Furcsa dolgok történnek az ember lelkében, miközben Genet-t eredetiben olvassa. Először is mellbe vágja a szöveg által szállított „életanyag” irtóztató mivolta. Az elaljasodásnak az a foka, amelyet az író teljesen természetes életvitelként gyakorol és leír. Aztán még furcsább dolgok kezdenek történni az ember lelkében, miközben a mű kibomlik előtte. Egyszer csak azt tapasztalja, hogy a moslék – vagy ahogy az író mondja: a lepra – a legtisztább poézistól, költőiségtől kezd párállni. Mivel ragaszkodom egy olyan értékrendhez, amelyet a Teremtő akaratával egybecsengőnek – úgy is mondhatnám: ontológiailag, egzisztenciálisan megalapozottnak – hiszek, elutasítom ennek a költészetnek a varázslatát. „Mi ez? – ordítok fel, amikor azt tapasztalom, hogy Genet írása megigéz. – Átkerültem a csirkefogók, tolvajok, gazemberek, gyilkosok, homoszexuálisok, a pederasztákat kifosztók és megalázók (duplacsavar) oldalára?”
    Aztán némi megnyugvással vagy inkább meglepetéssel tapasztalja az ember, hogy olvasás közben egyszer csak egy dallam kél szárnyra a lelkében. Igen, egy szép madár röppen a magasba: a vigasztalásé, az embereket egymástól elválasztó határvonalon átszálló érzelmi szolidaritásé! Meg szeretnénk vigasztalni ezt az emberkét, az írót, aki Isten képmását hordozva bolyong egy szörnyű világban. Ez az emberke dacosan vállalja azt az életet, amelytől elborzadunk, de a költészete jajongás. Ez az emberke, bár büszkén elutasítja a szánalmat, szánandó. Olyan pillanatokban érzünk rá erre igazán (ő éreztet rá erre), amikor például egy ronda koldusasszonyba beleképzeli az anyját. Az anyját, akit sohasem érinthetett meg. Akiről fogalma sincs, hogy kicsoda.
    Nem véletlenül írja Sartre a mű előszavában, Narkisszoszra emlékeztetve: „A tolvaj naplójában a tükörkép mítosza a legmegnyugtatóbb, legelfogadottabb, legtermészetesebb formába öltözik. Genet Genet-ről beszél, közvetítő nélkül. Az életéről, a nyomoráról és dicsőségéről, a szerelmeiről mesél. Elkészíti gondolatainak a históriáját, azt lehetne hinni, hogy Montaigne-hez hasonlóan önmaga megfestésének a jámbor és bensőséges tervét valósítja meg. Csak hát Genet nem bensőséges, még magával szemben sem. Mindent elmond, nyilván. A teljes igazságot, és csakis az igazságot: de ez megszentelt igazság. A látszat ellenére önéletrajza nem önéletrajz, hanem szent kozmogónia. Történetei nem történetek, még akkor sem, ha izgatóak és igézőek. Még olyankor is, amikor azt hiszi az ember, hogy Genet tényeket mesél, hirtelen kiderül, hogy rítusokról ír.”
    Hát, ilyen gondokat-gondolatokat testesítenek meg az alábbi részletek.

Jean Genet

A tolvaj naplója

Részletek

    Annyira meghatódtam, hogy mielőtt kosárral a kezében átlépte volna szállónk küszöbét, még kint az utcán, megcsókoltam Salvadort, de ő ellökött magától:
    – Megbolondultál? Buzinak fognak tekinteni…
    Elég jól beszélte már a franciát, amit Perpignan környékén, szőlőszüretek alkalmával tanult meg. Megsértődve eltávolodtam tőle. Az arca lila volt. Olyan, mint a káposztáé, amelyet télen gyűjtenek be. Nem mosolygott. Döbbent volt. „Hát megérte, hogy korán felkeljek – gondolhatta magában –, és a téli utcán kolduljak? Jeanban nincs tartás.” A haja nedves volt és borzas. A kirakat üvege mögül egy csomó arc bámult ránk, ugyanis a szálló földszintjét egy utcára nyíló kávéház nagyterme foglalta el, ezen kellett keresztülmenni, hogy az emeleti szobákba jussunk. Salvador beletörülte kabátujjába az orrát, és belépett. Én kis ideig haboztam. Aztán magam is beléptem. Húszéves voltam. Ha ugyanolyan tiszta és átlátszó, mint egy könnycsepp, miért ne innám fel ugyanakkora áhítattal az orrlyukam peremén fityegő cseppet is? Elég edzett voltam már a nemtelenség erkölcsi igazolásában. Esküszöm, megtettem volna bent, a kávéházban, ha nem féltem volna attól, hogy felháborítom Salvadort. Ő eközben szipogott, de gyanúm szerint csak a taknyát nyelte le. Karján kosárral, koldusok és csirkefogók között a konyha felé vette az útját. Előttem haladt.
