Átütve a papírt az életig
Merítés Kabdebó Tamás Danubius Danubiájából
(Esszérészlet)
„Oldalról oldalra feltalálja a műfajt. A regény megújulásának vagyunk tanúi”, mondja Kabdebó Tamás Danubius Danubia című trilógiájáról a legelsöprőbb lendületű írás (szerzője a nyugati magyar irodalom nagy alakja). Érzem: az a hév hajtja dicséret-hegyeire, amelyik A vén kötéltáncos középső szakaszát hevíti: „Addig beszélnek, fogom magam / kihozom súlyos aranyrudam / fölveszem táncos cipellőmet / vonom kötelem felhők felett” (Babits). Bár minden kritikaírót ez a hév fűtené!
Dalmady Benőék (szimbolikus figura Dalmady, a gyengélkedő kritika megszemélyesítője) egyikétől például megtudom: a Duna kelta eredetű szó (de még erről is Kabdebó egyetemi előadásából hallott), majd a genovai egyetem magyar professzorának (Fáj Attila) kitűnő értekezéséből egész kalárist fűz föl Sigmunk von Birkentől Marsigli grófig, a századokkal előbb írt Duna-„regények” (a macskaköröm tőlem való) szerzőiig, aztán újabb angol és német szerzők követik egymást bezárva egy olasszal (Claudio Magris) és egy magyarral (Esterházy) – én pedig magam elé képzelem Kabdebó fokozódó idegességét –, de mivel ennyi csupán kritikusunk régibb Danubius Danubia-dolgozatának bővítménye volt, most végigolvasom újra a régit (frissként megjelentetve), amelyben Kabdebó a kaland és a nosztalgia írója, Cervantes, Fielding és Jókai utódja; majd következnek az utód más könyveinek ismertetései a Minden időktől a 33 című visszatekintésig. A régi szöveg alig kap egy-két kiigazítást, néhány új mondatkezdés, apró beszúrás elégnek ítéltetik az új írás szerepére. Közülük a leghosszabb kitesz nyolc sort, és mire képes nyolc sor! A trilógia 3. kötetét van hivatva nekünk elbeszélni (mivel a régi bírálat idején csupán az első kötet volt kész). A toldozónak futó zavart csupán a nagyregény viszonya okoz a posztmodernhez. A régi fogalmazás így szól: a regényben „érezhetően még a posztmodern irodalmat megelőző korszak poétikája érvényesül, ugyanakkor jelen van már a hagyományosabb regényvilág és persze a kalandregényműfaj meghaladásának szándéka is”. A tónus az újban így változik: „a posztmodern irodalomra jellemző távolságtartással szemléli a felidézett eseményeket, egyszersmind a »klasszikus« regényirodalom erkölcsi biztonságával és humanista bizalmával közelíti meg az emberi világot”. (Úgy látszik, időközben Kabdebó tekintélye is nőtt, s a szakma is komolyabb tétet tehetett a posztmodernre.) A fölmelegített dolgozatban még említést nyer Joyce, Huxley, Orwell és Evelyn Vaugh, Szerb Antal és Umberto Eco, báró Eötvös József Búcsú című verse Ady és József Attila Duna-verse előtt, Dobos László regénye és Cselényi László avantgárd eposza az általános iskolai kötelező tananyag után, továbbá a Danubius Danubiából kiragadva még egy tucat nagy magyar történelmi személyiség (Széchenyi, Kossuth, Petőfi) és történelmünk olyan eseménye, mint a Martinovics-összeesküvés, 1848–49, 1956 – bizonyítandó, hogy Kabdebó elbeszélése „gyorsan pergő, mindig fordulatos, izgalmas, olvasmányos”.
