Vécsy András

Sose lehet tudni

    Sose tudtam, hányadán állok a Sanyival. Régebben nem is tudtam semmit, hogy egyáltalán hogy vagyunk mi ketten, de akkor még nem is érdekelt. Akkor gyerek voltam, és a Sanyi azt mondta, a gyereknek az a dolga, hogy játsszon. Ez akkortájt volt, amikor először jöttünk Magyarországra. Egy szál batyuval jöttünk, úgy szöktünk át a határon. Útlevelünk se volt, se semmi. Vagyis a Sanyinak volt dollárja, azt mondta később. De akkor engem még nem érdekelt. Otthon, vagyis ahová költöztünk, ott játszottam, meg tévét néztem. A Sanyiról egyáltalán nem is tudtam semmit.
    Valahol dolgozott, de nem mondta, hol, én meg nem kérdeztem. Azt se tudom pontosan, mennyi ideig voltunk ott, csak egy télre emlékszem, meg egy nyárra, meg arra, hogy amikor hazamentünk, akkor hideg volt. Ez alatt az idő alatt nem jártam iskolába, de amikor a Sanyi esténként hazajött, mindig beszélgetett velem, mondta, hogy ha hazamegyünk, akkor lesz pénzünk, járhatok megint iskolába. Erre mondtam, hogy én egyáltalán nem is akarok iskolába járni.
    – Mert még buta vagy – azt mondta. – És ezért nem tudod, hogy miért kell iskolába járnod. De ha majd iskolába jársz, akkor okos leszel, és megtudod, hogy miért kell iskolába járni.
    – És mért kell?
    – Hogy tanulj.
    – De én nem akarok tanulni.
    Erre nem válaszolt, csak összeborzolta a hajamat, és mondta, hogy menjek játszani.
    – De én nem akarok játszani – mondtam. – Unom már.
    – Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte.
    – Nem tudom.
    – Meséljek neked?
    – Mesélj – mondtam duzzogva.
    Nem is tudom, min sértődtem meg. De azt szerettem, ha mesél. Sanyi mindig nagyon komoly volt, csak amikor mesélt, akkor láttam, hogy majdnem ugyanolyan gyerek, mint én, csak nagyobb. Ezt egyszer mondtam is neki. Elvörösödött, úgy láttam, hogy haragszik. Pedig jóval idősebb volt nálam, már felnőtt ember.
    Akkor néhány napig nem is mesélt, pedig azelőtt minden este mesélt. És akkor könyörögni kezdtem neki, hogy meséljen, és azt mondta, jó, de amit mesélt, az már egyáltalán nem hasonlított semmilyen mesére, és én éreztem, hogy ez amiatt van, hogy néhány napja azt mondtam neki, hogy ő is gyerek.
    – Olyanokat mesélj, amilyeneket régen – mondtam – … régebben. Ez nekem túl komoly.
    – De most már nagyobb vagy – mondta.
    – És?
    – Egyszer ki fogsz nőni a mesékből.
    Nem értettem.
    – És akkor már a valóságban fogsz élni – mondta. – Elkezded élni a saját életedet.
    – És az milyen lesz?
    – Rajtad múlik – mondta. – Meg… hogy mennyire vagy szerencsés.
    Csak erre az egy beszélgetésre emlékszem, ami akkor volt.
    Aztán nemsokára jöttünk haza Aradra.
    És amikor másodszor kimentünk, akkor már busszal mentünk, és útlevelünk is volt, és a Sanyi egy vadonatúj kék öltönyben volt, piros nyakkendő volt rajta, azelőtt sohase láttam rajta ezt a cuccot. Én akkor jártam ki az általánost, és a Sanyi azt mondta, hogy ha akarok, kereshetek egy kis pénzt.
    – Hogyan? – kérdeztem.
    – Úgy, hogy dolgozni fogsz.
    – Együtt?
    – Még nem tudom.
    De láttam rajta, hogy nagyon is tudja, nemhiába vette azt a szép öltönyt. Csak hát nekem sose szólt semmit.
