Vörös István

A fák megkötözése

Egy idegen járkál a szobánkban.
Egy fekete fa. Gyorsan drótot
tekerünk köré és lámpákat
gyújtunk rajta. Féljük
az Istent. Szétolvadunk a
szájában, mint a mentolos
cukor. Az ige most jószagú,
már nincs kezdetben. Egyedül
vagyunk a jóság apályában. Egy idegen
járkál a szobában föl-alá, karácsony
van, mondja, megmerül a nap
a fekete porcukorban, és
délután négykor édesre
ég. A fa betölti a teret,
ami két ajtó között nyílik.
Az idegen mi magunk vagyunk,
a bútorok beszélgetnek
vele, egy sötét deszkalap
középre áll, a világ keletkezéséről
van szó. Amikor a jó leapad,
elcsökevényesedik a rossz is,
a helyüket átveszi valami más,
árnyék suhan a falon, a
deszka felborul. Világító
levelű szobanövények, suttogó
pálmák, áram jön be a szobába
és a vízvezetéken kimegy.
Mint cserépedényből,
szétárad a foghatatlan, és
valami közeli pontig elér, ott
átáztat mindent, még a
beszélgetők is elhallgatnak.
Itt vagyok, mondja a közeli
pont. És ha egy pont elgurul
egy lakásban, akkor nincs
hol keresni, hámlik a vakolat,
mint a megégett bőr. A kezdet
kiesik a csillár szájából,
a végzet kimászik a padlórésből.
De vajon ott voltak-e
előtte?

Légytelen reggel

Éjszaka egy öklömnyi, szőrös
hangyát láttam bakonymérői
szobám padlóján. A pók
akkora volt, mint egy kutya,

két lábát kitéptem, zöld, tüskés
ágakat, felugrott, a kilincsre
tette menső mancsait, mert nagy-
mama kiutasította, és menni is

akart. Talán megérezte a sarkon
túl rohadó sün hívását,
hallotta a nyüvek surrogó

táncát. El innen, ki ebből
az álomból, mondta. Őszi,
légytelen reggelre ébredt.