ellenkező irányba tartó törekvések közt meglesz ugyan, de harmónia nem lesz belőle, csak a szélsőségek közti ingalengés.