Apai ágon egy Arad melletti kis községben, Fazekasvarsándon találhatók a gyökereim. Néhány holdon gazdálkodó parasztember volt a nagyapám, Balogh János, aki a három fia közül egyet ki tudott taníttatni. Apám, akit szintén Balogh Jánosnak hívtak, falusi tanító lett, s költőként és újságíróként is nevet szerzett magának. Rendszeresen dolgozott a Temesvári Hírlapnak, s egyik verseskötete is ránk maradt. Másfél éves koromban őt is és édesanyámat is, aki szintén tanítónő volt, Erdélyből Kárpátaljára, Lonkára, egy ruszinok lakta kicsiny faluba helyezték. Apám írói érzékét első világháborús harctéri naplójában is megmutatta, amit élete utolsó napjáig vezetett. Ennek a naplójának az utolsó bejegyzése félelmetes jóstehetségről tanúskodik: a napló utolsó néhány sorában azt a sejtelmét fejezi ki az apám, hogy aznap fog elesni a fronton. S igaza lett: fejlövést kapott, s Przemysl mellett hősi halált halt.
Az én személyesen átélt történetem az Alföldön kezdődött, ahová édesanyám, Szabadfi Etel 1914-ben menekült Lonkáról, az orosz csapatok betörése elől. Az Alföldön, Túrkevén élt ugyanis apja, Szabadfi Elek, aki a város református kántora volt. Anyámmal együtt tizenegy gyermeke volt – s máig csodálattal adózom annak, hogy a kántori fizetéséből minden gyermekét gondosan taníttatta, s így végül tíz gyermeke kezébe került diploma. Nagyapám, Szabadfi Elek egyébként szintén író és újságíró volt, akárcsak az apám. Szerepel az Irodalmi Lexikonban: a Túrkevei Hírlapban jelentek meg az írásai, s Bánki vér cím alatt közreadott egy Jókai világát idéző történelmi regényt is. A családomban ez az anyai ág az igazán ismerős tehát a számomra: itt, Túrkevén értek az első szemléletformáló benyomások. Arra az időre esett a szellemi ébredésem is, amelynek során nyolc-kilenc éves koromban ráeszméltem egyrészt a magyarságomra, másrészt az alföldi táj s a természet csodás értékeire. Mindkét felismerésem Túrkevének köszönhető. Magyarságom elsősorban kálvinista magyarság: s egy szimbolikus jelentőségű helyszínnek, a túrkevei református templomnak köszönhetően vált bennem igazán tudatossá. Gyakran hallgattam az orgona méltóságteljes hangját, s gyakran sétáltam a templom tornyának körfolyosóján is, ahol a vaskorlátba vésve büszkén hirdeti egy felirat, hogy a templom 1823-ban, Petőfi Sándor születésének évében épült. A természet iránti érdeklődésem pedig az ecsekpusztai csavargásaim során vált meghatározóvá. Ecsekpuszta az utolsó, délnyugati leágazása a Hortobágynak, ma már ez is nemzeti park. Ez a táj szintén szimbolikus jelentőségű számomra. Ezt mi sem bizonyíthatja jobban, hogy – dacára annak, hogy 1923 óta budapesti lakos vagyok – a halálom után Ecsekpuszta földjében szeretnék nyugodni, mert szeretnék visszatérni arra a vidékre, ahonnan elindulva minden a kezdetét vehette az életemben.
