[Maurice Florence]

»Foucault«

1980-ban a Dictionnaire des philosophes, Paris P.U.F., 1984 szerkesztőjétől megkeresés érkezett egy neves Foucault-szakértőhöz, Francois Ewaldhoz, írja meg e szótár számára a Michel Foucault című cikket. Ő e kérést továbbította magához a filozófushoz, felkérve őt, hogy írja meg e cikket önmagáról. Foucault eleget tett e kérésnek, Maurice Florence álnéven írva meg e pár oldalas cikket műve tömör összefoglalásaként, amelyet az említett szótárba Maurice Florence szerzői álnéven vettek fel.

    Ha Foucault beilleszthető a filozófiai hagyományba, akkor csakis a kanti kritikai hagyományba illeszthető be; vállalkozása a gondolkodás kritikai történetének területére tartozik. Ezen pedig nem eszmetörténetet kell értenünk, amely ugyanakkor utólag fölmérendő tévedések elemzése is lenne; nem is egymással összefüggő téves ismeretek megfejtése, amelyektől mindaz függhet, amit ma gondolunk. Ha gondolkodáson azt az aktust értjük, amely különféle lehetséges relációkban összeköt egy szubjektumot egy objektummal, akkor a gondolkodás kritikai története azoknak a körülményeknek az elemzése lenne, amelyek között kialakult vagy módosult a szubjektum és az objektum néhány viszonya, amennyiben ezek egy lehetséges tudás részét képezik. Nem arról van szó, hogy meg kellene határoznunk a tárgyhoz fűződő viszony formális természetét; nem is arról, hogy ki kellene fejtenünk azon empirikus körülményeket, amelyek adott pillanatban lehetővé tették a szubjektumnak, hogy tudomásul vegyen egy, a valóságban már létező objektumot. A feladat a következő: meg kell határozni a szubjektumot, milyen feltételeknek vetették alá, milyen legyen a státusa, milyen pozíciót kell elfoglalnia a valóságban vagy a képzeletben ahhoz, hogy legitim szubjektuma lehessen ilyen vagy olyan típusú ismeretnek; röviden szólva, meg kell határozni „szubjektivációs” módozatát; mert ez nem ugyanaz, aszerint, hogy egy szent szöveg exegézisének formájáról van-e szó, természettani ismeretről, vagy egy elmebeteg viselkedésének elemzéséről. Ám a feladat ugyanakkor a következő is: meg kell határozni, milyen körülmények között lehet valami lehetséges ismeret objektuma, tárgya, hogyan lehetett problematizálni mint megismerendő tárgyat, milyen tagolási eljárásnak lehetett alávetni, és melyik része tekintendő pertinensnek. Meg kell tehát határozni „objektivációs” módozatát, amely megint csak nem mindig azonos, a szóban forgó tudás típusa szerint.
    Ez az objektiváció és szubjektiváció nem független egymástól; kölcsönös fejlődésükből és kapcsolatukból születnek azok a dolgok, amelyeket „igazságjátszmáknak” nevezhetnénk: vagyis nem igaz dolgok felfedezése, hanem szabályok, amelyek szerint, bizonyos dolgok kapcsán, amit a szubjektum mondhat, az az igaz és a hamis kérdésétől függ. Röviden szólva: a gondolkodás kritikai története nem az ismeretgyarapítás története és nem is az igazság elkendőzéséé; hanem az igazság játszmája megjelenésének története: „igazmondások” története, amelyeket olyan formák szerint fognak föl, amelyek a dolgok olyan tartományához kapcsolódnak, amelyről lehet igazat vagy hamisat állítani: milyenek voltak e megjelenés körülményei, milyen árat kellett fizetni érte, mi módon hatott a valóságra, és miképp hozott létre egy időre, bizonyos objektumtípust összekapcsolva a szubjektum bizonyos modalitásaival, meghatározott területet, adott egyéneket és egy lehetséges tapasztalás történeti a priori-ját.
    Márpedig Michel Foucault e kérdést – vagy a kérdéseknek ezt a sorát –, a „tudás archeológiájának” kérdéseit nem tette fel, és nem is kell föltenni őket akármilyen igazságjátszma kapcsán.
