Kivívott művészi szabadság

    Rendhagyó életút, rendhagyó alkotói pálya, ám egyediségében és különlegességében hangsúlyozottan példázza a közép- és kelet-európai művészsors abszurditásait. Lavrant Bokotei, alias Bokotai Lóránt Pál 1943-ban született Kárpátalján, Ilosván, egy karizmatikus erejű görög katolikus pap és egy szép és intelligens budapesti zenetanárnő gyermekeként. Hároméves, amikor 1946-ban, a görög katolikus egyház betiltása idején, apját több száz paptársával együtt huszonöt évre internálták. A családfenntartás gondja az anya vállára nehezült. Átköltözött Szentmiklósra, és zongoraórák adásából tartotta fenn magát és öt gyermekét. Sztálin halála után, 1953-ban kiengedték a görög katolikus papokat a börtönből. Apja is hazaérkezett. A beszögezett ajtajú templomot nem nyithatta ki, ám otthon, a lakásban naponta misézett. A Gorbacsov színrelépését követő enyhülés idején pedig a visszakapott szentmiklósi görög katolikus templomban újra gyakorolhatta papi hivatását. Prédikációi, bölcs embersége miatt nagy tekintélynek örvendett. Temetésére több ezer ember gyűlt össze. A görög katolikus papok mellett a pravoszláv pópák is lerótták tiszteletüket, s a virrasztás ideje alatt felváltva miséztek a különböző egyházak papjai estétől reggelig.
    Az apa életében, még az ötvenes évek végén történt egy olyan esemény, ami áttételesen ugyan, de meghatározó erejű volt Lóránt sorsának alakulásában. A lvovi képzőművészeti főiskola egy csoportja murális kompozíciókat készített a munkácsi állomás épületében. A művészek betévedtek a paplakba és poharazgatás közben a szülők megmutatták a legidősebb, akkor 17 éves fiuknak, Andrásnak a képeit. A lembergi főiskola rektora tehetségesnek találta Andrást, és arra biztatta a szülőket, hogy taníttassák fiukat. Három év múlva Lóránt számára is elkövetkezett a továbbtanulás ideje. A család unszolására az orvosi egyetemre jelentkezett. Ám miután felvették, kezébe került egy Van Gogh-ról szóló könyv. A képekből áradó szuggesztív kifejezőerő és személyesség elemi hatással volt rá. Félbeszakította tanulmányait, elutazott bátyjához, aki már harmadéves volt a lvovi főiskolán, és segítségét kérte abban, hogy ő is bekerülhessen a főiskolára. Bátyja igyekezett öccsét visszatanácsolni az orvosi egyetemre. A parázs vita kellős közepébe toppant be András mestere, Zverinczky professzor, aki a fölöttük lévő emeleten lakott. – No lássuk csak azokat a képeket! – mondta kíváncsian, majd közölte, hogy Lóránt annyira érzi a színeket, igazi festői tehetség szunnyad benne, tehát nem vitás, hogy itt kell tanulnia.
    Lóránt 1962-ben elkezdte tanulmányait a főiskola festészeti és szobrászati szakán, és bekerült Zverinczky professzor tanítványainak belső köreibe is. A főiskolán ugyanis csak hagyományos naturalisztikus-realisztikus vagy plein air stílusban lehetett dolgozni, egy absztrakt kép megfestése professzor és diákjai részére egyaránt a kirúgás veszélyével járt volna. Zverinczky a lakásán tartott diskurzusok során viszont megismertette diákjait a modern kifejezésmódokkal, elsősorban a századeleji avantgárd eredményeivel. „Rögtön tanulmányaim kezdetén rányitotta a szemem arra, hogy a hivatalos konzervatív festészet mellett létezik egy másik, újszerű és izgalmas művészet is. Mind a mai napig hálával gondolok rá mint mesteremre” – állapítja meg az indulás éveire emlékezve.
