Buddhapest és Duna-szellem

    „Életem eddigi legfontosabb sejtelmei, felismerései itt értek alighanem. Ez nem gondolatokat, fogalmi tudást jelent, inkább sugallatosságot, sejtelmet a lét és az igazság alapjaiból… Mivel, miféle fordulattal kérkedhetnék én itt, ha lenne rá szavam? Nem tértem meg gyülekezethez, közösséghez, egyházhoz, viszont hitehagyottá sem váltam. Természetesebb, nyugodtabb, lelkesebb keret a korábbinál, közvetlenebb, mélyebb élet, megrendítő az öröm és rettenet egyetlen színben. Nem tudom, micsoda jobb, ezt leírni-e vagy meghagyni a maga csendes működésében. Leírva bizonyosabb a bizonytalansága” – ad számot Varga Imre Zen Benedek című, Följegyzések egy világi kolostorból alcímű, a Kortárs Kiadó gondozásában megjelent esszéregényében annak a fejlődési folyamatnak az eredményéről, amelyet a bajorországi Würzburg Szent Benedek-ház elnevezésű szellemi központjában élt át.
    S miközben a zen-buddhista szellemben végzett testi-lelki gyakorlatok nyomán kialakuló „sejtelmekről” beszámol, művészként azzal a bizonytalanságérzéssel is szembe kell néznie, hogy életének új, „természetesebb, nyugodtabb, lelkesebb” kereteiről mennyiben tud szólni egyáltalán. S ha szól erről, hogyan őrizheti meg a szavak hitelességét. Azokét a szavakét, amelyek a szavakon túli világ rezdüléseibe igyekeznek beavatni az olvasókat. Ez a műfajelméleti és létszemléleti problémákat is magában rejtő kérdés az esszéregény legfontosabb dilemmája: vagyis művének alkotása során Varga Imrének elvben abban kellene döntést hoznia, hogy leírhatja-e mindazt, ami vele történt, vagy inkább meg kell hagynia mindent maga körül „a maga csendes működésében”. Az az alapelv viszont, amely ehhez a döntési kényszerhez vezet, csakis a nyugat-európai szellemi hagyományokat tükrözi, amelyek szerint akár még az emberi szabadság is a választás szabadságából eredeztethető. A naplóregény formáját öltő mű egyik részlete ezzel szemben viszont a Harmadik Pátriárka, Szeng-can tankölteményét idézi meg és tárja elénk: „Az igaz út nem olyan nehéz, / csak ne válassz és ne vonzódj. / Ha nem gyűlölsz és szeretsz, / fényesség vár, felhő se lesz.” Ez a tanköltemény Varga Imre interpretációjában így mutatja meg mélyebb jelentését: „Igen, vagy nem, tetszik vagy ellenszenves, vonz vagy taszít, jó vagy rossz, szent vagy gonosz, kellemes vagy fájdalmas – valamennyi értékítéletünket választás előzi meg. De mihelyt valamit választok, a kétséget választom. Helyes-e, hogy a választottért a többiről, a másikról lemondtam?” S ezt a gondolatmenetet – vagyis a kétségek közti keresgélés helyett az egység megértését és elfogadását – másutt, például a mu-koan bemutatásakor is szemléletesen fogalmazza meg a szöveg: „Nem lenne jó felelet az igen, mert kizárólagos, de a nem sem találóbb. Az egyikük kizárja a másikát. A Buddha-természet viszont tartalmazza az ellentéteket. Kioltódnak. A megtapasztalás, az élő válasz a megosztottságon túlról, az egységből fakad, ennek hangjelzése a mú.”
    A Zen Benedek tehát nem foglal állást abban a tekintetben, hogy leírható-e mindaz, ami a mű tárgyává válik. Erre a kérdésre nem igennel vagy nemmel válaszol a szerző: „nem választ” és „nem vonzódik” – hogy elkerülhesse a felhőket és elérhesse a fényességet. A megosztottságon túli egységet.
    Ír tehát, akár még azt is vállalva, hogy „leírva bizonyosabb a bizonytalansága”. Az alkotás helyét pedig a napi munka rítusai között találja meg: a konyhai mosogatás, a házbeli takarítás mellett, amelyek a maguk szigorú rendjével nem korlátozzák, hanem éppenséggel „a teremtés ízében részesítik” a szerzőt. A fegyelmezett napi munkával papírra vetett naplójegyzetek ily módon nem nagyra törő ambícióknak, hanem szinte már szerzetesi alázatnak köszönhetően születnek meg. S ez az alázat nem más, mint a jelenlét alázata – azé a jelenlété, amelyet a zen-buddhizmus tanítása szerint megtett szellemi úton lehet elérni. „A szellemi út első mozdulata nem az elfordulás, eltávolodás a világtól – hiszen ez amúgy is lehetetlen, bármerre fordulok, mindenütt az van –, hanem ennek bensőséges érintése, sőt belehatolás, elmélyülés abban, ami adott, nem hárítása gyöngeségeimnek, az akadályoknak, hanem elfogadásuk, megismerésük – írja Varga Imre. – Amit tudok, az vagyok én… Amit tehetünk, hogy jelen vagyunk, minél üresebben gondolatainktól, érzelmeinktől, szavainktól, annál esélyesebben átélésére annak, ami van. Ez a valóság éltet pillanatról pillanatra.”