    És akkor egy építkezésre küldött, egy Feri nevű emberhez. Az első nap eljött velem. Az új öltönye volt rajta, de nekem azt mondta, hogy melósruhát vegyek fel, úgyhogy azt vettem fel.
    Valamit beszéltek a Ferivel, és a Sanyi elment. Én meg ott dolgoztam az építkezésen vagy fél évig, aztán meg egy másik építkezésen. Először maltert kevertem, aztán betonoztam, aztán kezdtek beavatni a kőművesmunkákba, aztán a végén még villanyt is szereltem, úgyhogy amikor visszamentünk Aradra, úgy éreztem, hogy fel tudnék építeni egy házat egymagam. A Sanyi egyszer-egyszer kijött az építkezésre, és akkor már nem az öltöny volt rajta, hanem egy bőrdzseki, ami nagyon jól nézett ki, és tárgyaltak, ő meg a Feri, talán rólam is volt szó. Én úgy éreztem, hogy jól csinálom a dolgomat, de a Sanyi most se szólt semmit, se arról, hogy mit mondott neki a Feri rólam, se a saját dolgairól. Én persze nem is kérdeztem, mert így szoktam meg, és ez idővel valahogy megkövült, vagy nem tudom, hogy mondjam, pedig éreztem, hogy megváltozóban vannak a dolgok, a dolgaink, és éreztem, hogy lenne miről beszélnünk, de sohase beszéltünk semmiről, csak apróságokat, amiket idegenek is szoktak egymás közt. Én eleinte egyáltalán nem is kérdeztem tőle semmit, amúgy is fáradt voltam a munkától, hazamentem, ettem, és dőltem be az ágyba. A Feri mindig sokáig fent volt, és irkált, meg számolt, vagy nem is tudom, de gyakoribb volt, hogy egyáltalán nem is volt otthon, amikor én már lefeküdtem. Volt, hogy emberek jöttek hozzá, és ő beszélt velük, de ezzel se törődtem, meg azzal se, hogy ládákat hoznak. Egyszer viszont éjszaka valahogy nem tudtam aludni, vagyis elaludtam és felébredtem, és sehogy se tudtam megint elaludni. Egyedül voltam, a Sanyi elment valahová. Nyár volt, meleg, kiültem a ház elé, és néztem a csillagos eget, hallgattam a tücsökciripelést, meg a lombok csendjét. Egyszer csak jött egy kocsi, és megállt a ház előtt. Kiszálltak belőle hárman, egyik a Sanyi.
    – Hát te? – ez volt az első kérdése.
    – Mi van? – mondtam.
    – Te mióta cigizel?
    – Ma óta – mondtam. Valóban, ott volt a Sanyi doboz cigije az asztalon, kivettem egyet, és azt szívtam. De az nem volt igaz, hogy az volt az első, mert az építkezésen néha kínáltak a szakik, és az utóbbi időben már elfogadtam.
    A Sanyi erre nem szólt semmit. Ládákat pakoltak ki, és bevitték a szobába. Aztán a Sanyi bement a házba, a két másik meg beült a kocsiba, és elmentek. Én szokás szerint nem kérdeztem semmit, de most valahogy kíváncsi lettem. Bementem a Sanyi után. Éppen vetkőzött le, és indult zuhanyozni.
    – Kik voltak ezek? – kérdeztem.
    Nem válaszolt.
    – A barátaid? – kérdeztem.
    – Nem – mondta kedvetlenül.
    – Hanem?
    – Ismerősök. Akikkel dolgozom. Mért nem alszol már?
    – Aludtam, csak felébredtem.
    – És a tied ez a sok láda, amit hoznak, vagy az övék?
    – Az övék. Meg az enyém is.
    – És mi van bennük?
    – Hagyjál már. Nem látod, hogy megyek zuhanyozni?
    – De attól még válaszolhatsz.
    Nem válaszolt. Letusolt, megtörülközött. Én már az ágyban voltam. A Sanyi odajön mellém, aztán látom, hogy gondol egyet, felszakítja az egyik dobozt, és kivesz belőle valamit. Odaviszi hozzám, ledobja elém az ágyra.
