Novák Valentin
A konzerv
Fantázia egy megtörtént esetre
Két napja hevert étlen-szomjan a kietlen lövészárok nyirkos mélyén. A parancsnoki állás gerendaváza zuhant rá, mikor azt egy gránát szétvetette. Elájult. Szája sarkából vér buggyant. Azt hitték, kiszenvedett, s magára hagyták menekülő társai. Mozdulni nem bírt. Eltörött három bordája, a sípcsontja, s egyébként is úgy érezte magát, mint egy ripityomra zúzott, szemétdombra söpört cserép. Bal kezét tudta csak mozdítani. Néha azzal törölte le a hó-szemfedőt. Több órája hullott a hó. Befedte, talán még melegítette is. A hóra pernye és korom szállott, ónszürkévé változtatva a halotti leplet. Bádoghordók színére hajazott e behavazott, magatehetetlen roncs. Nagy ritkán rohanó katonák úsztak át fölötte, mint kiabáló, ziháló, fekete csíkok. Fegyverüket ropogtatták. Úgyhogy hiába is nyöszörgött, legföljebb a földben álmodó lárvákat riogathatta. Az árokba nem fészkelte be magát az ellenség, mert jelentéktelenné vált. A frontvonal odább csúszott. Újabb, fontosabb árkok birtoklásáért folyt a harc…
Jó egy éve üresen állott a kertvárosi ház, Kiss Jenő takaros háza. A burjánzó, elvadult kertben éjjelente furcsa árnyak suhantak. Egyesek szerint jajgatás is kihallott onnan. Sőt Szőregy Pali bácsi, a Világoskor született öreg, békebeli vívómester, aki nagy barátja volt a borovicskának, egyszer arra lett figyelmes, hogy konyhakések röpködnek a vén diófa meg a kertre szolgáló oldalajtó között. Bizony, kések röpködtek ott, vértől csöpögő bölléralkalmatosságok, s a rémlátástól kések hasogatták Szőregy apó agyvelejét is. A félpince rácsos, kitört üvegű ablakán át pedig olyan velőtrázó sikoly harsant a szabadba, hogy még a rengeteget megélt Cikória kandúr is lehuppant a kerítésről. Pali bácsi meg íziben beszaladt a hazaút újabb stációjába, a Ferenc József sörkimérdébe.
Sokan sokfélét meséltek, találgattak erről a házról meg hajdani tulajdonosáról, a ki tudja, honnan ideszakadt Kiss Jenőről. Furcsa fizimiska volt, annyi szent. Harminccentis bajszát hetykén pödörgette a tiszti klubba menet, ahol hatalmas kártyapartik mindennapos veszteseként tisztelték. „Kiállt a kackia a bajszából” – így kommentálták gúnyosan, megvetőn az utca pletykafészkei, melyek számban vetekedtek a madárfészkekkel, Kiss Jenő zöld asztal melletti levitézléseit. S miért a gúny, a megvetés? Mert egyebet nem tudtak kideríteni erről a csöndes, magába és házába rejtező, szálfaderekú, egyébként szinte már bosszantóan udvarias úrról. Egyszerűen nem létezett magánélete. Legalábbis a köz számára kiteregethető szennyese nem. Se asszonya, se gyermeke, se szeretője. Kutyája, macskája az ugyan akadt, de múltja? Jelene is csak annyi, amíg végiglépdel feszesen, katonásan a Hordó utcán, aztán fölszáll a tiszti klub felé döcögő lóvasútra, este tíz tájt meg leugrik a járgány grádicsáról, és csöndben hazaballag. Ezek után ki gondolhatott arra, hogy ugyan múltja, jelene nincs, avagy kevés, de jövője lészen…
Megérkeztek az első érdeklődők. A front nagy győztesei. Fekete ruhában, hosszúra nyúlt fejjel, akár a pestist füsttel ijesztgető középkori doktor-sarlatánok. Megérkeztek, és kíváncsian körbejárták Parajd százados hulláját. Egyikőjük hirtelen elhatározással fölszökkent a néhány órája kihűlt halott fagyos mellkasára, s belevágta csőrét az ádámcsutka alatti nyakrész lágy húsába.
