Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Ferencz Győző

A költészet ma

    Olyan sokféle költészet van és olyan sokféle jó költészet, hogy aligha lehetséges általánosságban beszélni róla. Hogy hol húzódnak a mai költészet olvashatóságának határai? Hajlanék azt válaszolni, hogy a mai magyar társadalomban a költészet olvashatóságának határait az húzza meg, hogy ki engedheti meg magának a könyvvásárlás fényűzését. De ha ezt mondanám, nem lenne igazam. Hiszen aki megengedheti magának, az többnyire mégsem vásárol szépirodalmat. Aki meg nem engedheti meg magának, de költészetre vágyik, valahogy hozzájut. A költészet olvashatóságának határait továbbá a kiadók politikája is megszabja. A verseskönyvet eladhatatlannak tekintik, haszontalannak, de esetenként mégiscsak növeli a kiadó presztízsét. Ezért ha öt-hatszáz példányban is, de jelennek meg kötetek. A példányszám azonban behatárol. Nem kétlem, igazuk van azoknak a kiadói és terjesztési üzletembereknek, akik azt mondják, hogy a költészet eladhatatlan. De azért kételyeim is vannak: olyan országban élünk, ahol megszoktuk, hogy mindent manipulálnak. A magyar bestseller listák nem az eladott példányok alapján készülnek, hanem főszerkesztői, boltvezetői kedveltségi indexek. Az olvasók nagyobb része, megfosztva az önálló ítéletalkotás képességétől, igényli az eligazítást. Az a siker, amit könyvkiadói marketing azzá tesz. Ezek a legkevésbé sem esztétikai tények, de a költészet határait bizony élesen megvonják.
    Azonban a költészetnek van egy másik, ettől független létezési módja. Ezt hosszabb távon nem érinti kiadáspolitika, példányszám, mert a költészet iránti vágy élteti. A költészet olvashatóságának határai itt már más törvények alá esnek. Ezek a határok minden bizonnyal az olvasóban vannak, és benne is folyamatosan mozognak, módosulnak. Tegnap még irritált Ady felduzzadt öntudata, ma átérzem keserű dühét. Tegnap még megközelíthetetlen volt számomra Babits, ma elképzelhetetlen nélküle gondolkodásom. Tegnap költőietlenül darabosnak tartottam Sinkát, ma kihallom soraiból a mély fájdalmat. Vagy fordítva: ami ma önmagába hamvadó tűzijátéknak tetszik, tegnap elkápráztatott színpompájával. Ami ma üres elmetornának hat, tegnap a gondolkodás mélységével lepett meg. Ami egykor felelős szózatnak hangzott, mára lapos retorikává kopott. Az élő költészet és a régi koroké is folytonosan változik. Évszázadokra elfeledett költők jelentőségük teljében merülnek föl az irodalomtörténeti amnéziából, valaha korszakosnak tekintett vezető hangok ellenben visszhangtalanul oszlanak szét a semmibe. Ez utóbbi jelenség azonban, bevallom, a magyar költészet történetében ritka eset. Hirtelenjében csak József Attila jut eszembe, akinek elég volt meghalnia, hogy jelentősége máris diadalmasan magasodjék fel. Esetleg Csokonai példája rokon. Nálunk, úgy látszik, az évszázados osztályzáson-besoroláson nehezebb változtatni, mint például angol nyelvterületeken. Ott John Donne népszerűsége életével együtt hunyt ki, de aztán annál fényesebben ragyogott fel két és fél évszázad múlva. William Blake, Emily Dickinson, Gerard Manley Hopkins költészetének csakis posztumusz elismerés és ismertség jutott. Ebben a nagy, örökös alakulásban, enyészetben, betokozódásban, kikristályosodásban létezik a költészet. A költészet, amihez ki-ki, ha a szükség úgy hozza, odafordulhat, megtalálhatja a lelki beállítottságának, műveltségének, hajlamainak, ízlésének megfelelő verset.