    – Ez van benne – mondta. – Sose költs cigire. Csak kérjél tőlem.
    – Nem is költök – mondtam.
    Megnéztem a dobozokat, amiket letett az ágyamra, két karton Marlboro volt.
    – Helyes – mondja. – Ha kell valami, akkor csak szólj.
    – Jó, de mi?
    Rám nézett, valahogy furcsán fénylett a szeme, láttam, hogy mondani akar valamit, de mintha vissza is tartaná valami, vagy mintha nem tudná, hogyan kezdje.
    – Bármi – mondta. – Ha bármi kell, csak szólj.
    – Mi kellene? – mondtam. – Pénzem van, nem is tudom, mire költsem. Cigi se kell, csak unom már, hogy állandóan egyedül vagyok, ezért gyújtottam rá.
    Egy ideig csendben voltunk.
    – Van csajod? – kérdezte.
    – Hülye vagy? – mondtam. – Hogy lenne? Egész nap melózok, mint egy állat. Utána meg alszom.
    – És nem hiányzik?
    – Hülye vagy?
    – Hiányzik vagy nem?
    – Persze hogy hiányzik.
    Többet nem is szólt, másnap este egy idegen kocsival jött haza, és hozott magával egy csajt. Jó kis csaj volt, hatalmas csöcsökkel, jó alakja is volt, és jól is volt öltözve. Az erdő szélén dugtam meg, egy pokrócon, a Sanyi meg a kocsiban ült és cigarettázott.
    Aztán elvittük a csajt valahova, ahol lakott vagy mi, és mi is hazamentünk a kocsival.
    – Mindig szólj, ha kell valami – mondta hazafelé menet.
    Aztán nemsokára jöttünk haza Aradra.
    Amikor harmadszor is kimentünk Magyarországra, akkor úgy volt, hogy csak néhány hétre megyünk, amíg a Sanyi elintézi a letelepedésit. Én addigra már kijártam a szakmunkásképzőt, amibe a Sanyi mondta, hogy menjek, úgyhogy már volt szakmám (autószerelő), de értettem az építési munkákhoz is.
    És akkor harmadszor egy használt piros Daciával mentünk, amit sohasem láttam azelőtt, a Sanyi valahol Erdélyben vette, hogy Magyarországon majd eladja. És ahogy megérkeztünk, rögtön el is adta valakinek, másnap már nem állt ott a kocsi. A Sanyi jó időre eltűnt, aztán amikor hazajött, láttam rajta, hogy jól mehet neki a bolt. Mosolygott, és mutatott egy csomó ötezerforintost. Azelőtt sohase mutatott nekem pénzt.
    – Ez a kocsiból van? – kérdeztem.
    – Ááá – mondta –, hol élsz te, öreg? A kocsi ára az semmi. Ha el tudok intézni mindent, akkor haza se megyünk, hanem itt maradunk – mondta. – Most már van pénzünk, miénk a világ, öcskös. Tanulhatsz, mehetsz gimnáziumba, vagy ahova akarsz.
    – Miért mennék én gimnáziumba?
    – Hogy ne legyél olyan bunkó állat, mint én.
    Vállat vontam, nekem mindegy volt. Mióta apu meghalt, úgyis mindig azt csináltam, amit a Sanyi mondott. Gondolom, neki se volt más választása, de mindig úgy viselkedett, mintha egy kicsit az apám lett volna.
