Antonio Tabucchi

Szigetek

    Úgy gondolta, valahogy így kellene majd megfogalmaznia: kedves Maria Assunta, én jól vagyok, és remélem, te is. Itt már meleg van, majdnem nyár, nálatok viszont még nem jött meg a jó idő, azt hallani, hogy mindig köd van, meg aztán az a sok mérges gáz, mindenesetre én várlak titeket, ha el akarsz jönni nyaralni, akár Giannandreával is, és Isten áldjon benneteket. Meg akarom neked köszönni a meghívást, és Giannandreának is, de úgy döntöttem, hogy itt maradok, mert, tudod, én és a mama itt laktunk harmincöt évig, sok időbe telt, míg hozzászoktunk, mikor idekerültünk faluról, úgy tűnt, mintha egy másik világba csöppentünk volna, úgy tűnt, mintha Északon lennénk, és az igazat megvallva, ez nekünk az volt, Észak, és most már ide kötődöm, ide kötnek az emlékeim, meg aztán mióta anyád meghalt, hozzászoktam, hogy egyedül élek, és ha hiányozni is fog a munka, annyi kis dolog van, amivel leköthetem magam, mint például a növények, mindig szerettem a növényeket gondozni, vagy a két rigó, ők is enyhítik a magányt, viszont egy olyan nagy városban mit tudnék csinálni, tehát úgy döntöttem, hogy itt maradok az én kis zugomban, innen legalább látom a kikötőt, és ha egy nap kedvem támad, felülök a hajóra, és elmegyek meglátogatni a régi kollégáimat, kártyázunk egyet, hiszen a hajóval csak néhány óra az út, és én ezen a hajón otthon érzem magam, hiszen mindenki nosztalgiát érez az iránt a hely iránt, ahol egész életét töltötte, hétről hétre, egy teljes életen át.
    Meghámozta a narancsot, hagyta, hogy a narancshéj beleessen a vízbe, és nézte, amint ott lebeg a habbarázdában, amit a hajó vágott a víz kékjében, és elképzelte, hogy itt a lap vége, és hogy fog egy másik lapot, mert úgy érezte, el kell mondania, hogy már érzi is a nosztalgiát, pedig butaság, ez volt az utolsó munkanapja és máris érzi; de hát milyen nosztalgia ez, egy ilyen élet után, mindig a hajón, egy út oda, egy út vissza, nem tudom, emlékszel-e, Maria Assunta, nagyon kicsi voltál, anyád mindig azt mondogatta: meg fog egyszer nőni ez a kislány?, és én olyan korán keltem, hogy még éjszaka volt, télen, aztán adtam neked egy puszit, majd elmentem otthonról, kutya hideg volt, sosem adtak nekünk meleg kabátot, régi, kékre festett lópokróc, nesze az egyenruha. Sok-sok ugyanilyen év, megszokja az ember, úgyhogy megint csak azt mondom: mit csinálnék én egy nagyvárosban? mit csinálnék én nálatok reggel ötkor? Én nem bírok az ágyban feküdni, ötkor kelek, negyven évig így volt, olyan, mintha lenne bennem egy ébresztőóra. Meg aztán te tanultál, és a tudás megváltoztatja az embereket, akkor is, ha egyazon családban nőttek fel, és a férjeddel is, miről tudnék én vele beszélni?, neki megvannak a saját gondolatai, amik sosem lesznek az enyémek, és innentől kezdve nem nagyon jövünk ki egymással. Ti mindketten műveltek vagytok, és akkor is, amikor anyáddal nálatok voltunk és vacsora után jöttek a barátaitok, én egy szót se szóltam egész este, én csak arról tudok beszélni, amit ismerek, amit megismertem az életben, és te megkértél, hogy ne beszéljek a munkámról. Meg aztán van még valami, neked lehet, hogy apróság, és Giannandrea is biztos kinevetne, de én nem tudnék a ti bútoraitok közt élni, üvegből vannak, és én folyton nekik megyek, mert nem látom őket. Megszoktam a hajnali kelést, érted?, az én bútoraimat.
    De ezt az utóbbi lapot gondolatban összegyűrte, alighogy megírta, és bedobta a tengerbe, szinte látta, ahogy ott úszik a narancshéjak mellett.