    A következő évben három esztendőre behívják katonának. 1965-től újra folytatja tanulmányait, és 1970-ben kap diplomát. A főiskola befejezése után Munkácson a színházban helyezkedik el díszletfestőként, díszlettervezőként. Néhány hónap múlva egy kollégája közvetítésével elvállalja egy, az ivano-frankovszki kerületben lévő kis falu régi pravoszláv fatemploma oltárképeinek restaurálását, s ezt követően megbízást kap a falu szomszédságában lévő kisvárosban, Vihodnában, hogy az épülő új kávéház falára készítsen mozaik-kompozíciót. Itt ismeri meg későbbi feleségét, aki jóban-rosszban társa lesz, és művészi törekvéseinek első számú ismerője és támogatója.
    Munkácson kerül kezébe egy Csontváry-album. Csontváry képei – a Van Gogh-élmény után – ismét felszabadító erővel hatnak alkotói szemléletének alakulására, a szabad, önálló kifejezés jogát és a kozmikus életérzést erősítik benne. Ám az az új élményvilág, látás- és kifejezésmód, amit szeretne megfogalmazni, még nagyon homályosan gomolyog benne. Művészetében nem akar megalkudni, sem szocreál képeket, sem tetszetős, sablonos, kommersz munkákat nem kíván festeni. A megélhetés gondja is nyomasztja, a három gyermek taníttatása leköti energiáit. Kárpátalján egyre nehezebb a megélhetés, a Krímben próbálnak szerencsét. Hét esztendeig élnek itt. Plakátokat, transzparenseket fest, faliújságok készítését vállalja üzemek és kolhozok részére. Szép, kalligrafikus betűkkel írja a meghamisított termelési, statisztikai eredményeket. Közben nem mond le arról, hogy festői terveit megvalósítsa, de napról napra, évről évre növekszik benne a kielégületlenség, a feszültség a megkésettség kínzó élménye. Súlyos gondjai és megvalósítatlan festői ambícióiból fakadó meghasonlottsága közepette éri őt Szibériában dolgozó öccse ajánlata, hogy menjenek Északra, ott ötszörösét keresheti mostani fizetésének. Apját kényszerű erővel hurcolták északra, ő viszont szabad elhatározásból megy Szibériába, az akkor születő olajvárosba, Nojabrszkba, hogy olyan anyagi függetlenségre tehessen szert, hogy megvehesse a festéshez szükséges anyagokat, és szabadon azt és úgy festhessen, ahogy akar. Ezért vállalja az új környezetet, a negyven-ötven fokos csikorgó téli hideget. Ám itt sem foghatott hozzá rögtön tervei megvalósításához. 1983-ban érkeznek Nojabrszkba. Fél évtizedig itt is dekoratőri munkából tartja fenn magát és családját. Ám ez az öt év, annak ellenére, hogy még nem kezdte el alkotói programja megvalósítását, nem a tétlen várakozás, hanem a felkészülés jegyében telik el. Hogy kitörjön elszigeteltségéből, művészeti folyóiratokat rendel, az orosz művészeti folyóiratok mellett a bolgár Iszkuszvot, a magyar Művészetet és a lengyel Projektet. Nyugati, francia, angol, német folyóiratokhoz nem juthat, ezeket nem rendelheti meg. Ám szert tesz egy angol nyelvű művészeti albumra, benne ötszáz XX. századi képzőművész bemutatásával. Ez lesz a bibliája. Bátyjától kap egy, a szürrealizmust bemutató monografikus albumot. A szürrealizmusban az alkatának, élményvilágának, tapogatódzó törekvéseinek megfelelő irányzatra ismer. Hasonlóképpen a felfedezés erejével hat rá a gesztusfestészet, Pollock művészetének megismerése.
