Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Ágh István

Mire való a vers?

    A költészetet a szépirodalom egyik műfajának tartjuk, s bizonyos alkalmak esetén úgy beszélünk a prózáról és a líráról, mintha azonos jellegzetességek lennének rájuk érvényesek. Pedig csak nyelvi megszólalásukban közösek. A modern költészet közelebbi a zenéhez ritmusában és összhangzatában, képiségében a festészethez, logikájában a filozófiához, szerkezetében a statikához, elvonatkoztatásában a matematikához. Ezért a befogadását is ennek jegyében kellene értelmezni. Ősi mivoltában együtt élt a dallammal, a szabályos ritmus és a rím a hajdani kifejeződés emlékeit őrzi, és ma is segíti a közönséggel való kapcsolatot. A vers régmúltjából ered az is, hogy valami intim közegben érvényesül igazán, mintha a költővel kettesben lenne az olvasója, vagy nagyobb, családias hallgatóság melegében. Ritkán, de annál lenyűgözőbben csodák is megesnek vele, ahogy a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal örök érvényű költeménnyé vált történelmünk során, nemzeti ének mindegyik, mondhatnánk a nép költészetének is, mintha megnevezhető szerzőjét meg sem kellene említeni. Mintha mindenkor megfelelnének a magyarság jelen idejű kérdéseire, ahogy a történelem élteti őket tovább. Közelükben található az a nem kevés örök érvényű költemény Balassitól idáig, amelyek lelkünk, érzelmünk, gondolkodásunk anyanyelvévé változtak. Nagy katartikus élményt okoznak ezek a versek, megtisztítanak, fölemelnek, mint ahogy maguk is ünneppé váltak ki az életművek egészéből.
    A vers csak akkor éri el célját, ha esztétikai minőségű formává lényegült tárgya képes üzenetet közvetíteni, s van, aki alkalmas átélni azt. Ha a tartalom és forma egységét szétválasztjuk, s az egyiket semmibe vesszük a másik miatt, akkor az egész alkotás torz marad. Nem menti föl kihívó újdonsága, ha lefokozza az anyanyelv, s a nemzeti lelkület természetét. De az sem menti föl, ha rájuk hivatkozva megelégszik a közhelyekkel, hiszen nem okoz mélybe hatoló élményt, nem csábít szellemi kalandra, fölfedezésre, csupán a bejárt utakra hagyatkozik, s pillanatnyi felejthető hatást okoz.
    Én a lírai személyesség szuggesztióját elsődlegesnek tartom. E nélkül nem keríti hatalmába azokat, akiket megszólított, hiszen a közönségét is személytelennek fogja föl. Ha ettől eláll, akkor mit akar? Szemiotikai, szövegértelmezési laboratóriumot? A műértelmezés értelmezését? Nem azt, hogy a művészi igazságot megtalálja, s közösségivé tegye? Ami csak nyelvi együttlétünkben lehet maradéktalan. Sőt, sajnos még azt is tudomásul kell vennünk, hogy azon kívül el sem jut érvényesen.
    Vörösmarty jegyezte meg a Fürdőző deli Hajna gyönyörű részletének német fordítása nyomán: „Ha a magyar verseimben kedvet találhat, azt csak a nyelv okozza, melynek bája valamennyire a hatalmamban volt. Így ítéltem magamról, amikor a fordítást olvastam… Nyomorult munka, elijeszt magamtól.” Akkor s azóta sem volt szerencséje külföldön a magyar költőnek. Reménykedünk csupán. A világirodalmi lehetőségeken képzelődve a lényegünk megtagadásával próbálkozhatnánk. De nyelvünk metaforikus lényegét elszárítva szolgálhatnánk-e oly fontosnak vélt ügyünknek. A magyar szellemiség, gondolkodás, az individuum és a közösség azonosulása, egymáshoz való mozgékony viszonya helyett az elidegenítő tárgyilagossággal nem válhatunk érdekessé, a nagy népek, nyelvek költői között alig észrevehető és másodlagosan érdektelen szerzők maradhatunk. Ezért alkalmazkodjunk, zsugorítsuk magunkat?
    Volt valaha egy ízes, érzékletesen képi, buja népnyelv, de akik a népet szellemi szegénységben tartották, az új fogalmakra is ők szabtak olyan szavakat, melyeknek csupán értelme volt, de belső világa, kisugárzása, erős gyökérzete alig. Bár a korszerűségre alkalmasabb újításoknak sokat köszönhetünk, az elszegényedés ellenére mégis csak azért, mert az irodalom nyelvteremtő csodája eleven maradt. Akik most világirodalmi sikerekre számítanak, mintha csak a kopár jelentésre törekednének a fordíthatóság érdekében. Ki lehet az a magyar költő, aki majd ezzel a poétikával idegen kultúrákban is mond valamit?
    Nagy volt a tülekedés a frankfurti jelenlétért. Mintha nem akartuk volna tudomásul venni, ott vásárról, üzletről, áruról volt szó. A regény talán megfelelhet ennek, de a költészet soha. Jobb lenne a honi közönségben gondolkodni. Nem a teoretikusok tőzsdéjén, hanem a nyitott és érző lelkek csöndes, szép ligetében, nem a felülről koholt kánon hatása alatt, hanem a műveket közönségig vezető jóakaratban, szeretetben.