    2

    Azért hívattam, hogy vegye le a bilincset, mondta halkan.
    A mellén szét volt nyitva az ing, szemei pedig csukva, mintha aludna. Az arca sárgának tűnt, de talán csak az ablakot takaró függöny kölcsönzött sárgás színt az egész kabinnak. Hány éves lehet, harminc, harmincöt? Talán nem idősebb Maria Assuntánál, a börtön gyorsan öregít. Meg aztán olyan beteges a kinézete. Arra gondolt, hogy megkérdi tőle, hirtelen olyan kíváncsi lett. Levette a sapkáját, és leült a szemben lévő ágyra. A férfi kinyitotta a szemét és őt nézte. Kék szeme volt, és emiatt, ki tudja miért, kellemetlen érzése támadt. Hány éves?, kérdezte. Általában nem magázta a fogva tartottakat, nem tiszteletlenségből, de most nem lett volna képes tegezni. Talán mert így kicsit már szolgálaton kívül érezte magát. Vagy mert a másik politikus volt, és a politikusok különleges emberek. A férfi leült és őt nézte, hosszan, csendben nagy, világos szemével. Szőke bajusza és göndör haja volt. Azt mondtam, hogy vegye le a bilincset, mondta fáradt hangon. Levelet akarok írni, és a kezem is fáj. Északi tájszólással beszélt, de ő nem ismerte jól az északi tájszólásokat. Talán piemoti. Fél, hogy megszököm? Hangjában irónia érződött. Higgye el, nem szököm meg, nem támadok magára, nem csinálok semmit. Erőm se lenne hozzá! Egyik kezét rátette a hasára, és elmosolyodott egy pillanatra, a mosoly két mély barázdát vésett az arcába. Úgyis ez az utolsó út, mondta.
    Mikor kezéről lekerült a bilincs, keresgélni kezdett a kis vászonzsákjában. Előhúzott egy fésűt, egy tollat és egy sárga füzetet. Ha nem bánja, egyedül szeretnék írni, mondta, zavar, ha itt van. Hálás lennék, ha odakint várna, a kabin előtt. Itt maradhat az ajtó előtt, ha fél, hogy valamit csinálok, de megígérem, hogy nem fogok önnek kellemetlenséget okozni.


    3

    Mert, végül is, valami elfoglaltságot biztos fog találni. És ha van mit csinálni, a magányt se érzi annyira az ember. Valami olyan elfoglaltságot kell találni, ami leköt, és ami nemcsak örömet okoz, de egy kevés pénzt is hoz a konyhára. Mint például a csincsillák. Elméletben mindent tudott a csincsillákról. Egy rab, akinek, mielőtt börtönbe került volna, csincsillatenyészete volt, mindent elmagyarázott neki. Aranyos kis állatkák, csak arra kell figyelni, hogy túl közel ne tedd hozzájuk a kezed. És szívósak, jól alkalmazkodnak, fényszegény környezetben is szaporodnak. Az alagsori kamra jó is lenne, ha a ház beleegyezik. De titokban is tarthatná a dolgot. Az első emeleti lakó úgyis hörcsögöket tart a kamrájában.
    A mellvédre támaszkodott, és kigombolta az ingnyakát. Meleg kezdett lenni, bár még csak kilenc óra volt. Ma először lesz igazi nyári hőség, gondolta. És mintha érezte volna a megperzselt föld szagát, és a szag mellé már jött is a kép, egy vidéki utca, körös-körül fügekaktuszok, a nap tűz, egy mezítlábas kisfiú sétál a citromfás ház felé: a gyermekkora. Elővett még egy narancsot, előző este vásárolt egy egész zacskóval, méregdrága volt, nem csoda, nincs szezonja, de néha megengedhet magának egy-egy ilyen szeszélyt; és elkezdte hámozni. Beledobott egy héjat a tengerbe, és meglátta, egészen tisztán, a partot. Az áramlatok világosabb csíkokat rajzoltak a tenger kékjébe, mintha más hajók nyomai lettek volna. Sietve számolni kezdett. A rabszállító kocsi ott várja őket a kikötőben, a fogva tartott átadása körülbelül negyedóra: dél körül már a laktanyában lehet, közel van, gyalog is csak pár lépés. Megtapogatta a belső zsebét, az elbocsátó levelet kereste. Ha szerencséje lesz és az alhadnagyot a laktanyában éri, egyre már végezhet is. És fél kettőkor már ott ülhetne a szőlőlugasos étteremben a kikötő végén. Nagyon régóta ismerte ezt az éttermet, de sohasem evett ott. Mikor elment előtte, sokszor meg-megállt és olvasgatta az étlapot, egy kartonlapot, amely mindig ott függött a metálkék színű festett kardhal alatt. Érezte, hogy megrándul a gyomra, nem, még nem lehetett éhes. Mindenesetre elidőzött egy kicsit a gasztronómiai képzelgéssel, egyre-másra jutottak eszébe a kardhalas kartonlapon felsorolt ételek. Ma halászlé és vörös márna, mondta magában. Meg sült tök, igen, ahhoz lenne kedve. A végén pedig gyümölcssaláta, nem, cseresznye, igen, az még jobb. És egy kávé. Aztán majd kér papírt és borítékot, és levélírással tölti a délutánt: hiszen tudod, Maria Assunta, ha van mit csinálni, a magányt se érzi annyira az ember, valami olyan elfoglaltságot kell találni, ami leköt, és ami nemcsak örömet okoz, de egy kevés pénzt is hoz a konyhára. Így hát úgy döntöttem, hogy csincsillákat fogok tenyészteni, olyan aranyos kis állatok, csak arra kell figyelni, hogy túl közel ne tedd hozzájuk a kezed. És szívósak, jól alkalmazkodnak, fényszegény környezetben is szaporodnak. De nálad ez teljesen lehetetlen lenne, te is tudod, Maria Assunta, és nemcsak Giannandrea miatt, akit én nagyon tisztelek, még ha nem is ugyanúgy gondolkodunk, de ez helykérdés, merthogy itt legalább van egy alagsori kamra, és ha nem is a legtökéletesebb, de az alsó lakó az ő kamrájában hörcsögöket tart, így hát nem látom be, mért ne tenyészthetnék én csincsillákat az enyémben.
    Amikor meghallotta a hangot a háta mögül, majdnem odébb ugrott. Őrvezető úr, a fogva tartott hívatja.