    Akkor aztán egy nap furcsa dolog történt. Április volt, meleg tavaszi nap. A Sanyi reggel elment, azt mondta, csak egy-két óra, és jön haza. Én otthon voltam, vártam. Már elmúlt dél, de még nem jött haza. Kezdtem nyugtalan lenni. Fel-le járkáltam a házban. Volt úgy, hogy a Sanyi hosszabb időre is elment, volt hogy három napra, de olyan nem volt, hogy nem jött haza, amikorra mondta. Fogtam magam, elszaladtam egy ismerős gyerekhez, és elkértem a mountain bike-ját. Azzal elmentem a kocsmába, ahol tudtam, hogy a Sanyi meg szokott fordulni. Kérdeztem a kocsmárost, de azt mondta, ma még nem látta. Kezdtem nagyon nyugtalan lenni, mert már három óra is elmúlt. Felültem a biciklire, és elmentem túl a falun, a vastelep mellé, ahol a Bodrogi Feri bátyám lakott. Vele nem voltunk túl jóban, de mégiscsak rokon, gondoltam, tud valamit a Sanyiról. Amikor odaértem, már állt ott egy fehér Zsiguli, ami valahogy ismerős volt. Még le se szálltam a bicikliről, amikor jöttek ki a házból négyen. Az egyik a Bodrogi Feri volt, a másik meg az élettársa, a cigány Erzsi. A harmadikat is ismertem, de csak néhány pillanat múlva jutott eszembe, hogy a Feri, akinél múltkor dolgoztam az építkezésen. A negyedik embert még soha életemben nem láttam, olyan negyven körüli, közepes testalkatú, fekete hajú pasas volt, az arca ragyás.
    Köszöntem nekik, ők is köszöntek, és a Bodrogi Feri elindult felém kezet fogni.
    – Itt az öccse – mondta az Erzsi –, adjatok ennek is!
    Nem értettem semmit, csak álltam a bicikli mellett. Akkor a Feri azt mondta: „A kurva anyád, kitaposom a beled.” Beült a kocsiba, és elindult vele hátrafelé, pont felém. Én csak bambán álltam ott, először nem is hittem el, hogy el akar ütni. Aztán amikor láttam, félreugrottam, de már későn, a lábamat így is elkapta a lökhárító, de éppen csak. Viszont a biciklit a Feri teljesen összetörte a kocsival. Néhány pillanatig még álltam ott, próbáltam a lábam, hogy rá tudok-e állni, de szerencsére rá tudtam. Elkezdtem futni, le az útról. A Feri megállt a kocsival. Kiszállt, a fekete hajú férfival együtt nézték, ahogy futok.
    – Lődd le – mondta a Feri a fekete hajúnak.
    Az egy csúzlit vett elő, és elkezdett felém lövöldözni. Nem talált el, mert cikcakkban futottam, hallottam a csúzli gumijának a pengését, a suhogást, és láttam, ahogy a vasgolyók, amikkel lőtt, becsapódtak körülöttem.
    Akkor már egyáltalán nem fájt a lábam, futottam, mint a pinty. Néha hátranéztem, hogy nem jönnek-e utánam. Jöttek, de én tudtam, hogy így sohase fognak elkapni, tele volt az a terület bokrokkal meg kétméteres gazokkal. Nem lehetett semmit látni. Amikor már úgy gondoltam, hogy jól elrejtőztem, ott maradtam csendben, és vártam. Nagyon vadul vert a szívem. Megnéztem a lábamat, kicsit véraláfutásos volt, és meg is volt dagadva egy kicsit, fájt is, ha megnyomtam, de azt láttam, hogy nem tört el. A cigány Erzsire gondoltam, ahogy azt mondja: „Adjatok ennek is.” Sose tudtam, hogy mért utál engem ez a lány. Pontosabban eddig nem tudtam, hogy utál, mást reméltem én. Csak valahogy mégis éreztem, de sosem mertem bevallani magamnak. De attól a pillanattól fogva már tudtam, hogy utál. Egyszer mondtam csak neki, hogy: „Jó lábad van, anyukám”, mást sose mondtam neki, amit gondoltam is. Mert szép lány volt, nagyon szép. Nem is látszott cigánynak, csak fekete volt a haja. És jól is öltözött, nem cigányosan. Sose értettem, mért él azzal a vén, részeges Bodrogival.
    Furcsa, hogy leginkább erre gondoltam, nem arra, hogy életveszélyben vagyok. Egy idő után, amikor valamennyire megnyugodtam, elindultam hazafelé. Sokat bolyongtam, először el is tévedtem, állandóan figyelnem kellett, hogy a Feriék nincsenek-e a környéken.