Soha nem érzett kínok árán a károgás felé fordítatta fejét, s abban a pillanatban egy hatalmas szárny bomlott ki előtte. Méltatlankodó harákolás kíséretében odébb röppent. Mióta rászakadt a deszkabunker, most moccant először. Miután a szárnyak keltette hóvihar elült, egy ónszín dobozon állapodott meg tekintete. Sokáig nézte, míg végül ráeszmélt, mit is bámul. Egy behorpadt oldalú konzerv árválkodott ott. Önkéntelenül is nagyot nyelt. Rájött: éhes. De nyilvánvaló volt számára, hogy egy álló napba is beletelhet, míg valahogyan magához gördíti a kívánatos étket. Karnyújtáson túl pöffeszkedett a babot rejtő bádogdoboz. Miképp érhetné el? S ha el is éri? Se nyitó, se éles, kúpos csőre, mint az emberkonzerveket bontogató madaraknak…
Szomszédai néha érdekes hangokat véltek kiszűrődni Kiss Jenő házából, pedig nevezett úriember mindent akkurátusan bezárt maga után. Aztán egyre gyakrabban és egyre többen állították, hogy velőtrázó női sikolyokat visszhangoznak a ház közfalai. De miféle nők? S miért is sikoltoznának? Nővel még soha nem látták e zárványéletű férfiút, de ha lennének is liaisonjai, az az ártatlan lélek nem emelne kezet a gyöngébbik nemre. Vagy igen? De hát még a bogarat sem tapossa el, mint a keleti hőbölyödöttek. Sőt a legyet sem hessegeti tova. Egyszer is ott napozott egy csillogó, kék potrohú rovar a bajsza hegyén.
Épp csak az öreg Szőregy tartott ki dajkameséje mellett, mármint hogy minden szombaton nővel látja, amikor, véletlenségből persze, pont háromnegyed tizenegykor, az utolsó lóvasút megérkezésekor, kinéz utcasarki házának ablakán.
– Szálfagyenesen ugri kle a lépcsőrű… s mán tartya is a kezzít… a, a, a felettibe csinnos kis, kis kisasszonkáknak. Osztán hosszan összebúúú… velük… Csókoják is egymátt… majd kiz a kizben elindúnak a Kiss súr háza feli – magyarázta a szélhűdöttek széteső modorában Pali bátya.
– Aztán mér van az, te félnótás, pengeforgató iszák, hogy vásárnap biz’ egy darab asszonyszemélyt se látok a portájáról kijönni. Pedig azon a napon már a kakasnak előtte ébredek. Mondom, kísérteteket látsz a rengeteg borovicskától, meg attól a sok mindenfélétől, amit magadba döntesz! Nem akadt annak dolga tucat éve sefehérnéppel, de mióta idevetette a tavaszi szél, azóta bizton nem – replikázott Jolcsa, a legfelvágottabb nyelvű, Hordó utcai pletykafészek.
– Hátha mondok… Nemm isszom énn… mát tíz uttán… Oszt mög egy óra allatt ki issjó… zanodom… Meg… hosszannis lessekszek, annyi időt nem tartannak a tünnemények…
Így vitázgattak széles az Hordó utcában a virtigli kíváncsiak, de képtelenek voltak dűlőre jutni a rejtélyes hangok és hölgyek dolgában.
A hó egyre csak szakadt. Percenként kellet kidörgölnie szemgödréből a tél obulusait. A varjak célt értek, s vígan csipkedték Parajd százados mellehúsát. Egyikőjük már fölpüffedt, katonatiszti májáig csőrölt előre a szederjes, de a madártopogástól lassan fölmelegedő bőr alatt. Hirtelen kirántotta a fejét a belek közül.
Elszörnyedt a látványtól. A madárról véres cafrangok csüngtek. Megrázta dolmányos fejét, szanaszét röpültek az emberhús foszlányai.