    4

    Egy nyakigláb fiút rendeltek mellé kísérőnek, az arca teli pattanásokkal, az ingujja túl rövid, túl hosszú karjához képest. És mintha kelletlenül viselte volna az egyenruhát, úgy beszélt, ahogy a tanfolyamon megtanították. Nem közölte, milyen okból, tette hozzá.
    Azt válaszolta neki, hogy maradjon csak a helyén a fedélzeten, és lement a kabinhoz vezető lépcsőn. Mikor átment a társalgón, észrevette a hajó kapitányát, aki ott ült a bárpultnál, és egy utassal beszélgetett. Hosszú évek óta nap mint nap találkozott vele. A kapitány is észrevette őt, és biccentett felé, nem is annyira köszönésképpen, hanem inkább mint egy egyezményes jel szerint. Találkozunk este, visszafelé, ezt fejezte ki a biccentése. Lelassította lépteit, hirtelen kedve támadt, hogy elmondja neki, aznap este már nem látják viszont egymást; ez az utolsó napom szolgálatban, ma este ott maradok a szárazföldön, el kell intéznem egyet s mást. De aztán mégsem mondott semmit, nevetségesnek tűnt. Lement a kabinok szintjére vezető lépcsőkön, átvágott a fénylő padlós folyosón, és elővette a kulcsot a pénztárcájából. A fogoly a hajóablak mellett állt, és a tengert nézte. Megfordult, és ránézett világos gyermekszemeivel. Oda akarom adni önnek ezt a levelet, mondta. A kezében egy boríték volt, amit félénk, de egyben határozott mozdulattal felé nyújtott. Fogja, folytatta, és dobja majd be. Az inge már be volt gombolva, és meg is fésülködött, így már nem nézett ki olyan borzasztóan, mint azelőtt. Tisztában van vele, mit kér tőlem?, mondta neki, tudja jól, hogy nem tehetem meg.
    A fogva tartott leült a kiságyra. Ironikus tekintettel nézte, legalábbis neki úgy tűnt, vagy csak a gyermekszemek miatt érezte úgy. Hogyne tehetné meg, mondta, csak akarni kell. Kiborította az ágyra az összes holmiját, és rendezgetni kezdte őket, mintha leltárt készítene. Tudom, mi bajom van, mondta, nézze csak meg a beutalómat, ott van a zsebében, nézze meg, tudja, mit jelent ez?, azt jelenti: én abból a kórházból nem jövök ki többet, ez nekem egy egyirányú út, érti már? Kihangsúlyozta az egyirányú szót, de furcsán, valahogy tréfásan ejtette. Elhallgatott, hogy kifújja magát. Ujjaival újra a hasát kezdte nyomogatni, mint egy váratlan ötlettől vagy hirtelen fájdalomtól vezérelve. Az a levél egy olyan embernek szól, aki kedves a szívemnek, és nem akarom, hogy keresztülmenjen a cenzúrán, hogy mi okból, azt most nem kezdem el magyarázni önnek, próbáljon megérteni. Tulajdonképpen tökéletesen értette. Felharsant a hajókürt. Mindig akkor szólalt meg, amikor a hajó a kikötő közelébe ért, vidáman szólt, mintha fújtatna.
    Kimérten válaszolt, durván, talán túl durván, de csak így lehetett véget vetni ennek a beszélgetésnek. Tegye vissza a holmiját a zsákba, mondta gyorsan, megpróbált nem a szemébe nézni, fél óra múlva megérkezünk, kiszállás előtt visszajövök, hogy felhelyezzem a bilincset. Ezt az igét használta: felhelyezni.