Akiről azt írtam, hogy a babitsi vén kötéltáncos hevével (és aranyrúdjával, egyensúlyozó kezében) írt Kabdebóról, azt állítja: „akkora mamutbozontú és méretű mesélőkésége van, amihez képest az anekdotázó elefánt eltörpül. Az ismeretek akkora tárházával rendelkezik, melynek birtokában úgyszólván hors concours indul.” Aki ekkora személyes hitellel szól, annak becsületszóra elhiszem Kabdebó mindenkivel szembeni orrhossznyi előnyét. A kérdés csupán az, hogy mitől akkora „mamutbozontú és méretű”? És miféle ismeretek tárháza – nemcsak a vékonyabbik vége, az iskola és a könyvtár felől nézve, hanem írásművészete, vagyis a vastagabbik vége felől nézve az ostornyelet, amivel 900 oldalas titkos és csodás, mindenesetre eddig még minden ismertetőjére varázsával ható Danubius Danubiáját kerekülő szemünk előtt úsztatja Európán keresztül. Kabdebó remekel. De hogy csinálja?
Vázlatom a Forrás (a 3. kötet) első fejezetéről szól (ALBA, Alba). Az 577. lapon kezdődik és az 596. lapot már be se tölti. Semmilyen vonatkozásban sem tartozik a monumentális vállalkozás csúcsai, sorsfordító állomásai közé. A százrétegű munka valamennyi síkja meg sem található benne. Legmagasabb pontján is csupán átvet egy-két pillantást a remeklés hóhatára fölé a csúcs, a regény heisenbergi középpontjának ottani rétegződésére, Kabdebó világlátomásának feje búbjára. A hegymászást tanácsos a lábánál kezdeni; sok közhelyünk (fölgyülemlett bölcsesség) van rá, hogy miért. A sok közül elég az itt, hogy a hegy kiismerése nélkül meg sem mutatkozhat a csúcs a maga valójában, hiszen a „csúcs” (tehetjük hozzá) nem ott van, fönt, hanem bennünk, a mi odaértünkben.
Nem mindent akarok itt kimondani a Danubius Danubiáról – csupán elkezdeni szeretném azzal a (semminemű nagy kínai ugrást nem ismerő) proli meggyőződéssel, hogy csak akkor állhatunk elő ismeretekkel, ha előbb szert teszünk rájuk.
Az ALBA, Alba állópont a nagy folyamon. Alkalmi kikötő, csönd, kevés szereplővel. A nagy történés csupán úgy súrolja kétoldalt, mint a Duna csöndesült ömlése az ALBA partközelben lehorgonyzott hajójának oldalát. Kevés szereplő van a színen, a legfőbb kettőből is csak az egyik, Dé, a férfi, Bűbája (aki ekkor már száz és száz oldalon át Búbájjá vált) még csak rágondolás formájában is alig van jelen, s akkor is főként hiányos szürkületi fényben, mint akit a sötétség kezd elfedni. Pillanatnyi rezge képének körvonala a közöny; inkább a fásult férfi megütközése önmagán teremt egy-két szomorú-szép emlékszikrát, semmint a hús-vér Bűbáj, az asszony. A mellékszereplők is többé-kevésbé egymondatosak, vagy az egyetlen, a fejezetben végig jelenlevő Alba nevű 18 éves indián asszony emlékalakjai, anekdota-figurák (legalábbis amíg találóbb nevet nem adhatunk nekik). A fejezetben jóformán semmi nem szüremlik be a történelemből. Legfeljebb szállingózva, ahogy a szénapadlás alatt álló nyakába porlik valami a takarmányból egy-egy egér, pocok finom surranása nyomán. Széchenyi? Kossuth? Petőfi? Még csak Dében sem léteznek. Csupán Bori Imre az egyetlen, ha nem is történelmi, de azért mégiscsak valóságos irodalomtörténeti személy. Az 584. lapon bukkan rá Dé Újvidék egyetemén, de tömör jellemzésére csak hat oldallal később kerít sort, ahol „a középtermetű Bori Imre, az irodalomtudomány jókötésű tudósa kihúzta magát”. Előbb Dét meghívja a tudós ebédre. „A beszédbe úgy belemelegedtek, hogy vacsorára ő hívta vissza Borit. A Piccoló étterembe mentek. Eljött Boriné is, nevetős, jó étvágyú, süteményszagú asszony, aki segített nekik azon nyomban a három bikatökéből készített paprikást befalni.”