    – Mi bajod van? – kérdeztem tőle.
    – Észrevesznek.
    – Na és?
    – Nem szokás csak úgy csókolódzni a járdán. Este viszont, ha akarod…
    Kegyetlen és megvető képpel ejtette ki mindezt. Pedig én nem akartam semmi mást, mint hogy kifejezzem iránta a hálámat, és félszegen, gyöngéden felmelegítsem.
    – Mire gondolsz az estével kapcsolatban?
    Valaki bocsánatkérés nélkül meglökte, és én elszakadtam tőle. Nem követtem tovább a konyhába. A kályha közelében egy hely még üres volt a padon, ahhoz közeledtem. Már nem érdekelt, hogy miképp lehetnék szerelmes ebbe a tetves és csúf koldusba, akit még a bátortalanabbak is bántalmaztak… Még ha szép és erős lett volna! De hát a szögletes fenekébe legyek szerelmes? Ezzel szemben ki tudja, nincs-e csodálatos hímvesszeje, vesztemre?

    A koldusok eszköztárában, annak érdekében, hogy kevéske pénzhez jussanak – hogy legyen miből megélniük –, a sebek művelését is megtaláljuk. Bármennyire is dologtalanságból fakad a nyomoruk, amely miatt rá kell fanyalodniuk a kultúra eme formájára, a büszkeséget, amely ahhoz szükséges, hogy az általános megvetés fölé emelkedjenek, már férfias erénynek tartom. Akárcsak a szikla a folyót, a büszkeség felhasítja, szétszórja, kipurcantja a megvetést. Mennél bennebb kerül valaki az elvetemültségben, a büszkeség (már ha én vagyok ez a koldus) annál erőteljesebbé válik. Ha birtokában vagyok az efféle sorsból való haszonszerzés tudományának – erősségének vagy gyengeségének –, a büszkeség csak fokozódik. Amilyen mértékben a lepra lehúz, olyan mértékben kell fölé kerekednem, csatát kell nyernem ellene. Tehát mindinkább elaljasodom és undor tárgyává válok, egészen a végső pontig, amelyről még nem tudom ugyan, hogy mi, de azt igen, hogy esztétikai és morális kutatás ellenőrzése alá vonom. A lepra, amelyhez a sorsunkat hasonlítom, állítólag ingerli a test szöveteit. Vakaródzik a beteg miatta, megfeszül. A lepra megvigasztalódik, és a romlásról dalol majd a magányos érzékiségben. A nyomor felmagasztosított bennünket. Eltitkolt, leplezett, kivagyiság nélküli pompában andalogtunk Spanyolországon át. Mennél jobban izzította bensőnket az életadó alázat zsarátnoka, gesztusaink annál szerényebbé, elmosódottabbá váltak. Tehetségem azért fejlődött ki tehát, hogy az igen szerény látszatnak fenséges értelmet adjak. (Persze még nem irodalmi tehetségről beszélek.) Az effajta neveltetés minden bizonnyal igen hasznos számomra, hisz lehetővé teszi, hogy gyöngéden rámosolyogjak a gané legaljára is, legyen az akár emberi, akár anyagi, akár hányás, akár nyál, amelyet végigcsurgatok anyám arcán, de lehet az önök szara is, uraim. Örökre megőrzöm magamban a magamról alkotott koldusi eszményt.
