Filip Tamás

Fiú

Én voltam az, ki az árbockosárból
ujjongva kiabálta, hogy föld, föld
– mert egy alacsonyan szálló felhőt
annak hitt, s tévedését azzal jutalmazták,
hogy áthúzták a hajó hasa alatt.
Csoda, hogy élve maradtam.
Én, én – elegem van már belőle,
ahogy az én ott terpeszkedik bennem,
és kiabál helyettem, ágál, okvetetlenkedik,
összevész mindenkivel, s még
akkor se hagy nyugodni, amikor
sírástól mocskos arcomat végre
fekete párnámba temetném.

Ma a bálnák

Csak annyi tudható biztosan,
hogy ma a bálnák konokul
a partra úsznak, s ha egyet
megmentünk nagy nehezen,
két másik veti magát a partra.
Talán a vadászok megölték
anyjukat, s így nem tudták
megtanulni, hogy biztos
halál a part is. De meglehet,
hogy a dolgok ma úgy álltak
össze, hogy titkos eredőjüket
csak ők tudták megfejteni.
S ez elég volt nekik ahhoz,
hogy halni akarjanak, még ma.

Kikötő

Hajók, dokkok és daruk.
Bálák, konténerek.
Ömlesztett áruk rakodása.
Ívfény. Hegesztenek.
Révkalauz. Vámépület.
Követhetetlen kikötői rend.

S hogy minden rendben működik,
az látható. De mintha mindenben
bujkálna valami céltalanság,
nem sok, csak annyi éppen,
hogy semmiről ne tudjam,
hol tart: kezdődik? véget ér?

S ha jövőre sorsom erre vetne,
mindent ugyanígy találnék.
Persze tudom: más hajókba
másféle árut rakodnának.
De a kikötőt akkor se érteném,
helyette inkább megírnám
még egyszer ezt a költeményt.