… barbár vadak állati mohóság undorító ahogy így marják tépik a húst éhes vagyok ott az a nyomorult konzerv jófajta füstölt húsos hagymás bab még melegíteni sem kéne de milyen messze van s lehegesztették álnokul mindig mindenki a jövőre gondol az utókornak dolgozik atyaúristen mi ez a nyilallás már levegőt is alig tudok venni mintha fojtogatnának meg mintha késsel döfölnék az oldalam milyen megalázó halál milyen kicsinyes bukás vezeklés hahaha jönnek majd idelépegetnek ezek a dögök és belecsípnek a szemembe kiműtik a gödréből látom amint a gém lehajlik s az örökmozgó gép lesújt és maradék szememmel végignézhetem miképp kapja csőre közé a golyóbist hijj de szúr a lépem tájéka csak előbb halok meg minthogy élve megkezdjenek utoljára még édes istenem ó utoljára még a hagymás bab ízét mielőtt ez a nyavalyás a szemem ízét látni fogom míg ki nem vájja a másikat is látni fogom miképp igazgatja szemgolyóm a csőrében hogy könnyebb legyen lenyelnie aztán nyel nyel és nyel csúszik le a gigáján ott gömbölyödik lefelé aztán megpihen a zúzájában és nem tehetek semmit fölöttem tonnás gerenda ólomsúlyú hó mintha hordóba hegesztettek volna csak a bab ízét az se baj ha fagyott tömb a bab ízét az utolsó mielőtt bevonultam az jó babot csinált nem sajnálta a hagymát mindnek ez volt a házi feladata jó hagymás paszuly hmmm az utolsó az nem sajnálta a hagymát éjfélkor látott neki főzni pedig bepezsgőztettem és alig állt a lábán rohadt madár el innen emlékszem a kést a deszkán hagyta a zsizsergő hagymahéjak között el innen te dög az bosszantott föl az a hagymahéjas egérneszezés ami talán nem is volt pedig finomat főzött kapott egy esélyt egy babpuhulásnyit babon sohasem osztoztam hahaha…
Egyre több és több varjú érdeklődését keltette föl az árokmélyi nyüzsgés. Kettesével, hármasával érkeztek, s mivel túl sokan tülekedtek már az első asztalnál, az éhesebbek mind gyakrabban sandítottak a gerendák alá szorult, néha-néha még megmoccanó lakoma felé…
Jó egy esztendeje üresen állt a ház. A kertben burjánzott a gyom, s egyesek szerint alkonyattájt kések röpdöstek ott a madarakkal. Július perzselt. Izzadt cigánykaraván érkezett a város szélére. A Hordó utca lakói új témát találtak. Feledték a Kiss-ház ijesztő titkait, arról regéltek, bár fogalmuk sem volt semmiről, miképp lopják, adják-veszik, eszik a vándorcigányok a csecsemőket és gyermekeket…
– Hát, higgye el nekem, azok a friss csecsemőhúst is szeretik. Kiváltképp ha lagzit ülnek vagy temetnek. Olyan rémes népség, mint a zsidó. Vérrel élnek, a becsületes magyar ember vérével. Gonosz egy fajzat az! Hizlalják a györeket, oszt megsütik, mint a disznyót. Az ifjú pár a friss csecsemőhúst szeli meg, akárcsak minálunk a tortát szokás.
– Én azt is hallottam, fölfüstölik, amit nem tudnak egy ültő helyükben fölfalni. Pedig beles egy népség. Sáskák! Aztán hordóba gyömködik, úgy tárolják az emberhúst.
– Ja, és be is sózzák!
– Én mondom magának, ki ne engedje az utcára a Lajcsikát, ha jót akar, mert ripsz-ropsz eltűnik, aztán már csak a csontjait találja meg a határban. Az enyimet bezártam a kamarába, onnét nem bír kimászni…
A cigányok, mióta letáboroztak, minden áldott nap végigzsibalyogták a Hordó utcát. Elöl mentek a csiricsáré göncökbe bújt asszonyok. Mögöttük feketéllő uraik. Szanaszét meg a mezítelen purdék visongtak, mint rakoncátlan, szerteszaladt baromfiak. Már vagy huszadik alkalommal vonultak át a hajdan oly békés utcácskán, mikor egyszer csak megállapodtak a Kiss úr házának előtte. Hosszan tanakodtak ott a mórék, míg a nők az árokparton hangoskodtak. Azonmód került birtokosa az eladdig kísértet lakta háznak és a repülő késeknek fészket adó kertnek. Népes család apraja kandikált a zsalugáterek mögül a következő reggelen.
Ám a házfoglalás másnapja szombatra esett, mikor is alkonyat felé lett nagy jajveszékelés. Mindenik fedélhez jutott utcára tódult.
– Jujj, a devla, maga vót á!
– Kisek röpöstek a gesztenyefa körű!
– Jaj, jaj, jaj! Hát evitte kicsijózsim az űrdög. Berántotta magával, be a kútba! Jaj, jaj, jaj!
– Baszararajkó, hun a fiszkesbe az én purdém is, a Sani? Jarájda, kicsig fijjam, ha hallasz!