    Nem hiszem, hogy a mai költészet olvashatatlanabb lenne, mint a korábbi koroké. Azt sem hiszem, hogy kevesebben olvasnának verset, mint korábban. A költészet egyébként mindig is kevesek ügye volt. A költészet másrészt mindenki ügye. A költészet egyszerre a legkönnyebben és legnehezebben megközelíthető műfaj. Hiszen a líra oly sokszor szinte tisztán érzelmekhez szól. Ugyanakkor a költő olyan technikákat alkalmaz, olyan sűrítő eljárásokkal, olyan kihagyásokkal dolgozik, amelyeket bizonyos ismeretek nélkül nemhogy értékelni, hanem észrevenni is nehéz. Ha valaki slágerszövegek közhelyeivel pótolja líraigényét, sajnálatra méltó. De mégiscsak él benne valami vágy az iránt, amit a költészet tud csak adni. Ha ilyen silány formában, hát így.
    Amikor azt mondom, a költészet nincs rosszabb helyzetben, mint bármikor, a kérdésnek csak az egyik oldalát tekintem. Mert meglehet, hogy a ma születő líra éppúgy létrehozza remekműveit, mint más korszakokban. De vajon az olvasó nincs-e rosszabb helyzetben? Nem az olvasó van-e rosszabb helyzetben, nem az olvasó rosszabb helyzete szűkíti le mégiscsak a befogadhatóság határait? A válaszom az, hogy de igen. Amivel tehát mégiscsak azt mondom, hogy a költészet kedvezőtlen helyzetben van. Abban van. Rossz helyzete elsősorban egzisztenciális: akinek az a dolga, hogy létrehozza – a költő –, nem tudja nyugodt körülmények között végezni a dolgát, maga a tevékenység van állandó fenyegetettség alatt. Ez bizony megint csak kisszerű anyagi kérdés. Ha a kiadó, a rádió, a televízió természetesnek tekinti, hogy a költőnek nem kell honoráriumot fizetnie – hiszen az küldetést teljesít, legyen megtisztelve, ha felkérik –, folyamatosan a munka feltételeit vonja meg tőle. Végső soron pedig nem tekinti értékelhető munkának tevékenységét. Az ügyvéd, a kereskedő, az orvos, a politikus, a médiasztár vajon miért nem küldetésből végzi a dolgát? A költőre részben saját ügyetlensége, részben a társadalom megrögzöttsége miatt még mindig fölösleges és hamis romantikával tekintenek, legalábbis akkor, amikor munkájának ellenértékéről van szó.
    Hogy ez hová vezet, jól szemlélteti a magyar iskolaügy. Néhány évtized alatt, amelyben ahelyett, hogy a tanárok munkáját megfizették volna, hivatástudatukra hivatkoztak, igen mélyre züllesztette a magyar oktatást. Nagyrészt ez az oka annak, hogy az olvasó rossz helyzetbe került. Mert a költő így-úgy elvan. Kevesebbet ír, nehezebb körülmények között, esetleg nem ír. De a költészet tartalékkészletei akkor is elég jelentősek: van mit olvasni. Csakhogy mit ér, ha ebben a hagyományosan értelmiség-, tanulás- és tudásellenes országban nincs, aki felfedezze magának, aki használja ezeket a tartalékokat. A költészet – vagy tágabban immár az egész kultúra – kérdését nem tudom az oktatás kérdésétől elválasztva látni. Arra is nevelni kell, hogy mire használható a költészet. Mire jó, hogyan és mit kell a versben keresni. Egy nyomorgó és züllött országban, ha az felemelkedésre vágyik, a neveléshez iskolák kellenek. Ahol megtanítják a gyerekeket olvasni, és akik így a költészet olvasói is lesznek, hogy fokról fokra, mint a szűzföldeket feltörő amerikai pionírok, kitolják a költészet olvashatóságának határait.