    Hanem csak azokkal kapcsolatban, amelyekben a szubjektum maga is lehetséges tudás tárgyát képezi: melyek azon szubjektivációs és objektivációs folyamatok, amelyek oda vezetnek, hogy a szubjektum a megismerés tárgyát képezheti. Nem arról van szó, hogy a történelem során hogyan jött létre bizonyos tudás, amely „pszichológiai ismeretnek” nevezhető, hanem azt kell tudnunk, hogyan jöttek létre a különféle igazságjátszmák, amelyek révén a szubjektum a megismerés tárgya lett. Michel Foucault ezt az elemzést két módon igyekezett elvégezni. Először a beszélő, dolgozó és élő szubjektum kérdése föltevésével és beillesztésével a tudományos státusú megismerés formáiba és területére; ez esetben a „társadalomtudományok” kialakulásáról volt szó, amelyeket a XVII. és a XVIII. századi empirikus tudományok gyakorlata és sajátos diszkurzusuk szerint tanulmányozott (A szavak és a dolgok). Michel Foucault megkísérelte elemezni a szubjektum létrejöttét, amint a normatív választóvonal túloldalán alakulhatott ki a megismerés tárgyaként – vagyis a bolond, a beteg és a bűnöző személyében: mindezt pedig a pszichiátria, a klinikai orvostudomány és a büntetőjog gyakorlataiban (Histoire de la folie, A klinikai orvoslás születése, Megfigyelni és büntetni).
    Michel Foucault ezután, még mindig ugyanazon általános terv keretében, arra vállalkozott, hogy az önmagát tárgyául választó szubjektum létrejöttét elemezze: azon folyamatok kialakulását, amelyek segítségével a szubjektum képes megfigyelni, elemezni, megfejteni önmagát, vagyis önmagát lehetséges tudás tárgyaként ismerni föl. A „szubjektivitás” történetéről van szó, ha e kifejezésen azt a módot értjük, ahogyan a szubjektum tapasztalja, érzékeli önmagát egy igazságjátszmában, amelyben önmagához viszonyul. A szex és a szexualitás kérdése Michel Foucault számára nem csupán egyetlen példát szolgáltatott, hanem legalábbis egy elég kiemelten fontos esetet: az egyéneket valóban az egész kereszténység folyamán, sőt talán azon kívül is, ennek kapcsán szólították föl arra, hogy a gyönyör, a vágy, a kéj, a kísértés alanyaiként ismerjék föl önmagukat, ennek alapján ösztönözték őket, hogy különféle módokon (önvizsgálat, spirituális gyakorlatok, vallomás, gyónás) fejtsék ki szubjektivitásuk legtitkosabb és legegyénibb részét, adott igazságjátszma kereteiben.
    Tehát a szexualitás történetében egy harmadik szint megalkotásáról van szó: ez a szubjektum és az igazság viszonyainak elemzéseihez, vagy – a pontosság kedvéért – azon módok tanulmányozásához járul, amelyek szerint a szubjektumot objektumként lehetett beilleszteni az igazságjátszmákba.
    Bizonyos módszer választására kötelezzük magunkat, ha mindezen elemzések vezérfonalaként a szubjektum és az igazság viszonyainak kérdését tekintjük. Először is szisztematikus szkepticizmust minden antropológiai univerzáliával szemben, ami nem jelenti azt, hogy eleve valamennyit elvetnénk, hanem csak azt, hogy azokat kell elfogadnunk csupán, amelyek valóban nélkülözhetetlenek; mindent bizonyítanunk és elemeznünk kell, amit készen kaptunk tudásunkban egyetemesen érvényesként az emberi természetre vonatkozóan, vagy a szubjektumra alkalmazhatatlan kategóriákat: el kell utasítanunk az „őrület”, a „bűnözés”, a „szexualitás” egyetemességét, de ez nem jelenti azt, hogy nem létezik az a dolog, amelyre e fogalmak utalnak, és ezek bizonyos kétes okokból föltalált rémképek csupán. Ám többről van szó, mint annak egyszerű megállapításáról, hagy tartalmuk változik az idővel és a körülményekkel; vallatóra kell fognunk azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, az igaz vagy hamis szabályai szerint, hogy egy embert elmebetegnek minősítsünk, vagy oda hatnak, hogy valamely szubjektum önmaga leglényegibb részét a szexuális vágy bizonyos modalitásában ismeri fel. Tehát a módszer első szabálya az efféle munkában a következő: az antropológiai univerzáliákat, amennyire lehet, meg kell kerülni, és megvizsgálni történelmi létrejöttüket (és természetesen az olyan humanizmusét nemkülönben, amely az emberi lény és az időtlen szubjektum jogainak örök érvényességét, kiváltságait és természetét emlegeti). Ki kell küszöbölni azt a filozófiai tendenciát, amely visszatérne a konstituáló szubjektumhoz, akitől általában mindenféle megismerés tárgyát kérik számon; inkább megint azon konkrét gyakorlatokhoz kell visszatérnünk, amelyek révén a szubjektum a megismerés valamely területének immanenciájában jön létre. Itt a következőkre kell figyelnünk: a konstituáló szubjektum filozófiai felfogásának elutasítása nem jelenti azt, hogy a szubjektum nem is létezik, és nem tekinthetünk el tőle egy tiszta objektivitás javára; ennek az elutasításnak az a perspektívája, hogy megjeleníti a tapasztalásnak azon folyamatát, amelyben a szubjektum és objektum „alakul és átalakul”, egymáshoz képest és kölcsönösen egymástól függve. Az elmebetegség, a bűnözés és a szexualitás diszkurzusai nem mondják meg, mi a szubjektum, vagy legföljebb egy bizonyos, roppant különös igazságjátszmában; de ezek a játszmák nem kívülről kényszerülnek a szubjektumra, valamely szükségszerű okság vagy strukturális meghatározottság szerint; hanem tapasztalati mezőt nyitnak, amelyen a szubjektum és objektum csak bizonyos szimultán feltételek mellett konstituálja egymást, de ahol állandóan módosulnak egymáshoz képest, tehát e tapasztalati mezőt szintén szakadatlanul módosítják.
