Vicei Károly
Börtönfeljegyzéseimből
Részlet
Szortyog a fekete radiátor, tudod már, kedves barátom, mi következik: a fűtés, úgy másfél-két órán át. Négy múlt. Kértem az őrt, hozhassak meleg vizet. Naponta ilyen tájban járulok a mosdóbeli bojlerhoz, aztán megtöltöm a termoszokat s ülőfürdőzöm. Ilyenkor villanyt is gyújtanak cellámban, talán előbb, mint máshol.
Jövök tehát hozzátok látogatóba, szekeremmel a dűlőútról befarolok a körtefák között, Mackó meg se mukkan, látom, van fény kicsiny fehér konyhátokban, a szőlőindák beizzadt ablaküveget ereznek át. Nyugtalanul kémlelsz kifele. „Csak én vagyok, nem a pandúrok.” Pócsniba bújtatsz, rákönyöklök a zöld konyhaszekrényre, a jó öreg bufli rádió alatt, s megkérdem, kaphatnék-e egy „bögre” kecsketejet. Mesélek, barátom, olyasmiről, amiről, gondolom, rendszeresen tájékoztatnak közös barátaink. Bizonyos dolgokban pedig csupán élénkítem emlékezetedet.
A cella képét csak annyiban kell kiigazítsam benned, hogy ma nem fehér, hanem halványzöld. Az ablak szimpla, az emeletes vaságy új. A polcasztalka viszont már majdnem kiszakad a falból. E kis lukban egyedül vagyok. A személyzet kezdetben hitetlen álmélkodással fogadta elszigetelődési óhajomat. Az igazgató – aki már nem a régi, egy finom modorú ember (Ferenci Jenő színészre hasonlít) – arra kért, adjam írásban: magam kívántam az egyedüllétet. Így tudok zavartalanul olvasni, rádiózni, meditálni (=töprengeni, ábrándozni). A raktárcella mellett vagyok, úgyhogy szomszédom is csak ritkán van, a másik oldalon. Ha megjelenik valaki odaát, néhány koppintást váltunk, s a ritmus és az erő alapján máris megállapítom értelmi szintjét, életkorát, egészségi állapotát… Kevés őr maradt a régiekből (Laci, Pali, Géza, Šabić és a borbély csupán), mind megjámborodtak. Szelídek a fiatal újoncok is. Egy-két komplexusos van csak, aki kötekedő, mogorva. A női személyzet változatlan (Melinda, Gordana, Karolina), a szoc. gondozó pedig egy joviális öregember. A szokatlanul jó börtöni légkör alighanem az igazgatónak köszönhető. (Nevét nem tudom, talán Béla.) December utolsó vasárnapján délután élénk zenebona hatolt el hozzám a személyzeti teremből: zenekar és énekesek szórakoztatták a rabokat. (Nem az őrizeteseket, ámbár olyan is volt köztük.) Még dicséret, és abbahagyom a tömjénezést: újév táján itt olyan koszt volt, hogy nem hittem a szememnek. Sültek, kocsonyák, saláták, üdítőitalok, disznótoros reggelik, felsorolhatatlan változatosságban napokon át.
Elejétől kezdve figyelmes, korrekt a bánásmód. De hol van az eleje? Talán ott, hogy a börtön pincei kazánházában Boćo, az egykori őr neked meg nekem kijelenti: nem sokáig leszünk mi szabadlábon, időről időre újra becsuknak bennünket. Mert akit egyszer bedutyiztak… És mi hittünk neki akkor. Aztán mégis el akartam felejteni a fenyegető jóslást. Ám egy őr mégiscsak az Apparátus embere, tudja, mit beszél, tudja, mi a gyakorlat.
És milyen szabadságban volt részünk?
Te tanyai visszavonultságban éltél, én üzemi robotnak adtam magamat. Nyilvános fellépésről, útlevélről nem is álmodhattunk. A szimatolást pedig olyan gátlástalanul folytatták körülöttünk, hogy erről számtalan irányból érkeztek hozzánk jelzések. Menekülésre akartak kényszeríteni. Te el is mentél.