    A valóság „bensőséges érintése” teszi tehát valóban meggyőző erejűvé a regényt, s ez a meggyőző erő éppen annak köszönhető, hogy a szerző semmiről nem kívánja meggyőzni olvasóját. Ez még akkor is így van, ha Varga Imrének a zen-buddhista meditációk során elért lelki-szellemi felkészültsége folytán minden alapja meglenne ahhoz, hogy meggyőző érveket sorakoztasson fel saját szellemi útja igazolására, és ennek az igazságnak a hirdetésére. Igen, meglenne, de ő nem él ezzel a lehetőséggel. Talán azért is, mert hirdetni főként személyesen átélt hitünket lehetne – az ő útja azonban a figyelem útja, nem pedig a hité: „Számomra a figyelem útja a járhatóbb, mint a hité vagy a rítusoké. Bűntudat nélkül szembesülni gyöngeségünkkel, úgy, hogy az öröm és erő forrása is felbugyogjon bennünk. Az igazán mély (iskolázott) figyelem úgy fordít társad felé, hogy benned is fölfénylenek az ösztönök, sóvárgásod vagy megítélésed eltűnik, és örülsz neki, hogy érdek nélkül létezel, és betölti teredet a társad egészen.”
    S minthogy Varga Imre „érdek nélkül”, minden térítő buzgóság nélkül figyel arra, ami a Szent Benedek-házban körülveszi őt, magunk is minden „érdek nélkül” követhetjük nyomon élményeit. Akkor is, ha fogékonyak vagyunk a keleti filozófiákban megnyilvánuló világszemléletre, és akkor is, ha mélyen benne élünk a nyugati civilizáció zsidó-keresztény hagyományában.
    Megtudhatjuk, hogy a würzburgi Szent Benedek-háznak a schwazachi monostor a gazdája, amelynek általában hatvan szerzetese teljesít missziós szolgálatot, s hogy a ház szellemi vezetője, Willigis Jäger „zen-mester és bencés atya” is innen került ki Japánba. Ahonnan úgy tért vissza, hogy tanításaiban egyesíteni tudta a zen-buddhizmus és a keresztény misztika szemlélődő, kontemplációs hagyományait – olyannyira, hogy a Szent Benedek-házban közvetve megteremtette „a madonna és Avalokitesvara békés szomszédságát”: „Ennek jelei a füstölőtálka homokjába rajzolt spirális, a lépcsőház virágai, az ikebanás tálak, a képek, szobrok, sőt még a régi kolostori időkből megmaradt asztalok rendje is. Takarékosság és gazdagság egyszerre. A madonna és Avalokitesvara békés szomszédságban.”
    Megismerhetjük a zen-buddhista meditációk számára otthont adó ház szigorú szabályok, pontosan követendő hagyományok szellemében kialakult rendjét. Beavatást nyerünk abba is, hogy a Benedek-házban a fizikai munka, a takarítás, mosogatás is magától értetődően egészíti ki a szellemi jelenlét elsajátítását: „…a brahmani szintet és a sudrakét is járni kell, nincsen kiválasztottság. Hacsak az nem, hogy itt élhetsz. Ha lakóhelyünk tisztátalanságával szembesülünk, sőt ennek tisztítása lesz a munkánk, talán lélekben sem félünk majd attól, hogy ami bennünk tisztátalan, észrevegyük.”
    Varga Imre művét azonban nem az egzotikusnak vélhető szokások leírása avatja minden ízében élő és eleven regénnyé – hanem annak érzékeltetése, hogy ebben a tanulási folyamatban egy élő és eleven ember vesz részt, aki egyáltalán nem fanatikus megszállott, hiszen nem hitében, hanem inkább „bizonytalanságában bizonyos”, s így bizony vívódva keresi az utat, amelyen járni szeretne. S olykor igenis elfogja az az érzés, hogy most éppen nem azt keresi, amit meg akar találni: „Ha most itt ez az út, hol vagyok én? Mit keresek, ha minden jelen van?”