A stílus ízlelése elkezdődhet. Hiszen e semmiségről fecsegés egyáltalán nem semmiséggel van tele. S nem csupán információbősége meglepő: a spontaneitás porköpenyéből maga a biztos kezű Válogatás bontakozik elő. Zsánerkép? Frászkarikát! Tessék figyelni: „A beszédbe úgy belemelegedtek, hogy”… vacsora kerekedik ki belőle, de semmi a témáról. Pedig „belemelegedtek”. Mi ez, ha nem szelíd beolvasás mégoly lázzal teli irodalmi csevej-természetünk miatt (tágíthatjuk akár a morbus hungaricus egyik alszimptómájáig – hogy beszélünk, csak beszélünk –, amíg elúszván az időben ki nem sodródunk [vacsoraidő lévén] egy kulináris örömökkel váró partszakasz Piccoló vendéglőjébe). Milyen biztos kéz a vendéglő elkeresztelésében! Nincs olyan hazánkfia, ha nyírségi, ha zalai, hogy 20-30 km-es körzetben ne tudna valahol egy Piccoló nevű kocsmáról. Nem kell ide Újvidék, hogy mindenki magára öltse a maga ingét. Szelíd Kabdebó gesztusa, dehogy sújt vele. Ő csupán regisztrál.
És máris következik Boriné! Benne pedig, mint Rátkay mester Arany Ikonosztázából Einstein kabátján csupa-glóriásan áttűnik a sok tudós előd és kortárs, Borinéből is földies-lehetségesen egy egész családkép bontakozik elő a határon túli, titói, magyar alvégről. Bori, a férj, „az irodalom jókötésű tudósa” látszik a legközepén, aki hóna alatt hozza házas éveik mezítlábas, de kicsattanó egészségű penateseit, az összetartást, a kiegyensúlyozottságot, a szigetet teremtő derűt. Visszfényük világítja meg a nevetős, jó étvágyú, süteményszagú asszonyt. Azaz: belülről fénylik az Esti Kornél-közeg XX. század által roncsolt maradéka úgy, ahogy „ég a világ a boltban” a kinti sötétségből bepillantó számára, tele melegséggel és adnivalóval. Nem kell elővenni az irodalmi lexikont (Borit keresve), hogy tudjuk, már nem a mézesheteiket élik. A nevetősség, a jó étvágy, az asszonyi test süteményszaga: vívmány, közös szerzemény; a megtanult élni akarás jeles bizonyítványa kandikál ki a zsebükből. Bori élete párjában ez ölt testet. S még valami: az emancipáltságnak a Bibliából való édeni oldalborda-szerepben beteljesülő egyenlősége, íme, zseniálisan: az asszony, „aki segített nekik azon nyomban (…) a paprikást befalni”. Micsoda élettel csordultig telt mondatocska! Renoir egyik zöldvendéglős asztali jelenetének századunkba visszacsempészett aranykori életmódja: „segített” „azon nyomban” „befalni”. Holott olyan közönséges mondatnak mutatja magát, kásahegy-furadéknak, ami semmijével torlaszolja el a papírt, s legfeljebb csak rajta át vezet út addig, ahol a regény fölső régióira találunk. De így van-e? Ennyi mondandója után még ki se merítettük. Nem a bikatöke-paprikás olvastán bennünk támadt hosszú asszociációs lajstromra gondolok (hogy ritka étek, hogy feketepiaci áru, hogy ginzengizálódik) – csupán Kabdebó alig érzékelhető odavetésére Déről. Visszaidézem: „A beszélgetésbe úgy belemelegedtek, hogy vacsorára Dé hívta vissza Borit.” Na de ez aztán igazán szimpla mondat! Valóban? Dé a trilógia főhőse; a műé, melyről legtöbbet mondó ismerője azt mondta volt: „az események e szörnyeteg gubanca úgy nő, szaporodik, mint a japán gomba, amely minden fazekat kinő” – ócska fordulatú apró mondatunknál sem árt ezt eszünkbe idézni; Dé ekkor (az ötszázvalahányadik lapon) már 28 éves férfi. Átment mindenen, amin egy regényhős – ha az a regény a nagyok közül való – átmehetett. A röpke jelenetből tudjuk, hogy Újvidék (no igen, Novi Sad) egyetemén bolyong. Ott botlik Bori Imre mokány magyar irodalomtudósba, akivel belemelegedve átbeszélik a fél napot. Ennyi már ad körvonalat egy figurának. Elvégre Bori (ha jókötésű magyar is, tudósa az irodalomnak) valószínű, hogy az elébe pottyant szippantóskocsis ismerőssel nem megy ebédezni, és hasonszőrűség híján ha megy is, nemigen melegszik bele sem a szippantós kocsis tudományába, de saját tudománya másikkal való megosztásába sem. Bori és Dé hasonszőrűsége legalábbis világos. A szimpla mondatocska hozadéka mégsem akármi. Dé ismeri az újvidéki Piccolót. Mondhatnánk, nem nagy ügy a hazátlan bolyongótól, ha vissza-visszatér egy-egy földrajzi ponthoz; betér a Piccolóba is. Az már jóval érdekesebb, hogy a Piccoló ismeri Dét. Úgyszólván bizalmasan. Dé hívja Boriékat a ritka paprikásra. Ha ennek nincs köze Dé jelleméhez és pozíciójához, akkor én elfelejtettem olvasni.