Az az ávós H. Josip, aki 77-es bírósági tárgyalásunkon „debütált”, jelent meg a színen, úgy látszik, azt tekintette fő feladatának, hogy bennünket üldözzön. Jól beletanult szerepébe. G. Laic elmesélte, miként lett Halászból politikai pandúr. Fönt eredetileg a 7 NAP-os N. J.-t jelölték ki, de az maga helyett Halászt ajánlotta… Emlékszel, amikor a szabadulás utáni hónapokban, 78 elején eljártunk hozzá az elkobzott motyót visszakövetelni, csak apránként adott vissza egy kevés holmit, ugyanakkor fenyegetések közepette együttműködésre szólított fel. Amikor erre nem voltunk hajlandóak, utóbb még gyerekkori naplómat se adta vissza. Meg a te drága, új magnószalagjaidat.
Aztán se megfelelő munkahelyet nem adtak, sem útlevelet. Közben hol ezt, hol azt hallgatták ki felőlünk, szűk tíz év alatt cirka 40 (negyven) személyt. Módszeres elszigetelésre törekedtek, hisz akit kezelésbe vettek, az félt velünk kapcsolatot tartani. Úgy jártak el, mint azok a tűzoltók, akik gyújtogattak, hogy legyen mit oltani. Lehetetlen volt védekezni ellenük. Mondogattam: ki kéne láncoltassam magam a kápolna előtti hársfához, hogy szem előtt legyek, lássák, nem követek el semmilyen bűnt a jóságos állam ellen. De nem bűnös kellett nekik, hanem az a látszat, hogy ők dolgoznak. Éberek. Ehhez pedig van apparátusuk, emberük, idejük, szekerük, benzinjük. Megrázó bűntetteket nem tudnak felderíteni, kell inkább az ártatlan áldozat nekik.
1987. november 5-én reggel kendergyári irodámba többször benyitott az üzemi belügyes, mintha csak őrizett volna. Úgy is volt. Egyszer csak berontott öt-hat titkos ügynök. Akkor félelmetesek voltak, ma szánalmasan nevetségesek. (B. Tihomir, üzemi belügyes később, a hadsereg napján kitüntetést kapott.) Kezembe nyomták B. Petar vizsgálóbíró felhatalmazását, kutattak. Otthon ezeket vették el tőlem: 5 db IUS-füzet, 2 Hírmondó szamizdat, összes kéziratom, leveleim, Gordos-, Piszár-, Bakai-levelezés, címtár, 13 db Tolnai Világlapja (a Major-házból), József Attila: Szabad ötletek…, Herceg János levele, a Mladina egy száma („Ez minek?!”), fényképek, főleg lányaktok. Dél közelében vittek a belügybe, ott Zs. István diadalmasan rámrivallt: „Vicei Károly, letartóztatom!” Nagy fáradságba került neki. H. irányította a kopók csoportját. A házkutatásnál hat-hét volt belőlük. Zs. is bőszen turkált. Végül vittek Szabadkára. „Mondtam, hogy csak a munkájával kellett volna törődni!” – jegyezte meg a kocsiban H. Kértem, térjünk be hozzám fogkeféért, könyvért, de H. félt anyám szemébe nézni, amit be is vallott. A bíróságon B. várt. Dörzsölte kezét, hogy itt az alkalom pótvizsgázni a tökéletlen 77-es ítéletért. DE MOST ÚJRA DILETTÁNS FORGATÓKÖNYVET HOZTAK ÖSSZE, és igen hitvány emberkék a segédeik, a hamis tanúk: a bűnöző F., akitől a partalji (később zöldre festett) könyvespolcot kaptad, Szuzi, Lilis… Bezzeg, ha Lilis a főtárgyaláson megemberelné magát, leleplezné vallatóit, dőlne az ávós bagázs, még a Színpadért is rehabilitálnának bennünket.
Az eljárás és a bánásmód korrektsége már-már operettes (nem kafkai zsánerű, félelmetes sztori írható belőle – Jenő, Pista, Isti, Zoli, ti máris megtehetitek!), csakhogy ez mind a szultán selyemkötelére emlékeztet. Remélem, mindenről tájékoztatnak Zoliék, újságkópiát is kapsz. Nekem semmi hírem rólad. Üzenhetnél a SZER-en. Rendszeresen hallgatom a Világhíradót, Kasza László, Hanák Tibor műsorait, Krassó minden híradását is hallám rólam. Informáld a világot folyamatosan! Akit kirakatba tesznek, az túsz. Jól tudod, hogy az elszenvedett börtön milyen méregként ülepszik le a lélek fenekén. Üdvözöl benneteket Karesz.