A családom történetével kapcsolatos ismereteimet egyébként részben politikai kényszer hatására kellett megszereznem. Kárpátaljáról jöttem Magyarországra, de minthogy alföldi emberként nevelkedtem, szentül meg voltam győződve arról, hogy én túrkevei vagyok. Csak a doktori címem megszerzése után derült ki rólam, hogy nem vagyok magyar állampolgár. Akkor kellett hát gyorsan visszahonosítani magam, s egyre szerteágazóbb családtörténeti nyomozásokat folytatnom. Nem kis részben annak bizonyítására is, hogy árja származásúnak számítok-e egyáltalán. S ami ezután következett, az nem más, mint maga a közép-európai történelem tömény abszurditása: anyósom egyik zsidó származású, irattárban dolgozó munkatársa kapcsolatba lépett egy szintén zsidó származású aradi ismerősével, s ezen összeköttetés segítségével Fazekasvarsándról végre előkerült az a hiteles anyakönyvi kivonat, ami a származásomat igazolta. Vagyis annak bizonyítására, hogy nem vagyok zsidó, éppen két zsidó embertársam jóindulatú támogatására és közbenjárására volt szükségem. Ezt a személyes példázatomat azóta is sokszor elismételgettem már: a közép-európai történelem groteszk vonásainak és a nacionalista idegengyűlölet képtelenségének érzékeltetése gyanánt.
S ha már a példázatoknál és a tanításoknál tartunk, hadd fogalmazzam meg, mi minden kell szerintem ahhoz, hogy az ember gyökeret verhessen egy tájban, egy kultúrában és egy hazában. Az első egy szerető család. A második egy olyan kisközösség, amelyben az ember szeretetteljes szigorban nevelkedhet. A harmadik pedig a kiváló iskola, amelyben az egész életre szóló tudás alapjait rakják le az elhivatott tanárok.
Az én életemben ez a Család a Szabadfi család túrkevei otthona volt. A szeretetteljes szigorral nevelő Közösség pedig a régi Szegényház téren, a mai Rózsák terén álló budapesti protestáns árvaház volt, ahová 1923-ban kerültem, miután édesanyámat 1920-ban elvitte a világháború végén kitört spanyolnátha-járvány. A protestáns árvaházban katonásan kemény, de következetes, mindig kiszámítható nevelésben részesültünk. A tudást kisugárzó Iskola pedig az én életemben a fasori evangélikus gimnázium volt, ahová az árvaházból harmadmagammal jártunk. Remek tanáraim voltak ott, akikre apa híján szinte apámként tekinthettem. Remport Elek, az Alsóságról elszármazott, paraszti sorból felemelkedett osztályfőnököm, vagy Boksch Sándor, az Iglóról elszármazott cipszer biológiatanárom.
Boksch Sándor fedezte fel bennem a növénytani jártasságot is, s ezért megajándékozott a szertárosi ranggal. A biológia szertárba beszabadulva teljesedett ki bennem a növény- és állattani érdeklődés, s ott fedeztem fel a tanáraimon kívüli világban az első nagy példaképemet, szellemi kalauzomat, Herman Ottót is, elsősorban két művén, a Magyarország madarait és pókjait bemutató köteteken keresztül. Az árvaházban rögtön meg is alakítottam a Hermann Ottó Kört, amelynek én lettem az elnöke. Herman Ottó iránti rajongásom vezetett aztán Lambrecht Kálmán Herman Ottó életéről szóló munkájához, amely viszont a históriai érdeklődést ébresztette fel bennem. Egész egyszerűen azért, mert Herman Ottó élete mögött a könyvében tökéletesen megrajzolta a XIX. század történelmének magyar sorsfordulatait. Ennek köszönhetően figyeltem fel Görgey Artúr történelmi szerepére is, s ez az érdeklődésem odáig vezetett, hogy mára már a teljes Görgey-irodalmat a polcaimon őrzöm.