Csakugyan inkább Kabdebó kritikusairól vélem ezt, akik egy ilyen semmi mondatocska fölfejtésére se képesek. Pedig hol található a mindent eldöntő különbség a valódi író írásművészete meg a magát annak kiadó csinálmánya között? (Mondjuk egy amerikai bestseller meg egy magyar légbelű posztmodern-fölfújt és a valódi írás közt?) Ott, ahol a karattyolás puszta helykitöltés, illetve ahol látszólagos és csupán burok; alatta pedig jól kiválasztott szemszögekből kopflámpák világítanak be teret és időt, vagyis átütik a papírt az életig.
E pihenőnek is mondható fejezetben Dé bizonyos értelemben kívül esik önmagán, az objektív körülmények hatására egy hajón rostokol, és elerőtlenedése (kisszerűbe merülése) foglyaként csupán teng-leng; mintha csak törődött illusztráció volna Schopenhauer A nemi szerelem metafizikája című művéhez, miközben Alba, az indián asszony a Póknő, Dé pedig, akit behálóz és megszerez magának. A Bűbájt és kisfiát szerető, a másikban magához konokul ragaszkodó monogám férfi e jelentéktelen vargabetűjében, míg fúj „a szeptemberben szokatlan kossava”, és Alba, az Óceán túlsó feléről idevetődött nő értesül férje, az egyszer már özvegy, öregecske Martin Challocas, „elsősorban az amerindiánok ügyeiben járatos bíró” Dunába fulladásáról, majd meggyászolja és szemfödőt köt neki (noha teste nem került elő a folyamból), s mert a bíró madárfigyelő is volt, és Alba örökében maradt madárhangfogó magnetofonja (milyen édes-szép szó ez a madárhangfogó, unokaöccse-húga a gramofon magyar nevének, a hangraforgónak), Dét pedig korábbi sorsa egy neuburgi „könyvesház” antikvárium és kiadó jövőjéhez köti, Alba szeretné, ha a „kisörege” madárkönyvét Dé rendezné sajtó alá. A 18 éves indián özvegy a fejezet végén függőágyát beviszi Dé szállodai szobájába, s ott fölszereli a kedves Hermann Ottóját kezéből kiejtő Dé szeme láttára, a hozzátartozás nagyon is egyértelmű (indián) szimbólumaként.
Ha mesemondás lenne a célom, ahogy Kabdebó ismertetői teszik ügyesebben-ügyetlenebbül elmesélve (az elmesélhetetlen, mert ezerágú) Danubius Danubia „tartalmát”, akkor ennyiben előadható volna fejezetünk „cselekménye”. Akkora légypötty sem Kabdebó monumentumában, mint az „a kis, vízmosta aldunai sziget, ahol meglelték a Hasselblad fényképezőgép földbeszúrt tripódját” a Duna medrében. De éppen ezért összpontosíthatjuk figyelmünket a roppant mű aprócska tégláira (építőelemeire). Méghozzá úgy, mintha Horszábád asszír bikatestű, emberfejű szárnyas kapuőrzői titokzatosan romlatlan zománctéglafalát éppen azért kutatnánk, hogy miből tevődik össze időtlenül ragyogó anyaga.