    5

    A néhány utas pillanatok alatt eltűnt, a móló kihalttá vált. Egy hatalmas sárga daru mozgott lomhán az ég kékjében, két épülőfélben lévő, még ablaküveg nélküli toronyház felé. A dokk szirénája ebédszünetet jelzett, és majdnem ugyanebben a pillanatban megszólalt egy harang a faluban. Dél volt. Ki tudja, miért húzódott el ennyire a kikötés. A kikötőre néző házak kerítése piros volt vagy sárga, arra gondolt, hogy ezt eddig sosem vette észre, most ezt nézte. Igazán meleg volt. Elindult, lassan, át a kikötőn a híd felé. A trafik-bár ajtaja előtt ott feküdt az öreg kutya, pofája a mancsai közt, és fáradtan csóválta a farkát, mikor elment mellette. Négy rövid ujjú pólós fiú viccelődött hangosan a zenegép mellett.
    Egy rekedt, kissé férfias női hang; mintha sok-sok évet visszament volna az időben.
    Ramona énekelt. Furcsának találta, hogy ez a dal újra divatba jött. Érezte, hogy itt a nyár.
    A kikötő végén a vendéglő még zárva volt. A tulajdonos fehér kötényben az ajtó előtt tüsténkedett. Szivaccsal a kezében tisztogatta a redőnyöket a télen lerakódott homoktól és sótól. A vendéglős ránézett és felismerte, rámosolygott, mint az olyan emberekre szokás, akiket egy életen át látunk, de semmit sem érzünk irántuk. Ő is mosolygott, és továbbment. Rátért az útra, melyet már régóta nem használt vágányok kísértek, és továbbment egészen az áruraktárig. Az áruraktár védőteteje alatt volt egy postaláda. A rozsda már részben leette róla a piros festéket. Elolvasta a kiírást; a leveleket elviszik: 17 óra. Nem akarta tudni, hová van címezve, de hirtelen kíváncsiságot érzett, hogy megtudja a nevet, kinek szól a levél. Csak a keresztnevet. A kezével gondosan letakarta a címet, és rápillantott a névre. Lisa. Lisának hívják. Szép név, gondolta. És csak akkor jutott eszébe: milyen furcsa, tudja a nevét annak, aki meg fogja kapni a levelet, de őt magát nem ismeri, viszont ismeri, aki a levelet írta, de a nevét nem tudja. Már nem emlékezett rá, mert sosem tartja észben a rábízott fogva tartottak nevét. Bedobta a levelet, megfordult, és a tengert nézte.
    A nap erős volt, és a látóhatár vibrálása miatt nem lehetett kivenni a szigetek kicsiny pontjait. Érezte, hogy izzadni kezd, és felemelte a sapkáját, hogy megtörölje a homlokát. Engem Nicolának hívnak, mondta fennhangon. Senki sem volt a közelben.

Matolcsi Balázs fordítása

Antonio Tabucchi (Pisa, 1943) a kortárs olasz irodalom egyik legismertebb alakja, író, irodalomtudós, a portugál irodalom kutatója, Fernando Pessoa műveit fordítja olaszra, de saját novellái közül néhányat (sőt a Requiem című regényét is) portugál nyelven írja. A nyolcvanas évek végétől egyetemen is tanít, Genovában. Művei az egész világon ismertek, Magyarországon néhány novelláján kívül két regénye jelent meg: Itália tér, illetve Állítja Pereira címmel.