– Segijjség! Megszútták a kis szukámat, ott vérzik a mányásban…
Óriási csődület kerekedett a Hordó utca hat előtt. Kirajzottak a virtiglik, mit óbégat ez a púpnak sem kívánt siserehad. Lesdeltek be a kertbe cigányok, nem cigányok, nyakukat nyújtogatva, ahol – mily iszony! – tényleg kések röpdöstek, s vérbe borult rajkók sírtak, rángatóztak a gazban. Poók doktor megpróbált berohanni a kertbe, de amint betaszította a kaput, egy malacbökő csapódott a tőle balra eső, szúette kerítéslécbe. Sarkon is fordult nyomban, s meg sem állt hazáig. De ennek már fele sem tréfa! Hisz maga Szakaj Antal, a legkétkedőbb, csodát sosem látott, sőt isten helyett inkább (titkon persze) a szocialista tanokban hívő utcalakó lélekszakadva rohant utána, mert itt biz’ csak a csendőrség tudna rendet tenni, de a hatóságot csak Poók doktortól lehet távhívni. A környéken sehol másutt telefonkészülék.
– Nagy kalafaktorok ezek a vándorcigányok. Nekem valami bűzlik – súgta oda Jolcsa az öreg Szőregynek.
– Na, mos má magadis láthatád! Tényleg repdesnek kések, ebbe az ördög járta kertbe!
Ahogy ezt kimondta Szőregy apó, velőt rázó sikolyok egymásutánja tört elő a pince mélyéből, s cigány, nem cigány, akár ha torzszülöttet lát a búcsúban, egyszerre és kereszteket hányva ugrott hátra, mialatt mindeniket kiverte a jeges veríték…
…hagymás bab gurulj ide kicsi babom hess te undorító dögmadár nem adom a szemem azt soha te gyászhuszár tizenhét rohamban voltam tizenhétért tizenhét vezeklés mind túléltem felvettem a zörgő hagymahéjak közül és és már jó szagot párolgott a fazék dúdolt is valamit valami bárgyú kis kuplét amilyet egy ilyen édes frájla tudhat csipkés harisnya hmmm de egyszer kificamodott a bokám szuronyrohamkor beleléptem egy kurva gödörbe semmi más bajom hijj dehogyisnem az oldalam szétmállik a testem hess madár gyönyörű lábak szép nyak vörös korall-lánc kecses kecses kecses nem is volt kedvem hozzá reggel haza is mehetett volna nem mozdul a balik kezem kicsiny babom gurulj ide hozzám elrágom ónkérgedet enyém leszel hess te rohadt szemzabáló és akkor átöleltem jobb kézzel a derekát pont abban a pillanatban emelte meg a födőt csodás párák gomolyogtak elő nincs kezem nincs többé kezem nem érzem mivel hajtom el a dögöket alig látok már beült a hó a szemembe jön megint ess hó ess rejtsd el a szemem megszúrtam akkor a bajszom hegye érte a cimpáját fölkacagott beburkolt minket a hagymás gőz babocskám gurulj ide hess madár hess…
Szétterült fekete szárny fedte a haldokló arcát. A hátravetett madárfej hirtelen lecsapott. A rekedt üvöltésre szétrebbentek a Parajd századoson lakomázók. Az egyik varjú ráröppent az élén álló, behorpadt konzervre, s fölborzolt tollaival azon egyensúlyozott, mint egy cirkuszi akrobata. Szép kis mutatványt rendeztek. Valami kerek csúszott egyre lejjebb és lejjebb a tépelődő csóka gigáján. A többiek helyeslőleg károgtak, s mint lassú gyászmenet, kúp alakban végződő fejüket előre-hátra ingatva megindultak a félszemű haldokló felé – odahagyván a százados szitává csipkedett arcát és mellkasát…
A csendőrlovak idegesen kaparták a Kiss Jenő háza előtti port. A kíváncsiak szoros karéjban nézték, a pincékből miképp szenvedik föl a lehegesztett bádoghordókat. Szám szerint tizenhetet. Az öreg Szőregy is tizenhétszer leste meg a hazafelé tartó, hölgyeket karolgató Kiss Jenőt. Mikor az utolsó hordót is elővonták, kihozták a kertből az addig lepedővel lefedett cigánylurkókat. Az egyiket a kút mélyéből húzták elő. Lett nagy sivalkodás a vándorok között, de a csendőrkordon nem engedte oda halott gyermekeikhez a kétségbeesett apákat és anyákat. A csendőrök izzadtak, mint idegességtől tajtékzó lovaik. Automobil érkezett. Szétrebbentette a kíváncsiak karéját. Egy jelentőségteljes úr kászálódott ki a hátsó ülésről. A cigányok közül sokan az út menti fák