Olyasmiből (felelhetjük), mint a vízmosta aldunai szigetecskén lelt „Hasselblad fényképezőgép földbeszúrt tripódja”. A naturalizmust Hauptmannál kellene emlegetni, itt viszont megtanulhatjuk a szürnaturalizmus talán csakugyan XX. sz-i eredetű műfogásának, ténynagyító szemcséinek beépülését Kabdebó Tamás írásművészetébe. A szürnaturalista a festészetben oly közel hozza a tárgyát, hogy (mint a fotót, raszterekre bontva) érzékeljük tárgya felületének porózusságát. A szürnaturalista író írt képeinél ennél messzebb megy: a felület mikrorészei olyan raszterpontokká válnak, melyek önmagukban is kerek képet alkotnak. Ezek a hihetetlen élességgel kinagyított tények úgy viselkednek aztán, mint egy-egy saját tengelye körül forgó Föld (olykor még a tengelyük is némileg ferde).
Ne, ne gondoljuk végig, csupán pillanatra gondoljunk bele: mekkora asszociációs aurája van a vízmosta szigetecskén magában álló Hasselblad fényképezőgépnek (ugye, egyáltalán nem Kodak vagy Nikon: Hasselblad), nem messze attól a helytől, ahol „megtalálták a már figyelők csónakját” („fejjel lefelé himbálódzott két összefonódó, vízre hajló szomorúfűzfa ágai között”). Mit is gondolhat erről az ember (persze ha mer, akar gondolkodni)? Ha Dürer most élne, a bűnös embert hogy némi megálljra intse, az Apokalipszis lovasai helyett ezt az ember nélküli Hasselblad fényképezőgépet szegezné ránk rézmetszetén, ahogy homokba szúrt három lábán áll a végítélet objektív látomásaként.
Kabdebónál a „rend maga” a világ rendje, a rajtunk át lélegző világ. Stílusjegyeit, mármint e világét röpke divatocskákkal mérni (amilyen, mondjuk, a posztmodern) megmosolyogtató. Az 581. lapon, ahol Dé épp fölismeri, hogy „megtört benne valami lendület. Szállt, mint a kormánylapátját vesztett csónak a szelek kényére bízva”, éppen ott, ahol szelleme megtorpant és elsekélyesedik („nem látta a szigetet, ahova kiúszna, a földet, ahol kikötni érdemes”), ott bukkan föl Odüsszeusz, előbb még csak példakép mivoltában, akihez méltatlannak érzi magát, mert Odüsszeuszt „akárhányszor kihányta a tenger: talpra állt; de ő?” Ám amikor a következő mondatban megkérdezi: „kiért, miért verje föl evezőjét egy helység főterén?” – már egyszerűen ő maga Odüsszeusz: „Pénelopé, Télemakhosz messze vannak, Ithacát áthatolhatatlan fal veszi körül. Vajon díj van-e kitűzve az ő fejére is? (…) Nem Odüsszeusz akart lenni, Menelaosz inkább, Trója után, Helénával az oldalán.” A közeg, melyben Dé Odüsszeusz, de szívesebben lenne Helénával Menelaoszként, majdnem annyira (vagy ugyanannyira) az elhagyatottságé, mint a Hasselblad fényképezőgép a tripódján.