    A szerző nem állítja magáról, hogy szellemi gyakorlatai segítségével rendkívülivé magasztosult volna: naplójegyzeteiben önkínzó tárgyilagossággal számol be emberi konfliktusairól, közösségkerülő viselkedésének következményeiről – s még arról is, hogy Marikával, a szentendrei zen-csoport Würzburgba látogató vezetőjével milyen összetűzésekbe keveredett, például annak nyomán, hogy Marika az ő ideutazását önzésnek nevezte. S legszemélyesebb élményét, első würzburgi tartózkodása során átélt, a harmincnapos böjtöt követően bekövetkezett megvilágosodását is képes távolságtartóan szemlélni. Egyik későbbi útján visszapillantva korábbi önmagára még arra is képes, hogy már-már szemérmetlenül szenvedélyesnek ítélje azt a magatartást, ahogyan a magát és másokat is érzelmileg felkavaró csodaélményt fogadta. Igen. Éppen azt az élményt, amelynek átélése azóta újra és újra a Benedek-házba vezette: „Innen a háziak asztalától most olyan távolinak, szánalmasnak vélem tavaszi önmagamat. Befut a vacsorázók közé egy alacsony férfi zokogva-ragyogva, fehér, de besározódott nadrágban, agyagos kézzel, a harmincnapos böjttől megviselten, borostásan, de csupa lelkesség, azt kiabálja, megtaláltam az istent, fordíts le nekik.”
    Az önmagával szembeni kritikai hajlandóság jogosíthatja fel viszont a Zen Benedek szerzőjét arra, hogy végtelenül személyes merjen lenni. És Varga Imre tökéletes érzékkel él ezzel a lehetőséggel: úgy ábrázolja azt a gyakorlatilag eseménytelen életet, amely a Benedek-házban körülveszi, hogy közben egyetlen sorát sem érezzük feleslegesnek. Szellemi inspirációinak rögzítése mellett minden futó benyomását megfogalmazza, s ezeknek a lágy pasztellszínekben feltűnő emlékképeknek a nyomán kivételesen lírai próza bomlik ki előttünk. A szerző a körülötte áramló képek és hangok együtteséből rendre képes kiemelni azokat a finom ingereket, amelyek önmagukon túlmutató üzenetek hordozójává válnak számára. Úgy tud leírni egy kerti sétát vagy egy würzburgi barangolást, hogy ezeket a külső szemlélő számára élményszegénynek tetsző utakat minden érzékét rabul ejtő kalandozásként láttatja, s mi több, élményeit olyan érzelmi intenzitással adja közre, hogy mi is átélhetjük rebbenékeny, a szemlélődésben teljességgel feloldódó hangulatait: „Minden jelentéses, nem az eszem, hanem az életem számára, zsigeremig hatol, amit nézek. A ligeti ösvényen magamban hahotázok, meghitt, védett séta. A patak azt csobogja pont, amit érzek. A lélegzet vezet most útjaimon: boldogan járom az útvesztőt. Minden lépés megtapasztalás.”
    Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ezek a lépések a valóságtól csakis egyre távolabb és távolabb vezethetik a Zen Benedek íróját, a „világi kolostor” lakóját. A kolostor elnevezéséhez ugyanis joggal társul a mű alcímében a „világi” jelző. Mert a Benedek-ház lakói nap mint nap legalább akkora eséllyel érkezhetnek meg a szemlélődés öntudatlan nyugalmába, mint a derűs tréfálkozás önfeledt vidámságába. Akár azok közé a hangulatok közé is, amelyek segítségével Budapestből egyszerre csak Buddhapest válhat: „Csupa tréfa ez a nap – írja egyik Würzburgban ünnepelt születésnapjáról Varga Imre. – Már kezdem úgy érezni, a megszületésem is tréfa volt csupán. A délelőtti tanításon állítólag arról volt szó, hogy a zazen menetjegy a Buddhává váláshoz. Nekem a zazenes társaim ajándékozták a jegyet, hogy Budára érjek… íme, egy ajándék jegy, használjam egészséggel. Hogy a visszafelé úttal se legyen gondom, a vonatablakokat jelképező papírnégyzetecskék mögé bankókat tűztek. A vonatra ráírva az indulási hely meg a célállomás: Buddhapest, Távol-keleti pu.”
    Az a Budapest, amit Varga Imre Buddhapestként láthatott viszont Würzburgból hazatérve, szerencsére mások számára is tartogathat még transzcendens meglepetéseket. Az ehhez szükséges örökös szellemi készenlét Grandpierre Attila legújabb könyvében, a Lazi Kiadó gondozásában megjelent Emeletes mesehajó című, versekből és prózákból összeválogatott szövegfüzérben is rendkívül szemléletesen nyilvánul meg.