    Hasonlóvá akartam válni ahhoz az asszonyhoz, aki elbújva az emberek elől otthon őrizte a lányát, ezt az ocsmány, eltorzult, röfögő, négykézláb járó, ostoba és fehér szörnyeteget. Miután világra hozta, minden bizonnyal akkorára nőtt benne a kétségbeesés, hogy ez lett élete értelme. Úgy döntött, hogy szeretni fogja e szörnyet, ezt a hasában fogant és onnét előbújt csúfságot, és magasra emeli. Oltárrá változtatta magát, amelyre a szörnyűséget helyezte eszménynek. Odaadó gondozással, napi robotban elkérgesedett tenyere simogatásával, a kétségbeesettek belülről jövő ádázságával szegült szembe a világgal. A szörnyet helyezte elébe, a szörnyet, aki magára öltötte a világ arányait, és az ő erejét. Belőle indultak ki azok az új elvek, amelyekbe a világ szüntelenül támadó erői beleütköztek, és amelyeknek megálljt parancsoltak az otthon falai, ahová a lányát bezárta.
    Mivel azonban lopni kellett néha, megismertük a bátorság tiszta és evilági szépségeit is. A főnök, a lovag, mielőtt lefeküdt, tanácsokkal látott el bennünket. Például hamis papírokkal különböző konzulátusokat kerestünk fel, hogy vigyenek haza bennünket. A konzul, akit sirámaink és nyomorunk, mocskunk meghatott vagy idegesített, vasúti jegyet adott a határig. A főnök a barcelonai állomáson eladta. Ő jelezte nekünk a templomokban vagy az elegáns villákban végrehajtandó lopásokat is – a templomokban a spanyolok nem merték elkövetni –, mint ahogy ő szállította nekünk az angol és holland matrózokat is, akiknek néhány pezetáért le kellett feküdnünk.
    Így hát időnként lopni jártunk, és minden betörés után néhány pillanatig felszínen tudtunk maradni. Az összes éjszakai kiruccanást szemrevételezés előzi meg. Az idegesség, amelyet a félelem vagy épp a szorongás provokál ki belőlünk, vallásos hangulathoz hasonló állapotot tesz lehetővé. Ilyenkor hajlamos vagyok minden kis véletlennek értelmet tulajdonítani. A dolgok a szerencse jelévé válnak. Meg akarom nyerni az isteneket, akiken, úgy tűnik, kalandjaim sikere múlik, azaz erkölcsös cselekedetek és kegyesség útján el akarom csábítani őket. Ilyenkor jobban és többet adakozom a koldusoknak, átadom a helyemet az időseknek, félreállok az útjukból, segítek a vakoknak áthaladni az utcán stb. Úgy teszek tehát, mintha elismerném valamelyik isten elnöklését a lopás fölött, egy istenét, akinek kedvesek az erkölcsös cselekedetek. Kísérleteim, amelyeket azért folytatok, hogy kivessem a véletlen hálóját az ismeretlen isten befogására, teljesen kimerítenek, felidegesítenek, úgyhogy ezek is hozzájárulnak a vallásos állapot létrejöttéhez. Rítushoz illő komolyságot kölcsönöznek a lopás aktusának. Tegyük hozzá azt is, hogy általában mély sötétben megy végbe a dolog, leginkább éjszaka, zárt helyen, miközben az emberek alszanak, az is lehet, hogy a tettes fekete maszkot visel. A lábujjhegyen járás, a csend, a láthatatlanság, amelyre nappal is szükségünk van, a tapogatódzó kéz, amely szokatlanul komplikált és óvatos gesztusokat hajt végre a homályban – már az ajtókilincs egyszerű lenyomása is egy csomó olyan mozdulatot tesz szükségessé, amelyek fennen ragyognak, akárcsak egy ékszer csiszolt lapocskái – ha aranyat lelek, olyan, mintha én ástam volna ki: kontinenseket, óceáni szigeteket túrtam fel érte; négerek vesznek körül, mérgezett hegyű lándzsáikkal fenyegetik védtelen testem, de működni kezd az arany ereje, irtóztató erő vág földhöz vagy emel a magasba, a lándzsák lehajlanak, a négerek felismernek és befogadnak a törzsbe –, az óvatosság, a suttogó hang, a hegyezett fül, cinkosunk láthatatlan és ideges jelenléte, legkisebb jeladásának a megértése, mindez összegyúr bennünket, összeprésel, olyan jelenlétgolyót fabrikál belőlünk, amelyet csak Guy szavai fejeznek ki igazán:
    – Az ember érzi, hogy él.