mögé húzódtak, mert látásból (ha máshonnan nem, a toloncházból) ismerték ezt a férfiút. Kázmér főfelügyelő volt az személyesen. Utána két kísérője. Az egyik csendőr kalapácsot és pajszert hozott. Egyre több döglégy dongott a farkukkal vadul, de hiábavalóan csapkodó lovak körül. A kíváncsiak félköre észrevétlen szűkült. A kordont alkotó darutollasok is inkább a hordók felé leselkedtek. Koppant az első kalapácsütés. Tompán döndülte válaszát a hordó. Közben az egyik cigányasszony odarohant halott, lepellel fedett gyermekéhez, és keserves könnyekkel siratta, mígnem fejére sújtott egy jéghideg kardlap…
Két füstös, sebhelyes arcú ember ugrott be az árokba. A varjak már sehol. Fojtogató volt a csönd. A front kilométerekkel odább. Hullákat számláltak, nem lőttek. Fagyos béke telepedett a tájra. Az ónszínű égen egy helyütt átütött a napfény, mintha egy pajszerral hasítottak volna bele a halottas félhomályba. Lábuk alatt leszakadt az árok peremén fölgyűlt hó. Először Parajd százados rózsaszín melle fölött állapodtak meg. Ledobták vállukról félig megrakott zsákjaikat. Az egyik a csizmát rángatta lefelé a tisztről, míg másikuk az arany jegygyűrűt akarta. Utóbbi késsel lemetélte a százados ujját, majd a száját feszegette szét. Az égen kibomlott egy fekete fátyol, a megéhezett varjak raja. Lejjebb bosszankodó szarka cserregett át a légen. Az előbb még a csizmákkal bajmolódó megtalálta a konzervet:
– Hm. Bab. Ezt még ezek a monarchisták is finoman készítik – szólt oda valami idegen nyelven a társához. Aztán a gerendák alá szorult, kivájt szemű halott zsebeinek átkutatásához látott hozzá. Végül a nyakában talált egy értékesnek gondolt vörös korall-láncot, amit a döglapocskával együtt sikerült csak leszakítania. Az értéktelen fémet nagy dühösen kidobta az árokból. Az félig belefúródott a még porhanyós hóba. Csak ennyi látszott az írásból, ott az ónszínű, napfénypajszerral félig körbevágott ég alatt:
ss Jenő |
Brutális bűntény a külvárosban
Keresik a gyilkost
A Hordó utca hatos szám alatti ház pincéjében tizenhét lehegesztett pléhhordót talált a „röpködő kések”, valamint cigányhalálok miatt riasztott és kivezényelt csendőrség.
Ugyanott, a ház kertjében máig tisztázatlan módon elhalálozott cigánygyermekeket leltek. Mindnyájuknak elvágták a torkát. A kések (több is!) a kihűlt tetemekkel egyetemben a magasra nőtt gazban hevertek.
A gyilkosságokkal a házfoglaló vándor cigányokat gyanúsítják, bár azok váltig állítják, a saját gyermekeik az áldozatok. Az utcabéliek tanúsága szerint azonban lehetséges, rituális emberáldozat történt.
Egyesek úgy tudják, a cigányoknak kedves az emberhús.
Mindenesetre a nyomozást vezető Kázmér főfelügyelő elrendelte a cigányok toloncházi őrizetét, ugyanakkor kijelentette, hogy a hordóban megtalált mumifikálódott tizenhét női holttest (a szakértői vélemények szerint is!) már vagy másfél éve feküdt légmentes fém nyughelyén, a csak a hatóságok által föltört pincében.
Így a napokban odaköltözött cigányok nem végezhettek velük.
A „konzervált” hölgyek húsz és harminc közötti félvilági nők. Zömük eltűnését annak idején jelentették. Az elkövető a nyakát vágta át valahánynak.
Nagy valószínűséggel a korábban nyolc esztendőn át itt lakó Kiss Jenő hadnagy lehet a gyilkos, akit azonban a háború kitörésekor behívtak, és a nyugati front katlanába vezényeltek.
A nyomozók azért fölvették a kapcsolatot a császári haderők rendészetével.
Egy Hordó utcabéli lakos, nevezett Szőregy Pál, nyugalmazott vívómester azt állítja, pont tizenhétszer leste meg Kiss Jenőt, amint nőkkel évődve szállt le az utolsó lóvasútról. No meg – mint mondja – nagy mosolyogva, kackiás bajszát pödörgetve vonult be ez az ebadta fenevad, miközben azt dúdolgatta: „Megrakják a szüzet, mégis elaluszik…” Az ügy jelen állása szerint Szőregy Pál a koronatanú.
N. V.