    Ez az utóbbi gondolat, bármily emelkedett is, nem sok reménnyel kecsegtet. Hiszen semmi jelét nem látni annak, hogy a társadalom a tudást, műveltséget önmagában értéknek tartaná és erőfeszítéseket tenne érte. Lent az anyagi megélhetésért folyik a küzdelem, fent a hatalmi túlélésért. A költészet és mindaz, ami vele jár – önálló gondolkodás, az ítéletalkotás képessége, lelki gazdagság, önzetlenség, szabad képzelőerő és a többi – lent fölös luxusnak tűnik, fent nemkívánatos elemnek. A költészet mintha keserű öngúnnyal megértette volna saját pillanatnyi lehetőségeit és egy utolsó, látványos gesztussal megmutatta volna, milyen is az olyan vers, amelyről kinyilvánítják a véleményt: szükségtelen. Milyen is a költészet nélküli költészet. Ez a költészet feladja önállóságát, szabadságát, és a futó, ámde piacképes irodalomelméletek illusztrációjává válik. Ez a költészet jól elemezhető egyetemi szemináriumokon, remekül címkézhető, mert a posztmodern technikák egész kelléktárát felvonultatja. És mert a divat piaci tényező, a kiadói marketing-stratégiákhoz is kiválóan alkalmazkodik: ha el nem adható is, de irodalmi szenzációk keltésére használható. Hogy mi marad belőle, nem én fogom megmondani, még akkor sem, ha vannak kételyeim: feltűnése az olvasói élményhorizonton csak délibáb, a költészet határait nem tágítja. De nem kétlem, lehet értékes kísérleteket folytatni ilyen módon is. Hozama is lehet, előre nem látható utakat törhet. És ha úgy érzi az olvasó, hogy nem látni hasznos igazodási pontokat, tekintélyes, biztos ítéletű kritikusokat, mérvadó folyóiratokat, az önmagában még nem bizonyítja a posztmodern elmélet értékfelfogását. De még csak a tehetség és a szándék hiányát sem. Csupán a kor ilyen. A költészet befogadását ez kétségkívül kedvezőtlenebb helyzetbe hozza. De vajon más korokban nem így volt? És ha akadt is ideig-óráig afféle vitathatatlan tekintély, vajon nem épp a költészet határait zárta-e le az olvasók előtt?
    Az irodalom története azt bizonyítja, hogy a költészet nemcsak ott él meg, ahol hagyják. Ott is, ahol nem is remélnénk. Kitűnő költők írnak emlékezetes verseket ma is. Ha olykor iskolákban, művelődési házakban felkérnek, hogy tartsak szabad előadást a költészetről, szívesen szembesítem a klasszikus költőket a maiakkal. Berzsenyit, Vörösmartyt, Aranyt Szabó T. Annával, Mesterházi Mónikával, Imre Flórával. Valójában nem is szembesítésről van szó, hanem arról, hogy a változó ízlésű korokban, a korok ízlésváltozása közepett is van valami, ami a költészet közös nyelvén szólal meg. Ennek a nyelvnek az értését, használatát is meg kell tanulni. Nem muszáj, valami – többnyire – mindenképp megmarad a versből. De ha jól odafigyelünk, nem áltathatjuk magunkat: Vörösmarty Mihály ódája Liszt Ferenchez éppúgy befogadói határokba ütközik, mint Szabó T. Anna Parkban című verse. A tartalmatlan tisztelet, az irodalomból is kiirthatatlan feudális tekintélyelv persze Vörösmartyval szemben megengedőbb, mint Szabó T. Annával. Csak vonakodva ismeri be, hogy nem tud mit kezdeni a nagy klasszikussal. Ha eljut ehhez a beismeréshez – felismeréshez –, már meg is kezdte saját felfogásának, a régiek és maiak költészetének az elfogulatlan befogadását. Ha sikerül megteremteni az erre alkalmas teret – és miért ne sikerülne –, végül megnyílnak a líra határátkelőhelyei.