    De amit ő akar, az mégsem a tételes szürrealizmus, inkább egy olyan kifejezésmód, amit szürreálisnak nevezhetnénk, amiben a gesztusnak, az improvizációnak alapvető szerep jut. És itt, Nojabrszkban elkezdődik egy furcsa, képzeletben történő alkotómunka. „Mindennap fejben festettem” – mondja a felkészülés fél évtizedére emlékezve. Egy ilyen képzeletbeli alkotómunkához rendkívül erős belső látás, spontán belső vízió és improvizációs készség szükséges, s ennek a belső képnek a variálgatása, korrekciós képessége.
    Ám el kellett következnie annak is, hogy a belső látás inkonkrétságát valóságos konkrétsággal, a kép megfestésével cserélje fel. Ez 1988-ban következett be. A város legnagyobb reprezentatív iskolájának ambiciózus igazgatója felfigyel rá és felkéri egy 60 négyzetméteres pannó megfestésére. A két méter magas és harminc méter hosszú szalagszerű, tájat, erdőt, mezőt, folyót, tavat, hegyeket felsorakoztató, variáló kompozíciónak átütő sikere lesz. Újabb, immár száz négyzetméteres kompozícióra kap megbízást. Megszabadul anyagi gondjaitól, annyi festéket, vásznat vehet, amennyit akar. Az igazgató igazi, az alkotás folyamatát is megértő mecénás. Nem hajtja a munkával: megegyeznek, hogy egy napot a pannón, egy napot pedig magának dolgozhat. Ezt követően az évtizedeken át visszafojtott mondandó és kavargó képi világ robbanásszerűen tör fel belőle. Lázas sietséggel és felszabadult alkotóerővel dolgozik. 1991-ben a városi múzeumban megrendezi első kiállítását. A közönség furcsálkodva nézegeti az elvont és a figuratív kifejezés határmezsgyéjén született alkotásait, de ez őt nem töri le. Érzi, hogy jó úton halad. A kiállítást követően egyre többen érdeklődnek munkássága iránt. Egy fiatal iskolaigazgató absztrakt képeit kezdi gyűjteni, és egy kompozíciót bátor és provokatív gesztussal irodája falán helyez el, meghökkentve konzervatív ízlésű látogatóit. Lóránt barátságot köt Korcsaginnal, a városi múzeumban dolgozó modern szellemű festőművésszel, aki hozzá hasonló indokok alapján választotta átmeneti állomásnak Nojabrszkot. 1993-ban sor kerül második kiállítására. 1995-ben Munkácson rendez kiállítást. S eljön az idő, amikor a képeiben megnyilvánuló modernség negatívum helyett értékké válik, amikor a város vezetői úgy vélik, hogy „csodabogár” festőjükhöz kell fordulniuk. 1996-ban a polgármester egy külügyminisztériumi tisztviselő kíséretében bekopog Lóránt műtermébe. Közlik, hogy a Nojabrszkba látogató kanadai miniszternek szeretnének képet vásárolni. Lóránttal fordul egyet a világ, és amikor magához tér, megmutatja képeit. A kiválasztott festményért 1500 dollárt kap. S aztán még egy képet vásárolnak a konzul részére is. A következő évben egy angol herceg részére választanak képet. A honorárium egy részét magyarországi kiállítása előkészítésére fordítja. 1997 novemberében nyílik meg a hatvan odaszállított műből negyven festményt bemutató kiállítása az Orosz Kultúra Házában. 1998-ban meghívott vendégként részt vesz a Tállyán működő Közép-európai Művésztelep munkájában. 1998-99-ben elkezdi képi világának szobrokban történő megfogalmazását.
    Lóránt 1970-ben kapott diplomát a főiskolán, ennek ellenére, szokatlan módon, csaknem két évtizedes szünet után, 1988-tól kezdődően, 45 éves korában kezdte el megvalósítani alkotói programját. Hosszú kitérő volt ez. Ám közben sohasem mondott le arról, hogy szuverén alkotói világát megteremtse. S amikor hozzáfogott képeinek megfestéséhez, meglepően érett művekkel jelentkezett. Rövid, félévnyi idő elég volt ahhoz, hogy kilábaljon abból a félmodern, félkonzervatív szemléletből, amit maga körül a kiállítótermekben és folyóiratokban láthatott. Az utolsó ösztönzést önmagára találására Tamayo kiállítása, pontosabban a művész katalógusában látott képek adták meg számára. A dél-amerikai festő katartikus, a hagyományos szürrealizmus konvencióitól eltérő művészete segítette őt abban, hogy megtalálja a maga sajátos, expresszív, szürreális kifejezésmódját.