Barátaim! Jól tudjátok, hogy a vizsgálati fogolynak nem lehet írószere, csakis akkor van alkalmam ezt-azt lejegyezni, amikor levélíráshoz kérek golyóstollat az őröktől. Most tehát éppen elkészültem a Laurához, Magdihoz és Zolihoz szóló válaszokkal, a „rendes” levelekkel, de mielőtt azokat az írószerrel együtt kiadnám, megfirkantok nektek egy szabálytalan közleményt, a jó ég tudja, miként jut el hozzátok. Mindenesetre kell hozzá egy zsebmetsző-mozdulat. Ha lebuknék, ami nem valószínű, itt áll elöl a gyónás: most először teszem. Önkényesen fosztottak meg szabadságomtól, s ezenközben még attól az elemi jogtól is, hogy ceruza birtokában a védekezéshez elengedhetetlenül szükséges emlékeztető jegyzeteket készíthessek. A hamisan vádlóknak ugyanakkor írógépek és titkárnők állnak rendelkezésükre. Mostanában annyiban létezek, amennyiben kifejezhetem gondolataimat, s amennyiben ezek „madaras” üzenetként el is jutnak a címzetthez. Semmi se nyugtalanít jobban, mint az, hogy vajon valóban eljutnak-e. Már válaszom megírása után futottam át újra friss leveledet, Zoli, amikor végre felismertem a visszajelző szót, a kecskét. Így már türelmesebben várok Solveigre, Puskinra, Lenke-Zsáka-Terézre. Ezekhez társul majd a latin, amit a többivel együtt sürgősen megerősít az a kék frottír alsónadrág, amelyet most tisztán kiadok látogatóimnak, de te már legközelebb, a főtárgyalás napján, 11-én okvetlenül visszaküldetsz. Leveleidben az 1870-es krassói eseményektől kezdve Esztin át Auróráig élvezettel fejtettem meg a mondanivalót. Hanem a kecske kecsketejjel jobban esett volna. Csak arra emlékszem, hogy ez Jenővel függ össze, de már nem tudom, miképpen.
Nagyon érdekel, hogy Jenő tesz-e, tud-e értem tenni valamit. Nyilván ő informálta az Amnestyt. Vagy Krassó? Valamely beküldendő sajtótermék impresszumában avagy tartalommutatójában egy ė (EBG) vagy k. (Krassó) betű pontozásával válaszolj! Ennél több jelezés fölösleges. A foglároknak van némi börtönkultúrájuk, és szokásuk átlapozni az újságot.
Amikor behoztak, a nadrágot is letolatták velem, úgy átkutattak. Azt hittem, fiúkat szeret, férfitestben akar gyönyörködni a kerberosz. Néha meg kanállal, villával kotorásznak az otthonról jött főzelékben, lekvárban, s a levest nyomban átöntetik másik edénybe.
Megint Jevgenyij. Világszerte annyi ma az emberjogi tanácskozás! Nyilván azért sincs akkora súlyuk. Vagy csak hozzám nem hatol el az ávék fáradozásának eredménye? Bécsben, Párizsban, Genfben szinte állandóan gyűlnek az emberjog bajnokai. Február 3–6. között Velencében jönnek össze jeles személyiségek, mások mostantól hat héten át Genfben üléseznek, abból az alkalombál, hogy 40 éves az ENSZ emberi jogi nyilatkozata. Jenőnek, de a többi barátomnak is, akinek csak módjában áll, minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy az ismert jogsértésekről értesítse ezeket a nemzetközi fórumokat. Téged is arra kérlek, Zoli, hogy ne csak egy lapra tegyél fel mindent! Nagyon is szép, amit eddig tettél, köszönet érte. Ha te nem intézkedtél volna, tán semmilyen hivatalos hírből sem értesült volna a nyilvánosság lefogatásomról mind a mai napig. Így nem vagyok most afféle elrabolt, egészen elfeledett titkos fogoly.
Vicei Károly (1944) a jugoszláviai Zentán él, tiltott lapszámok terjesztéséért és kísérleti színház alapításáért több évet töltött börtönben. Önálló kötete még nem jelent meg.