    Bennem a jelenlétnek ez a teljessége, mely hitem szerint szörnyű erejű bombával egyenlő, végletes komolyságot és rendkívüliséget kölcsönöz a tettnek – vagyis az a betörés, amelyet épp végrehajtunk, mindig a legvégső, nem mintha nem kívánnánk többé betörni, mert ilyet nem gondol az ember, de ugyanez a koncentráció nem tud bekövetkezni még egyszer (soha többé az életben, mert ha tovább fokozódna, a túlvilágra kerülnénk általa) –, a tettnek ez a megismételhetetlensége, amely tudatos és magabiztos gesztusokban teljesedik ki (akárcsak a rózsa szirmai), amelyek törékenyek is, erőszakosak is, ugyanakkor a vallásos rítus értékével ruházzák fel a bűntettet. Gyakran előfordul, hogy valakinek a tiszteletére ajánlom ezt. Először Stilitano részesült a megtiszteltetésben. Azt hiszem, ő volt az, aki felavatott, akarom mondani, teste igézetével megakadályozott abban, hogy összeomoljak. Igen, az ő szépségének, nyugodt szemérmetlenségének ajánlottam első lopásaimat. E hadirokkant nagyszerűségének, akinek a keze, kéztőből levágva, Közép-Európa valamelyik erdejében rohadt, legalábbis ő így mondta, egy gesztenyefa alatt. Tolvajlás közben a testem fénybe emelkedik. Minden gesztusom szikrázni kezd. A világnak meg kell bámulnia a sikereimet, ha azt akarja, hogy lebukjam. Szörnyen megfizetek a tévedésemért, ám ha sikerül elkapnom a trapézt, azt hiszem, öröm uralkodik el az Atya házán. Leeshetem, persze, és akkor, szerencsétlenségre szerencsétlenség, kényszermunka következik. Ám a vadak – akikkel az elítélt (ha már dupla vagy semmire játszott), miközben áthalad az őserdőn és olyan helyre talál, amelyet ősi törzsek őriznek, feltétlenül találkozik abban a folyamatban, amelyet intim kalandom kapcsán a fentiekben röviden leírtam – vagy megölik őt, vagy megszabadítják. Én hosszú ösvényeken indulok el ahhoz, hogy eljussak az élet kezdetéig. Ehhez persze a magamfajtát el kell ítélni.

    Két bírósági fénykép maradt fenn rólam. Az egyiken tizenhat vagy tizenhét éves vagyok, a Közsegélytől kapott kabát alatt tépett pulóvert viselek. Az arcom tökéletesen ovális, az orrom egy elfelejtett, hajdani verekedésben szerzett ökölcsapás miatt szétment, vagyis lapos. A tekintetem egyszerre blazírt, szomorú és meleg, és igen-igen súlyos. A hajzatom akkoriban sűrű volt és rendetlen. Meglátva hajdani magam, szinte hangosan kibuggyant belőlem az érzelem:
    – Szegény kislegény, te szenvedtél.
