Parcsami Gábor

Boci

Zanza lovag igaz történetei, VII.

    Erre az időszakra, amelyet most elmesélek, nem szívesen emlékszem vissza. Száműzetésem, kegyvesztettségem idejére. Az aranyszőke virágáruslány, Boci miatt mégsem tudom kitörölni az emlékezetemből. Bocival ugyanis Zanzánia átnevelő táborában ismerkedtem meg.
    Hozzám hasonlóan ő is kegyvesztett volt. Az ő története az enyémhez képest azonban lényegesen egyszerűbb. Egyik össznépi, nemzeti ünnepünkkor fehér rózsa helyett sárgát árult. Ezzel pedig „súlyosan veszélyeztette fennálló rendünket” – legalábbis ez állt az átnevelő táborba beutaló papírján. Mint megtudtam tőle, semmi szándékosság nem volt tettében, csupán annyi történt, hogy kertjükben előbb virágzott ki a sárga rózsa, mint a fehér. De bizonygathatta ő az igazát, senki nem hallgatta meg. Ebben az időben Zonzobár kormányzó ugyanis elhatározta, hogy mindenféle rendszerellenes cselekedetet csírájában fojt el.
    Az én odakerülésem már sokkal bonyolultabb történet, a teljes igazságot mind a mai napig nem tudom, hiszen mint lovagot, aki ráadásul éveken át Zonzobár kormányzó egyik tanácsnoka volt, alapos vizsgálat után lehetett csak hőn szeretett vezérünk eszméit hirdető táborba küldeni engem. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy kormányzónk ezen lépésével még a külföldi lapok is foglalkoztak. Kémkedés volt a vád ellenem. Állítólag többen hallották – lovagrendünk szégyene, hogy sok köztünk a félrehalló – és eskü alatt vallották, hogy az egyik kiskocsmában, ahol rendszeres vendég voltam, idegen nyelven beszélgettem egy hölggyel, és látták, hogy egy halom papírt is átadtam neki. Tárgyalásomon hiába is bizonygattam, hogy én csupán zonzo nyelven beszélek, és nem értek más nyelven, senki nem hitte el, mint mondták, minden lovagnak kötelessége a nyelvtanulás, és ha tényleg nem tudok egyetlen idegen nyelvet sem, akkor azért küldenek majd átnevelő táborba, hogy megtanuljam végre. Azt is hiába bizonygattam, hogy én papírt semmiféleképpen nem adhattam át, hiszen kocsmába én inni járok és nem írni, ugyanis vallom, hogy mindennek megvan a maga ideje és helye, ez alól az írás éppúgy nem lehet kivétel, mint az ivászat. Erre azt a választ kaptam, hogy egy író lovagnál, akit ráadásul népünk egyik fő írójaként ismernek, mindig kell hogy legyen toll és papiros, nehogy elfelejtse államunk dicsőségére és felvirágoztatására született gondolatait. Ha pedig eddig nem volt, majd az átnevelő táborban gondoskodnak róla, hogy ezután legyen. Javukra legyen írva: igazuk lett a nyelvtanulást illetően éppúgy, mint a toll és papír kérdésben.
    Ha igaz lett volna a vád, hogy én kémkedtem, a nyakamat rá, hogy a nyakamat veszik. Ezért sejtek sokkal inkább összeesküvést a dolgok hátterében.
    Arra is lenne tippem, ki szervezte meg nekem ezt a majd egy évig tartó táborozást. Egyik lovagtársammal egy lovagi tornán iszonyatosan összeszólalkoztam azon, hogy előremenetben vagy rükvercben jobb-e kocsit vezetni. Az én érveim győztek, vagyis hogy előre. Na, ezt nem tudta megemészteni. Hogy miért nem tudta? Fogalmam sincs. Talán azért, mert rossz volt az autójának a sebességváltója, és csak hátrafelé lehetett vele menni. De az is lehet, hogy nem is volt autója.
    A táborról nem is akarok beszélni, s nem is lehet, mivel kilépésemkor aláírtam egy papírt, hogy semmit nem beszélhetek sem a helyről, sem pedig arról, ami ott történt velem. Ezt be is tartom, mivel nem vagyok bolond, hogy visszakerüljek.
    Sokkal szívesebben mesélek az aranyszőke Bocikáról, aki iránt egész ott-tartózkodásom alatt lángoló szerelemmel voltam. Ha megpillanthattam, még a tábor is szépnek tűnt. Az őrök árgus szemei előtt azonban csak ennyi örömünk lehetett egymásban, ugyanis ő az egyik barakkban, én a másik barakkban sínylődtem. Egyszer viszont a szerencse úgy hozta, hogy egy munkahelyre osztottak be bennünket. Akkor tudtam meg azt is, hogy ő miért van ott. De nem csak ezt, hanem ennél sokkal érdekesebbet is megtudtam róla, azt, hogy hogyan csókol. Soha nem felejtem el. Nála a csókolódzás egyenlő volt a nyelvharapdálással. Úgy megharapott, hogy véreztem. S még volt képe megkérdezni azt, hogy ízlik a csókom, és még hozzátette, hogy ő nem olyan lány ám, hogy mindenkivel csókolózna. Soha nem felejtem el az aranyszőke Bocit, vagy inkább a csókját. Az is lehet, hogy őt még mindig átnevelik? Ki tudja?
    Az biztos, hogy Bocival történt kalandom óta, még ha bambának néznek is egyes hölgyek, megkérdezem, nem harapnak-e csók közben. S csak kedvező válasz esetén merek nekifogni ennek a, mint Boci óta tudom, nem kis veszélyekkel járó édes foglalatosságnak.