    Ebből adódik a harmadik módszertani alapelv: az elemzés mezején a „gyakorlatok” felé kell fordulnunk, azt kell tanulmányoznunk, amit „tettek”. Mit tettek tehát a bolondokkal, a bűnözőkkel és a betegekkel? Persze megkísérelhető a róluk alkotott képzetekből vagy ismeretekből levezetni, hogy a régi intézményekben milyen bánásmódban részesítették őket; az is megkísérelhető, hogy szemügyre vesszük, egy adott korszakban milyen volt az „igazi” elmebetegségek formája, vagy megmagyarázzuk, mit gondoltak akkor a valóságos bűnözés modalitásairól. Ám Michel Foucault másként közelít e dolgokhoz: először is mindazokat a többé-kevésbé szabályozott, átgondolt, célra irányuló módok összességét tanulmányozza, amelyek révén kialakultak a valóságként konstituált dolgok azok számára, akik igyekezték elgondolni, uralni e valóságot és azt a módot, ahogy ők megismerő szubjektumként konstituálták önmagukat, hogy elemezzék és esetleg módosítsák e valóságot. Ezek azok a gyakorlatok, amelyeket cselekvési, egyszersmind gondolkodásmódokként kell felfognunk, megadva az érthetőség kulcsát a szubjektum és objektum korrelatív konstitúciójához.
    Márpedig attól a pillanattól kezdve, amikor a szubjektum különféle objektivációs módjairól van szó, megérthetjük, hogy a hatalomviszonyok roppant fontos szerepet játszanak az elemzésben. De jól meg kell határozni, egyáltalán mi lehet és mi akar lenni egy efféle elemzés. Nem arról van szó, hogy vallatóra fognánk a „hatalmat” eredete, elvei vagy legitim határai szerint, hanem a különféle eljárások és technikák tanulmányozásáról, amelyeket a különböző intézményes kontextusokban használnak, hogy hatást gyakoroljanak az egyes egyének vagy egyének csoportjai viselkedésére; hogy formálják, irányítsák, módosítsák viselkedésmódjaikat, tétlenségük elé célokat tűzzenek ki, vagy sokrétű stratégiák összességének meghatározzák formáját és alkalmazási területét; eszerint mások és mások az alkalmazott eljárások és technikák is: e hatalomviszonyok jellemzik az emberek „kormányzásának” módjait, és elemzésük megmutatja, hogy az elmebetegek, betegek és bűnözők „kormányzásának” bizonyos formáin keresztül miként objektiválják a bolond, a beteg vagy a bűnöző szubjektumot. Az ilyen elemzés nem arról a visszaélésről akar szólni, amelyet ez vagy az a hatalom követett el azáltal, hogy bolondokat, betegeket vagy bűnözőket hozott létre ott, ahol azelőtt nem voltak, hanem arra mutat rá, hogy az egyének „kormányzásának” különféle és különös formái meghatározóak voltak a szubjektum objektivizációjának különféle módjaiban.
    Most már látjuk, hogy a „szexualitás történetének” témája mi módon illeszkedik Michel Foucault általános tervébe: úgy kell elemezni a „szexualitást”, mint történelmileg egyedi tapasztalásmódot, amelyben a szubjektumot önmagához és másokhoz képest objektivizálták, a „kormányzás” néhány meghatározott eljárásával.

Romhányi Török Gábor fordítása