    A kötetet záró, kiváltképpen hangsúlyos pozícióban elhelyezett, Az élet szerelme című Grandpierre-szöveg elbeszélője szinte tételesen fogalmazza meg azokat a korábban tudat alá fojtott vágyait, amelyek a „mágikus kiteljesedés” felé ragadhatnák el őt: „Igen, most már tudom, az volt a baj, hogy nem mertem eléggé merészen vágyni, hogy éppen a leggyönyörűbb életet, az igazit, a tökéleteset tartottam valószerűtlennek, már szinte valótlannak, lehetetlennek. Most már látom, valójában mindig is a valóságosan létező csoda közvetlen erejében vágytam élni, a Hold, a csillagok, a Nap tündöklésének mély, emberi szerelmében, borzongató kiteljesedésében.” A szöveg önéletrajzi karakterjegyekkel is gazdagított narrátora e felismerése után közvetlenül is megtapasztal egy csodát, felfedezi a Duna egész hosszában fekvő, „zavartalan könnyedségben terpeszkedő” szellemet: „Nézem a Duna-partot, a messzeségben átívelő hidat… Érzem, ahogy emelkedik-halkul a híd hangja, a híd zenéje. Észreveszem, hogy a hidat egész hosszában egy szellem tartja, hozzábújva, köré tekeredve, halványkék színben áttetsző ragyogással.” Transzcendens élménye nyomán a narrátor kisvártatva szellemként születik újjá, hogy immár magasabb szinten élhesse át „a mágikus kiteljesedést”: „Szellem vagyok. Lehet, hogy most születtem. Szellem vagyok, és én is csak azt akarom, mint minden szellem: a természetes élet mámorát.”
    A látomásos-szürrealista Grandpierre-próza mélyén könnyen felfedezhető a csillagászként és „a Mindenség megtáltosodott varázsát” mámoros ritmusokba foglaló, rockzenészként is közismert szerző filozófiai hitvallása: az emberközpontú világmindenség elve. Ez az a gondolatvilág ugyanis, amelynek szellemében bátran beszélhet „a Hold, a csillagok, a Nap tündöklésének mély, emberi szerelméről” – lévén, hogy e felfogás szerint a külső és a belső világmindenség valójában egybetárul, s így az ember személyes univerzuma és a végtelen világegyetem egymást kiegészítve élhetik életüket.
    A kötet szövegeiben szabályosan váltakoznak egymással az olvasó tudatát felszabadítani kívánó létfilozófiai fejtegetések agitatív részletei és a lelki-szellemi felszabadulás mágikus erejét ábrázoló víziók szürreális képei. A kötetet megnyitó, Felhívó című szöveg szinte kiáltványként fogalmaz, amikor a Kozmosz és az Emberiség sorsának közösségéről beszél: „Mindannyiunkat a Természet, a Világegyetem teremtett. Természeti-kozmikus erők cselekedtek értünk fogantatásunkkor és cselekednek bennünk biológiai-szellemi érésünk, látásunk hajtóerőiként. Az emberiség legtöbb ősnépe – a szumírok, a szkíták, az egyiptomiak, kínaiak, indiaiak, káldeusok, görögök, rómaiak – mind felülről, a Kozmoszból származtatta magát. A mai civilizáció azonban megtagadta múltját… Egyet tudunk ezzel mi érteni, mi, emberek, a Természet lányai-fiai, mindannyian?”
    A forradalmi tűzzel előadott szövegrészek természetük szerint kiváltképpen alkalmasak arra, hogy „az emeletes mesehajó” kazánját fűtsék: ezekben a passzusokban ugyanis elemi erejű energiák készülnek kitörni. A testi-lelki felszabadulás, a természetes élet mámorának átélése is megjelenik azonban a kötetben: s e szövegrészekben jórészt olyan narrátor szólal meg, akit már nem a harcos szembeszegülés éltet, hanem inkább az a vágy hat át, hogy minél hamarabb otthonra találjon a Világegyetemben, ahol „teljesebb törvények teljesebb hatalma” tart a befolyása alatt mindent: „Szeretnék én is így élni, hogy a lopakodó szél vigyen, hogy teljesebb törvények teljesebb hatalma nyűgözzön. Amikor a szél nemcsak egy megtűrt vagy elviselt fuvallat, hanem zajgó messzeségekről üzen, távolságokat átfogó csendről.”
    A porond is zajgó messzeségekről, távolságokat átfogó csendről üzen. Egy hatalmas würzburgi sziklakő hever a közepén. Formája, „akár a hegyé”. De a története is hatalmas. „Azokkal a felhőkkel közös a múltja, amelyek időztek vagy elsuhantak fölötte.” Néhányan időről időre elsétálnak körülötte. Azon töprengenek, van-e szó, amivel leírhatnák, amit látnak. Nem tudják, még azt sem tudják, miképpen cselekedhetnének helyesen. Ha leírnák, amit látnak, vagy ha magára hagynák a sziklát. Hogy zavartalanul várhassa a felhőket, amelyek még csak most készülnek elsuhanni felette.

Toót H. Zsolt