    Ezzel a jósággal egy másik Jeanról beszélek, nem arról, aki voltam. Akkoriban szenvedtem a csúfságom miatt, most viszont nem veszem észre a gyermeki arcban. Akkori szemtelenségem – pofátlan voltam, ez az igazság – ennek ellenére könnyűvé tette az életem. Nyugtalanságom sem világlik ki az akkori fotón. Pedig naplementekor, amikor már fáradt voltam s a fejem lehajtottam, éreztem, hogy a tekintetem súlyosan ránehezedik a világra, amelybe vagy beleolvad, vagy visszatér hozzám. Visszatérve és belém hatolva, azt hiszem, észlelte, hogy teljesen egyedül vagyok. Mert egyedül voltam akkor is, amikor gazdasági cseléd voltam, akkor is, amikor katona, akkor is, amikor beraktak a Gyermekek Intézetébe, tanítóim barátsága és olykori szeretete ellenére is, szigorúan egyedül. A börtönben éreztem rá először a vigaszra. Az első megbékélésre, az első homályos barátságra is ott éreztem rá, azaz a mocsokban. Magányom súlya arra késztetett, hogy magamból faragjak társat magamnak. Elképzelve a rajtam kívüli világot – a maga végtelenségében és zavarosságában, amely éjszaka még kerekebbé válik –, olyan istenséggé változtattam, amelynek nemcsak kedvenc ürügye, rengeteg gonddal és óvatossággal körülvett tárgya, kiválasztottja és irányítottja lettem – akit fájdalmas, kimentő, a kétségbeesés szélén billegő bizonyságtételeken kerget át –, hanem sok-sok ügyködésének egyetlen célja is. Olyan művelet által, amelyet nem tudnék jól leírni, illetve anélkül, hogy testem dimenzióit megváltoztattam volna – mert könnyebb, minden bizonnyal, annyi dicsőség okát magunkba foglalni –, lassacskán magamban állítottam fel ezt az istenséget mint eredetet és önmagam fölötti rendelkezést. Magyarán lenyeltem. Magam kitalálta énekeket dedikáltam neki. Fütyültem az éjszakában. A dallam vallásos volt. Lassú. Súlyos ritmusú. Azt hittem, így beszédbe elegyedhetem az Istennel: ami tulajdonképpen meg is történt, hisz Isten nem volt más, mint az énekembe foglalt remény és lángolás. A házakat vagy a fákat bámulva, zsebre dugott kézzel, lehajtott vagy felemelt fővel énekeltem az én ügyetlen, nem vidám, de nem is szomorú, súlyos himnuszaimat az úton. Rájöttem, hogy a remény nem más, mint annak kifejezése. Ugyanez az oltalom is. Sose fütyültem volna könnyű ritmusokat. Felfedeztem a vallásos tematikát, rájöttem, hogy Vénuszt, Merkúrt vagy Szűz Máriát ez kelti életre.
    A második fényképen már harmincéves vagyok. Az arcom megkeményedett. Az állkapcsom vádol. Szájam keserű és gonosz. Úgy nézek ki, mint egy csavargó, pedig a szemem nagyon kedves. Szinte felfedezhetetlen persze ez a kedvesség, ugyanis a hivatal fényképésze merev tekintetet parancsolt rám. E két fotóban ismerem fel azt a vadságot, amely akkoriban éltetett, ugyanis a fiatalkorúak büntető intézeteiben, a börtönökben és a bárokban, tizenhat és harminc között nem hősi kalandokra vadásztam, hanem a legszebb és legszerencsétlenebb bűnözőkkel való azonosulást kerestem. Olyan akartam lenni, mint az a fiatal prostituált, aki Szibériába kíséri a szerelmét, vagy túléli, de nem azért, hogy bosszút álljon érte, hanem hogy elsirassa, és magasztalja az emlékét.