Miközben Dé-Odüsszeusz ezt gondolja, addig „Alba a hajóárboc kötelére rakta ki száradni a mosott ruhákat. Így derült ki, hogy két lepedő elszakadt”… stb. A szürnaturalista ténynagyító szemcséiben ott a kép, az elszakadt lepedő meg a többi mosott ruha vigasztalan állapota. Vajon e száradó rongyoknak, vagy az özvegységét épphogy megtudó Alba munkába temetett gyászának rendezett volna irodalmias színjátékot Dé, belebújván Homérosz alakjaiba, mint a papucsába?! Na és éppen amikor maga mondja ki magának (hiszen itt benső monológ forma) nem csupán azt, hogy „mily sokat vártak tőlem és mily kevésre vittem”, hanem azt is, hogy mi a csudának kellene tovább küzdenie: „minek? kinek? miért?”, amikor csupán egyet akar: „Csorogni.” Vagyis: „ahogy esik, úgy puffan”-hangulata ereszkedik rá, s még ahhoz is fásult, hogy „meglepődjön ambíció-hiányán”? Nem abból következik Dé Odüsszeuszsága, mert a tudós szerzőnek eszébe jut Homérosz, hanem mert világa egy és oszthatatlan, s határa nem ott végződik, ahol a posztmodern orra töve, aki objektív tényszerűségével már Sully-Proudhon parnasszizmusáig se lát vissza – Kabdebó hömpölygésébe viszont kényelmesen belefér a mitológiai idő és ember, mert hiszen ugyan mi változott az ember mineműségében azóta világmagyarázatain, hiedelmein kívül?
Azért, mert a némileg magát elvesztett Dé és az óriáskönyv egyik epizodistája, a 18 éves özvegy indián, Alba együtt rostokol a Dunán, és éppen nincs Pesten 1956, nincs Neuburgban kómában Dé, nincs Gyúró, Dé férfivá serdült kisfiának menyegzője Romániában a zárdába készülő lánnyal, még e csöndből felszínre hozható egy és más Kabdebó írásművészetének lényegi vonásaiból. A semmiség-anekdotácskák kis aranyhalainak valódi természetét a szürnaturalista ténynagyító szemcsék talán érzékeltetni képesek. De esik ebben a Kabdebó-féle benső Duna-szakaszban jóval nagyobb halfogás is. Azé, amelyik vertikálisan le is, fölfele is lenyűgözőbb rétegeit ússza be Kabdebó Tamás lélekfolyamának. Írásművészete egyik nagy haláról van szó, a balladáról.
Sok szót leírtak már s még többet leírnak majd e nagyepika lírai természetéről. Félő persze, hogy legtöbbször a szép mondatokra, a szép metaforákra, a „költőiségre” utalva. Arra, hogy Alba indián neve: Balkala, vagyis Ara-Makushi nyelven: lángvirág. „A lángvirág? A lángfa virág; évente kétszer virágzik a lángfa – ennél szebbet soha nem láttam, már amikor lángba borul a fa…” Vagy ilyen mondat láttán: „az asszonyok apró sikolyokkal csipkézték a reggeli verőfényt”. De még ilyenkor is: „Akkor volt, előbb volt, hogy a vincellér megszórt söréttel egy besurranó szőlőtolvajt.” Vagy amikor Dé álmot lát, angyalokat. Egyik mondja: „A mindenség egy hatalmas rendezőpályaudvar.” És persze amikor: „A szép kezek fürge barna ujjai ismét a fonás műveleteként mozogtak, fonták a semmit.” Stb.
De balladáról nem esett szó. Pedig a Danubius Danubia igazi balladakönyv. Kabdebó Dunája nem csupán lefelé folyik, át a Föld jól megnyúlt cikkelyén, keresztül az idő századain (történelmileg), és keresztül Dé sorsán is, magántörténetének szakadékony cérnaszálát beleszőve hullámaiba, hanem Kabdebó – isteni módon – vizébe lelket lehelve élőlénnyé teremti, s trilógiájának utasa is ő, Duna-Teremtménye. Így állít be az olvasóhoz, s beköltözve kinek mijévé válik aszerint, hogy ahová beállított, az kiféle-miféle ember. (Szakasztott úgy, ahogy Rabelais mester, a tisztelendő és doktor esetében, kinél saját kórházának ahányféle betege volt, annyiféle alakot öltött bensejükben gyógyítójuk Gargantuája.)