    Végül is eljutottam egy kocsmához, amelyikről már tudtam, hol van.
    Épp be akartam menni, amikor látom, hogy jön az úton a fehér Zsiguli, és amikor meglátnak, fékeznek. Én berohantam a kocsmába, még láttam, hogy a Feri meg a haverja rohannak utánam. Átfutottam a kocsmán, átugrottam a pulton, ki a folyosón, ott állt egy ember pohárral a kezében, azt kiüthettem, mert utánam szólt, hogy „kurva anyádat”, de nem törődtem vele, futottam ki az udvarra, ott át a kerítésen, ott nagyon ugatott egy kutya, de szerencsére le volt láncolva, ott megint átugrottam a kerítésen, aztán előrefutottam, és a ház előtt a kapun kimentem, ki az utcára, aztán gyorsan be egy mellékutcába, addig rohantam, amíg teljesen kifogyott a lélegzetem. Akkor megálltam, pihentem, és közben figyeltem, nem jönnek-e a Feriék. Amikor valamennyire kipihentem magam, elindultam hazafelé. Már lassan esteledett, kimentem a faluból, elbújtam a mezőn a fák között, amíg teljesen be nem esteledett. Amikor már elég sötét volt, akkor indultam el óvatosan hazafelé. Kerülőkkel mentem, és állandóan figyeltem, hogy nem üldöznek-e.
    Már sötét éjszaka volt, amikor megérkeztem a ház közelébe. Feltámadt a szél, hirtelen hideg lett, fázni kezdtem, mert délután csak egy farmerben és trikóban indultam el. Óvatoson kilestem a bozótból, láttam, hogy ég a fény, tehát a Sanyi itthon van. Aztán hirtelen arra gondoltam, hogy nem is a Sanyi van itthon, hanem csak valaki bement, és felgyújtotta a villanyt, mintha otthon lennének, hogy odacsaljon mindkettőnket. Nagyon óvatosan megközelítettem a házat, és akkor kiabáltam, hogy „Sanyi!”, készen arra, hogy ha kell, rögtön elfussak.
    Valaki kijött, aztán láttam, hogy a Sanyi. Nézett bele a sötétségbe.
    – Gyuri, te vagy? – kérdezte.
    – Én – mondtam, még mindig óvatosan. – Egyedül vagy?
    – Egyedül.
    Erre előjöttem.
    Odamentem elé, láttam, hogy ép, sértetlen. Látom, hogy ő is vizsgálgat engem.
    – Megvagy rendben? – kérdezte.
    – Meg – mondom.
    Kezet fogtunk, aztán összeölelkeztünk.
    – Menjünk be a házba – mondta.
    Hideg szél futott végig a fák között. Bementünk.
    Leültem, a Feri matatott körülöttem.
    – Éhes vagy? – kérdezte.
    Ez valahogy fölidegesített.
    – Majdnem megöltek miattad – mondom neki. – Mibe keveredtél te?
    – Micsoda? – kérdezte. – Kik akartak megölni?
    Láttam rajta, hogy csak tetteti magát.
    – Tele van a tököm veled – mondtam –, hogy sose mondasz el semmit. Egyszer meg fognak ölni miattad, te fasz.
    – Ne mondj nekem ilyeneket.
    – Te fasz!
    – Ne mondj nekem ilyeneket.
    – Mondd már el, mért üldöznek!
    – Nem üldöznek. Már lerendeztem a dolgot.
    – A kurva istenit, nem akarsz semmit elmondani?
    Hallgatott.
    Láttam, hogy reménytelen a dolog. Szerettem volna neki azt mondani, hogy „a kurva anyád”, de nem mertem, mert akkor biztosan pofán vág, meg hát az ő anyja az enyém is. Úgyhogy csöndben maradtam, mert a Sanyinál sose lehet tudni. Örültem, hogy legalább megvagyunk épségben.