    Nem hittem soha, hogy pompában születtem, de eredetem megfoghatatlansága sokféle értelmezést tett lehetővé. Persze nyomorom furcsaságai is belejátszottak a dologba. Eldobott a család, tehát teljesen természetesnek tűnt számomra, hogy fiúszeretőkkel súlyosbítom a helyzetet, a szerelmet tolvajlással, a tolvajlást gyilkolással, illetve bűnpártolással. Teljes határozottsággal elutasítottam magamtól azt a világot, amely elutasított engem. Az is lehet, persze, hogy e majdnem vidám sietség a legmegalázóbb helyzetek felé, gyermeki képzeletemből táplálkozott. Abból a képzeletből, amely kastélyokat, inkább őröktől, mint szobroktól hemzsegő parkokat, mennyegzői ruhákat, gyásszertartásokat, esküvőket talált ki számomra, hogy bennük sétáltassam egy elhagyott kisgyerek apró és dölyfös alakját, majd később, de nem is olyan későn, akkor, amikor ezeket az álmokat a végsőkig kikezdték a fogházak, a börtönök, a sértések, a tolvajlások, a prostitúció, egészen a kimerülésig e nyomorúságos életben, a mentális szokásaimat beborító díszeket (melyekhez nyelvi kiválóság kapcsolódik), vágyam tárgyait, amelyekkel valóságos emberi sorsomat, de előbb egy túlságosan is megalázott gyermek sorsát felékesítettem, börtönben szerzett ismeretekkel fedtem át. A börtön olyan biztonságot nyújt a fogva tartottnak, mint a királyi kastély a király vendégének. Ez az a két épület, amelyet tulajdonképpen hitből építettek meg, amely a legnagyobb bizonyossággal az, ami – amely mindig is az, ami lenni akart, és az is marad. A beléjük fektetett kőművesmunka, az anyagok, az arányok, az építészeti elképzelés olyan erkölcsi tömeggel áll összefüggésben, mely lebonthatatlanná teszi ezeket a helyeket mindaddig, amíg az a társadalmi forma, amelyet szimbolizálnak, fennmarad. A börtön tökéletes védelmet nyújt számomra. Bizonnyal tudom, hogy értem építették – mellékhelyiségével, monumentális előszobájával, az igazságügyi palotával együtt. A legnagyobb komolysággal nekem szántak benne mindent. A szabályzatok szigorúsága, szűklátókörűsége és pontossága ugyanolyan lényegű, mint a királyi udvar etikettje, mely finom udvariasságával és zsarnokságával az udvar alávetettjévé teszi a vendéget. Akárcsak a börtönépület alapjai, a palota is szépen faragott köveken, márványfolyosókon, valódi aranyon, a királyság legritkább szobrain, illetve a vendégek abszolút hatalmán nyugszik; abban is hasonlóságot látok köztük, hogy a két épület tulajdonképpen gyökere, illetve lombja egy élő rendszernek. Egy olyannak, amely két pólus között közlekedik úgy, hogy a két pólus közrefogja és összenyomja, mert a két pólus maga az erő. Micsoda biztonság van azokban a szőnyegekben, tükrökben, sőt: a palotabeli latrinák intimitásában is. A kora hajnali fosás sikere sehol sem kap olyan ünnepélyes jelentőséget, mint abban a kis helyiségben, amelyből csiszolt üvegen át nézheti az ember a szépen formált homlokzatot, az őröket, a szobrokat, a díszudvart; amelyben a selyempapír ugyanolyan, mint másutt, de ahol nemsokára, szatén köntösben és rózsaszín papucsban, leomlott hajjal és omló púderral egy udvarhölgy végzi nehéz szükségét; mint abban a kis helyiségben, ahonnét a nagydarab őrök nem rángatják ki az embert brutálisan, ugyanis e helyen fosni fontos cselekmény – része annak az életnek, amelyben a király vendégül lát. Ugyanilyen biztonságot nyújt nekem a börtön is, amelyet semmi sem fog leomlasztani. Jöhetnek a szelek, viharok és csődök, semmit sem tehetnek ellene. A börtön magabiztosan áll, akárcsak te a közepében. Mindenesetre az a komolyság, amely ezeknek a felépítésénél elnökölt, és amely arra készteti őket, hogy tisztelettel nézzenek magukra, és egymást távolról méregetve is egyetértsenek, épp ez, illetve ennek e világi jelentősége lesz az, ami elpusztítja őket. Ha a talajra, vagy kissé hanyagabbul, a valós világba helyezték volna őket, hosszabb ideig is fennmaradhatnának, de komolyságuk arra kötelez, hogy kegyetlenül elbánjak velük. El kell ismernem persze, hogy az alapjaikat bennem ásták meg, hogy ők az én legerőszakosabb túlzó törekvéseimnek a jelei, mint ahogy azt is, hogy korróziós szellemem máris a ledöntésükön munkálkodik. Eszeveszetten belevetettem magam e nyomorúságos életbe, amely lerombolt paloták, feldúlt kertek és halott gyönyörök igazi látszata. Maga az élet a rom, és mennél csonkábbak a falak, mennél távolabbinak tűnik az a valami, amiből e falak, látható jelekként kiállnak, avagy mennél jobban besüllyednek a megszentelt múlt földjébe, annál kevésbé tudom, hogy pompás nyomorban éltem-e, avagy a lealacsonyodásom volt nagyszerű.