Aki szív szerint fogadja be ezt az óriás folyam- és ember-Kolosszust, talán derékmagasságban (mint a Föld égöv párhuzamosai közt az Egyenlítőt) megtalálja szakadatlan burjánzásban a Kabdebó-balladát. Nincs köde, nincs homálya (feledjük el leckéink jó részét a ballada ismertetőjegyeiről), Kabdebónak ez a különleges sűrítménye: vibrál. Mintha mindegyik egyetlen pulzáló csillag volna. Képzelhetnénk persze szentjánosbogárnak is, méghozzá joggal, mert nagyon is földi világocska huny ki és röppen el bennük, miközben valóságos bokoralji Tejútként hömpölyögnek körbe Kabdebó Dunájának derekán – én mégis megmaradnék a csillagnál, mert bár le is hajolhatunk közéjük, van bennük valami, ami nem idevalósi, hanem jóval fölöttünk repülő.
Hogy aztán hogyan fér a kicsibe a nagy, a szentjánosbogárba a csillag, a földibe a túlnani, az emberibe a több vágya – erre egy feleletet ismerek. A költészet képes erre. Nem a lirizálás. Ellenben az átváltozás-átváltoztatás bűvereje, ami – hogy konkrét legyek – Kabdebónál így követhető nyomon (az 586–587. lapon):
Alba fényképeket nézeget, a holt férjjel, Challocas bíróval közös múltját. Az egyik képen van egy (már szintén) halott lány. Ő meg Eileen iskolatársak, barátnők voltak. Eileen a fotón: „üveggyöngyös kötényben, domborodó hassal. Holott senki nem tudta még akkor, hogy a szomszéd lány terhes (…) Ugyanaz a fiú udvarolt nekik: a Négyszemű. Így hívták Steve-et, a szemüveges, félhindu, félindián földmérőt. Tizenöt évesek voltak mind a ketten. A férfi huszonöt.”
A földmérő „…mindkettejüknek – külön-külön – házasságot ígért. Az ajánlatnak egyik is, másik is bedőlt, és mindkettő titokban tartotta. Albának szerencséje volt, csak Eileen lett terhes. A nyolcadik hónapban volt már, amikor Négyszemű olajra lépett.”
Líraiság? A nyelv szegény és kíméletlen. Kabdebó írja, de Alba gondolja. Albából is az, akitől az 589. lapon Dé meghallja a férjről: „A múzeumigazgató, az állatkert vezetője, a bírók, az ügyvédek voltak Martin barátai.”
„És a maga barátai?”
„Hát a takarítóasszony. A nővéreim, az anyám, amikor a gőzössel följöttek Barticából. A legjobb barátnőm meghalt… Eileen…”
Még csak nem is az az Alba, aki valamivel előbb (az 584. lapon) visszagondol a gosheni szomszéd lányra, „…aki a folyóba fojtotta újszülött gyermekét. Eileenék háza két kilométerrel lejjebb feküdt a vízparton. Ki volt a holt gyerek apja? Lehet, hogy Kevin, Alba legidősebb bátyja, más néven Parittya? Lehet, hogy Mr. Timothy, a kövér néger orvos, aki Barticáról járt át gyógyítani Goshenbe? Vagy netán az egyik misszionárius?”
Nem, Kabdebó éppen a férjet sirató éjszaka Albáját mutatja be gondolataival: „Eileen megúszta minden büntetés nélkül. Elég büntetés volt számára, hogy mindenki, minden Arawak indián, a folyóparti néger, az indus boltos tudta, a postás hírül vitte: a gyerekét ő dobta a vízbe. Miért gondolt erre? mert itt volt egy másik lomha folyó, mely immáron elnyelte férje »testét«. Most megsirathatta.”
Még előbb, az 582. lapon Kabdebó egy külön kis balladában festi le, kit sirat Alba: „… amikor férjhez mentem, az én kis öregem rávett az olvasásra. Elolvastuk a Dzsungel könyvét. (…) Az öregecském eleinte felolvasott a könyvéből, majd én őneki, egyre folyékonyabban. Aztán elolvastam a Kincses szigetet is meg Pocahontas történetét is. Ő maga is írt könyvet.”
„Ki, Martin Challocas?”
„Hát persze (…)”
„Mi a könyv címe?”
„Ti mehri. Barlangírást jelent. Jelekkel. (…)”
„Nos, hát tanultam valamit én is.” (Mondja Albának Dé.)