Különös elágazásokon keresztül tört hát utat magának a szellemi értelemben vonzó példaképek iránti érdeklődésem. A rendhagyó szellemi felfedezések sorában persze talán az a legrendhagyóbb, hogy egyik újabb eszményképem, Bíró Lajos munkásságára egy staniclis zacskón figyelhettem fel. Árvaházi diákként ugyanis mindig éhes voltam. A nagyanyámtól kapott kevéske zsebpénzemet így gyakran költöttem az akkoriban kapható legolcsóbb harapnivalóra, a zacskóban árult, törmelékes nápolyira. A nápolyis stanicli egy ízben azonban a Természettudományi Közlöny 1901-es polcfüzetéből készült, amit valamilyen hagyatékban vehetett meg a boltos, s abban véletlenül Bíró Lajosnak, a világjáró magyar zoológusnak az egyik, Új-Guineából hazaküldött levelét olvashattam. Így értesülhettem először a korabeli közvéleményt egészen lázba hozó vállalkozásról, Bíró Lajos Fenichel Sámuel néprajzkutató nyomában járva megtett új-guineai kutatóútjairól. Bíró és Fenichel egzotikus tájak felé vezető expedíciói annyira lenyűgöztek, hogy egész életemre befolyást gyakoroltak. Utóbb hatszor is megfordultam Új-Guineában, s ezen utaknak köszönhetem, hogy a földkerekség legnagyobb új-guineai pókgyűjteményét állíthattam össze itt, Magyarországon. Bíró és Fenichel sorsa annyira izgatott, hogy személyesen is kutatásokat folytattam velük kapcsolatban. Amennyire lehetett, magam is rájuk irányítottam a magyar közvélemény figyelmét, s talán ez is közrejátszott abban, hogy az Ausztráliában élő magyarok végül létrehozták a Bíró–Fenichel-Emlékbizottságot. Aztán a magam sajátos természettudósi eszközeivel is tenni tudtam példaképeim emlékének megörökítéséért: két Új-Guineában élő atkafajt neveztem el róluk.
Eszményképeim sorában természetesen ott találhatók a magyar irodalom nagyjai – vélhetően érdeklődésemnek ezzel az irányával fejezem ki hűségemet az apai és nagyapai literátusi örökségem iránt. S miként anyai nagyapám, Szabadfi Elek, jómagam is a konzervatív irodalmi eszményekhez tartom magam, lévén, hogy nekem is Jókai a legkedvesebb magyar regényíróm és színpadi szerzőm. A magyar költészetben pedig számomra Arany János a legjelentősebb, máig érvényes üzeneteket közvetítő alkotó. Ezek az eszményképeim egyébként nem csupán családi örökségként hagyományozódtak rám: irodalmi vonzalmaim megalapozásáért egykori gimnáziumi osztályfőnököm, Remport Elek is rendkívül sokat tett. S ha általánosabb értelemben, személyes eszményképektől függetlenül kellene megfogalmaznom, hogy mi az, ami példát mutatott számomra életem során, azt kellene mondanom, hogy a vidéki Magyarország kultúrája. Nekünk nem volt Párizsunk, a mi kultúrközpontjaink a vidéki városokban voltak: Erdélyben, a Felvidéken, Debrecenben, Pannonhalmán, Kalocsán – és még hosszan sorolhatnám a megfelelő városneveket. Akkor, amikor ez a híres, s számomra szinte minden kulturális vonzerőt nélkülöző Budapest még nem volt más, mint az oszmán birodalom egyik ócska kis nyugati vilajete néhány részeg janicsárral, addig az ország más, kulturálisan pezsgő központjaiban gyönyörű és ékes magyar nyelven folytattak egymással szikrázóan szellemes polémiákat a katolikus Pázmány Péter és református vitapartnerei. A jó Isten áldja meg őket azért, hogy olyan gyönyörűséges nyelven szidalmazták egymást! Ma már ugyanis nem az a fontos, hogy miért vitatkoztak, hanem inkább az, hogyan is tették ezt. És még valamit hadd emeljek ki: a származásukat! Azt, hogy a vitázó felek mindkét táborában magyar parasztok tanult leszármazottai forgatták a tollat. Egymás ellen, de a vidéki magyar kultúra és szellemiség épülésére! Az ő példájukból tanulva is azt kell mondanom, hogy ennek a népnek a kultúrája sokcentrumú, s hogy az igazi, maradandó értékeket mindig is a vidéki Magyarország teremtette meg ennek a hazának.