    G. H. olyan lakásban él, amelyet a németek bejövetelekor Párizsba négy nap alatt rendezett be. Három, Wehrmacht-egyenruhába öltözött barátjával (az egyenruhákat kurvák lopták el a fáradtságtól, az alkoholtól és a szerelmeskedéstől kikészült katonáktól) kifosztott néhány magánpalotát, amelyből elmenekültek a párizsiak. Megrakott teherautóval járt oda s vissza Passy (Párizs előkelő negyede – O. K.) és a saját garázsa között. Most már minden bútor és szőnyeg az övé. E padlószőnyegek, mondtam magamban, a lábaimon keresztül tapintattal töltenek fel, némaságra késztetnek, sőt olyan magányt és nyugalmat teremtenek, mint amilyent csak az anyai szív képes körénk varázsolni. A legdurvább szavak is elhangozhatnak itt, a legaljasabb bűntettek is előkészíthetők benne. Csillárok tömkelege található a lakásban. G. H. zsákmányon megosztozó barátai közül ketten meghaltak. Olaszországban ölték meg őket, Darnand után. A harmadikat nemrég ítélték életfogytig tartó kényszermunkára. A két hulla és az ítélet véglegesítette G. H. tulajdonjogát. Hitelesítették, mondhatni. Mint aki biztos abban – vagy sem –, hogy sosem leplezik le, G. H. akkora méltósággal lépdel a szőnyegeken, úgy omlik bele a fotelekbe. Azelőtt ez nem volt jellemző rá.
    – Csak jöjjenek, és próbáljanak kilakoltatni – mondta egyszer nekem.
    Lelkierejét a megszerzett bútorok – Lucien által megcsodált, pompás hullák – fölött gyakorolt jogának a biztonságából nyeri. A lakás, akárcsak egy tény vagy kiteljesülőben lévő cselekmény, hozzátartozik a drámához. Végtelenül értékes szentségtartóvá vált, őrlángként világít. Én is sokkal nagyobb biztonsággal – és kisebb csodálkozással – lépek be az ajtón, amióta tudomást szereztem a két halottról. Azóta egyetlen tárgy sem kelt olyan benyomást bennem, mintha más gazdához tartozott volna, vagy mintha idegen lélek alatt sínylődne. Mostani gazdájuk véglegesen magáévá tette őket.
    Lucien ezt mondta nekem, amikor eljöttünk tőle:
    – Nem lehet érdektelen együtt dolgozni a pofával.
    – Nem tudom, miről beszélsz.
    – Miről, miről, hát a foglalkozásáról.
    – Miféle foglalkozásról?
    – Ej, hát, tudod te is, a lopásról.