    Eme új periódusban találhatók átmeneti megoldású művek is, olyan kompozíciók, amelyekben az eredendően belső látású kifejezésmódot kívánó megoldások keverednek külső látású, a valóságot illuzionisztikus szinten megjelenítő ábrázolásmódokkal. Hamar rájön azonban, hogy ahhoz, hogy művészetének szerves egységét biztosítsa, a teret teljes mértékben belső látásúvá, kreatív térré kell formálnia.
    Munkásságának ebben az évtizedében különböző, egymással szerves kapcsolatban álló rétegeket különíthetünk el. Jellegzetes csoportot képviselnek a sokfigurás, emberi sorsok sorát felvillantó, összegező kompozíciók. Ezek a festmények Lóránt „regény-képei”. Ám korántsem valami anekdotikus, zsánerszerű, epikus kompozíciók ezek. Inkább a szimultanitás jegyében, a teremtő vízió erejével vonultatja fel figuráit, sorsképeket, korképeket fogalmazva. E képeken él a nagyságrendi kiemeléssel, az asszociatív képszerkesztéssel. A figuráknak és az architektúráknak gyakran csupán egy-egy részletét villantja fel, a kis figurák, maszkok beépülnek a nagyobb befoglaló formákba. A tér relativizálódik, rétegesen vagy zárt görbülettel tagolódik. Az elemek egymásba szövését a képi vízió szeszélyes logikája szabja meg. Ezek a festmények, a Hideg télben (1994), Fortuna szekere (1994), a „Gondolataim, gondolataim” című triptichon darabjai, a Szörnyűségek vége (1995) döbbenetes, sűrített vízióját adják mindannak, amit az emberek a despotizmus hét évtizede alatt elszenvedtek.
    Újabb műtárgycsoportot képeznek azok az emblematikus tömörségű, tematikus kompozíciók, amelyekben az expresszív figurális megjelenítés az amorf foltalakítás kifejezőerejével gazdagodik (Puskiniána, 1994), és azok a képek, amelyeken az elsődlegesen nonfiguratív formák figuratív és tárgyi asszociációkat keltenek, pontosabban a motívumok, mielőtt túlságosan konkrét figurává válnának, visszaalakulnak elvont formává, illetve a néző szakadatlan belső képi mozgás tanúja lehet a mű szemlélésekor (Hellász).
    Harmadik csoportot képeznek a gesztusfestészet körébe sorolható, hol tasisztikus, hol kalligrafikus vagy mindkét módszert egyszerre alkalmazó képek (Fekete lyuk, 1996, Macska, 1994, Torzó, 1994). Ez utóbbi figurális jellegű kép. A gesztusfestészet eredményei ugyanis beépülnek a figurális kompozíciókba, a sok figurás sorsképekbe is („Gondolataim, gondolataim”, 1995, Szürreális kompozíció, 1995).
    Az utóbbi két évben – mint említettük – a művész elkezdte az eddig csupán festményeken kidolgozott képi világának plasztikában történő újrateremtését. E nagyméretű szobrokon domborműszerűen, a pozitív és negatív formák egymást erősítő kapcsolódásával, a fantasztikum szeszélyes érvényesítésével fogalmazza meg sorsképleteit, az ezredvégi emberiségről szóló üzeneteit.
    Képei és szobrai nagy belső indulatokról, az emberi lét alapkérdései kifejezési lehetőségeinek kutatásáról, szuggesztív, eredeti fantáziáról tanúskodnak. Forrongó, alakuló alkotói világ ez, amely még nem merítette ki lehetőségeit.

Kerékgyártó István