Mi is, Kabdebó balladáiról. Azok, amelyekből Albát bontja ki hártyarétegeikkel, leheletfinomak (finomságon a rétegek illeszkedését értve), és tömörek is, mint viaszban a pecsételő nyoma. De a kerekségükért ide-oda kell lapozgatni. A ballada Kabdebónál is a tört, hézagos beszéd, innen-onnan kell összekotorni, ami hiányzik, magadból hozzáadni. Például amit elkezdtem idézni az 586. lapról, lám, Challocasszal meglepően folytatódik: „Megváltás volt amikor megjelent, és nem ítélkezett.” Már egyáltalán nem az az Alba, aki Négyszeműről mindössze annyit gondolt: „olajra lépett”. Hogy hány énünk van, arról könyvet írhatnánk. Írnak is. (Romain Rolland Jean Christophe-ról tíz kötetet, jut eszembe, mivel Kabdebó terjedelmével őt is összefüggésbe hozták. Na de ennyire mindent mindennel? Hm – fűzhetjük hozzá.) Azonban, hogy két egymást követő mondatban, mint két fényképalak egy felvételen, ennyire a maga külön valóságában következzen az egyben a két én, ez már nem filológia (nem mócsingtrancsírozás, mondta volt jó Füst Milán, a hiú; tudta, hogy a padsorokon végigcsattog a hallgatók tenyere, s ez kellemesen érintette, mert fensőbbséggel legyinthetett rá). Ez nem az írásművészet boncasztala, hanem éppen az a valamije, ami nem dugható formalinba. Ahogy az a záradék sem (két kurta mondat), amivel Alba Challocas balladáját – mint koszorút barátnője, az üveggyöngyös kötényű Eileen, a gyerekgyilkos 15 éves lányanya tömény tragédiája körül – összedrótozza: „Először mint bíró jött és még nős emberként. Aztán mint özvegy és kérő.” De nemcsak összefogja, mint drót a koszorút. Van benne valami puhább, halomszerűbb is, mint az anatómiai gát egy szépnek látott női test kellemes tájában az eleje és a hátsó fele között. Az első mondatban a bíró még nős volt. A másodikban már özvegy. Ettől pedig az elsőben még bíró, a másodikban már kérő. A kettős sírt, a férjét és a tragikus barátnőjét összefogja a koszorú. De a vége jelzi, hogy valami más kezdete is. Talán egy vígopera librettója – az emlékezés zenéjére.
Az ALBA, Alba, a Danubius Danubia 25. fejezetének első egy-két nyomtatott nagy oldala jórészt csupa madárhang. Fonetikus költőink – a közéjük tévedt semmi kis eseményt, lélekrezdülést rögzíteni hivatott vox humanát könnyűszerrel kihagyva – gyönyörrel adhatnák elő, amíg csak a madárhangfogó magnetofont az özvegysége bizonyítékaitól elkomoruló Alba ki nem kapcsolja. De nyugodjunk meg: nincs semmi baj. E kattanást követő csend fogja át az egész fejezetet. Ebben pedig egy metamorfózis halk állomásai legyezőfokokként nyílnak szét a szokatlan időben érkező kossava vízérintő és levélcserkésző jelenlétében. Az első oldalak madárhangparádéja nem a magnetofonba szorul bele, hanem Albába. Mi úgy nézzük eleinte, mint az emberi beszédre megtanítható egzotikus madarat, mint egy merlo indianót. Dé, a főhős még itteni fásultságában is sokkal emberszabásúbb nálunk: nem beszédünkre tanítaná meg, hanem megérteni akarja. Nekünk azonban (talán hosszú gyarmatosító kedvű européerségünk rossz beidegződése folytán) csak lassan, fokozatosan lesz Alba, maga is Kabdebó balladája, poggyászában az Ezeregy éjszaka meséivel, amint neuburgi – megvásárolt – lakása felé utaztában egy lehetséges új ezredév hajnalát hordva szívében, szellemében Vén Európán át friss vérét úsztatja a Dunán a Forrás irányába, fölfelé. Talán: Fölfelé.
Kárpáti Kamil