    Nagyon is jól ismerem azt a rendkívüli nyugalmat, amely a sikerült lopás pillanatában elfogja az embert, mint ahogy a félelmet is, amely utána következik. Tulajdonképpen a testem fél. Amikor az ékszerüzlet kirakata előtt állok, mindaddig, amíg nem megyek be, nem hiszem, hogy lopni fogok. Ám ha beléptem, bizton tudom, hogy egy ékszerrel fogok távozni, amely lehet gyűrű vagy bilincs is. A bizonyosság a tarkómtól a talpamig lefutó hosszú borzongásban jelentkezik. Kívül persze semmi sem látszik: mozdulatlan maradok. Csak a szemhéjam pereme válik teljesen szárazzá, egyébként minden a szemen belül marad. A sejtjeim ilyenkor mintha valamiféle hullámnak, hullámzó mozgásnak vetnék alá magukat, ami igazából nem más, mint a nyugalom lényege. Hadd tekintsem át magam, talpamtól a fejem búbjáig. Követem a hullámzást. Félelemből született. E nélkül nem létezne a nyugalom se, amelyben a testem fürdik – egyelőre. Jelenleg arra kell vigyáznom, nehogy elfussak. Ám ahogy kijöttem az üzletből, már nem tudnék szaladni, még gyorsan lépdelni sem. Mintha gumi tartana vissza. Az izmaim duzzadtak és feszültek, de az utcán nagyon éles felügyelet tartja ellenőrzése alatt őket. Lucien elképzelhetetlen ilyen helyzetben. Ő minden bizonnyal összeomolna. Mert mi történik betörés közben? Mihelyt a zár kifordult, s az ajtót egy mozdulattal belöktem, nagy rakás sötétség nyílik meg bennem, pontosabban igen vastag pára, amely hívogatja a testem, hogy lépjen be. Belépek. Fél óráig olyan világban működöm majd, feltéve, hogy egyedül vagyok, amely teljesen más, mint a megszokott világ. A szívem erősen ver. A kezem sosem reszket. Félelmem egyetlen másodpercig se hagy el. Bár nem képzelem el a tulajt, a gesztusaim mégis őt idézik. Mintha látnák őt. Miközben fosztogatok, a birtoklás ideájában lubickolok. Megalkotom a hiányzó birtokost. Nem velem szemben, hanem körülöttem létezik. Illékony elemmé válik, és én beszívom őt, belém hatol, a tüdőmet feszíti. Ténykedésem kezdetén még nem érzek túl sok félelmet. Ez csak akkor zuhan rám, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek. A döntés akkor születik, amikor a lakás egyetlen sarka sem rejt titkot már előttem, amikor betöltöttem a tulajdonos helyét. És ez nem feltétlenül az a pillanat, amelyben felfedeztem a kincset. Guy szinte mindig asztalhoz ül ilyenkor, a konyhában vagy a kipakolt szalonban étkezik. Más betörők szarni kezdenek a fosztogatás után. Én nem tudom elfogadni a lucieni eszmét, amely ilyesfajta rítusokhoz igazodik. No persze, Lucien nem vallásos természet. Szerintem, ha felfedezted a kincseket, el kell menni. Ilyenkor önti el a rettegés a testemet. Siettetni akarom a dolgokat. Nem magamat siettetni, azaz rohanni, hanem mágikusan felgyorsítani mindent. Vajon miféle mozdulatokat teszek, hogy gyorsabban haladjak, és mennél kívülebb, távolabb kerüljek? Hihetetlenül súlyosakat. Lassúakat. Lassúságom félelmetes. Már nem is a szívem, hanem az egész testem ver. Hatalmas halánték vagyok, a kifosztott szoba zúgó halántéka. Megtörtént már az is, hogy a magam megnyugtatása végett inkább lefeküdtem, helyben aludtam egy órát valamelyik ajtó mögött, mintsem kijöjjek az utcára és elkezdjek menekülni. Hiába tudom ugyanis, hogy nem követnek, egyre csak szaporítom a cikcakkokat, átvágom az utcákat, lépteim nyomán visszatérek, mint aki össze akarja zavarni az üldözőket. Még meghatóbb az, amit egy villámgyors lopás után teszek: sebesen lépdelek, egyre csak gyorsítok, cikcakkom szakaszai mind rövidebbekké válnak. Ugyanaz a lendület visz, mondhatnánk, int amellyel a lopást elkövettem. Nem tudnám elviselni, hogy Lucien hasonló helyzeteknek tegye ki magát. Ő eljárás közben nem elég körültekintő. Mozgása és magatartása olyan, mintha könnyelműen habozna – mint a fiatal amerikaiak nedves szája sarkán elhaló utolsó szótag. Lucien szemérmes.

Orbán Károly fordítása