Bordács László
(Vác)

Átmeneti zárka

Részlet

    – Tudod, hová szállítanak?
    – Nem mondtam? Kőhidára.
    – Hozzánk? Akkor sokszor találkozunk.
    – Gondolom. Mesélj valamit Kőhidáról! Marha sok rosszat hallottam arról a házról.
    – Nem rosszabb, mint a többi fegyház. A társaságot ugyan nem engednék be az úri kaszinóba, elég meredek a csapat. A felügyelettel ki lehet jönni, nem szeretik a nehéz fiúkat, ha befogod a szád, teszed, amit mondanak, békén hagynak. A kaja most tűrhető. Pár évvel ezelőtt még más volt a helyzet, de azóta megváltozott sok minden. Hittél abba, hogy fegyházban is nézheted a televíziót?
    – Mi a fene! Hallottam róla, hogy a bűnbánóknál már bevezették, de nem hittem, hogy a fegyházasok is megkaphatják. A meló milyen? A szövöde nem látszik kimondott főnyereménynek.
    – Van valami szakmád? Értesz valamihez?
    – Eredetileg lakatos vagyok, de értek máshoz is.
    – Oké! Nem fogsz szőni. Keresik a használható embereket, kezdetben a haverok is sokat segíthetnek. Barátkozz össze ezzel a sráccal! Tonio jó fej.
    – Ki ez, nem ismerem. Még soha nem találkoztam vele.
    – Nem hallottál róla?
    – Mondom, nem.
    – Budapesten mindenki ismeri az éjszakában. Valutázik, arannyal foglalkozik, csajokat futtat. Most ráfázott, először van sitten, kóstolónak mindjárt egy kerek hatost kapott. Beszélünk vele a dolgodról. Majd rátérünk. Most együnk valamit! Tonio, nem vagy éhes?
    – Nem is tudom. Rabó elvette az étvágyamat. Azt hiszem, nem ártana bekapni pár falatot.
    Szabolcs fölkelt. Elhúzta a faltól az asztalt, középre kormányozta, jusson hely mindenkinek. Fehér, tisztára mosott vászondarabbal leterítette az asztalt, ez helyettesítette a csajkatörlőt, amit szállításkor nem hozhatnak magukkal. A kisebbik tarisznyájából néhány szál gyulait vett elő, tubusban mustárt, „piros aranyat” rakott melléje.
    – Gyerünk, srácok!
    Gödörnek megkordult a gyomra, nagyot nyelt, éhségét nem mutatta. Kiéhezetten nézte végig a tömör, tápláló kaját, előzetesként kizárólag börtönkoszton élt. Nem éhezett, az igaz, de a sok tészta, sovány főzelék messze volt a jótól. Leégett, semmije sincs, a többi mellett koldus. Tüntetően közömbös arcot vág.
    Régebben, néhány évvel ezelőtt kevés igazán jó falat jutott be a börtönbe, legfeljebb a féléves csomagokban, abból is száműzve volt, ami igazán jó. Pénzükből a régi száz forint helyett jóval többért vásárolhatnak, a benti választék is bővült. Gödör tudta, a rabok azért nem esznek mindennap kolbászt, téliszalámit. Régi zsiványszokás, szállításnál előveszik tartalékaikat, a különleges alkalmakra eltett finomságokat. Van benne nagyzolás az idegenek felé, státusszimbólum, olyan, mint a lábukon hordott drága civil cipő. Kőhidán engedélyezett a saját pénzen vásárolt cipő viselése, kényelmesebb, nem kell viselniük azt a dögnehéz bakancsot. A szállításosok inkább eszik a maguk ételét, nem szeretik a kiadott úti csomagot, a megunt rágós szalonnát, az utált gyümölcsízt, az összenyomorodott Hóvirág sajtot.
    Gödör megfigyelte a nagyidős elítélteket, akik a hosszú börtönévek alatt összegyűjtöttek néhány tízezer forintot, piszkálja, idegesíti a pénz birtoklása, izgatja őket a felhasználhatatlan letéti pénzük. Ha nagy ritkán a börtönön belül engedélyt kapnak a vásárlásra, dühödten és nagyvonalúan költekeznek, megvásárolnak olyan könyveket is, amelyeket soha nem olvasnak el. A munkahelyen a legdrágább cipőt viselik, vagy pár doboz cigarettáért továbbadják. Virágzik az üzletelés, a cserekereskedelem. Gödör megérti őket. Nemcsak a velük született könnyelműség miatt teszik, kiélik vásárlási kedvüket, s ÖNÁLLÓAN? KEDVÜK SZERINT csinálhatnak valamit! Gödör feszélyezetten veszi elő szekrényéből a kiporciózott hideg élelmet. Az elkenődött lekvár nyers húsként átpiroslott a papíron, a vékony szalonna nyúlósnak és rágósnak látszott.
    Szabolcs megállította.
    – Lökd a fenébe azt a vacakot! Van kaja elég! Mi van veled, diliském? Egyetlen roma testvérem, neked külön kérvényt nyújtsak be?
    Sztojka az ágyán ült, révedezve, teljesen hülye ábrázattal lapozgatta a kemény kartonpapírból összetákolt fényképtartót, nézegette a fényképeket, körülötte, az ágyon iratok, levélborítékok hevertek szétszóródva.
    Tonio egy tüskét szúrt feléje.
    – Ne bőgd el magad, koma! Kaja után megnézzük a fényképeidet, állati kíváncsiak vagyunk a szent családra!
    Sztojka öklével megtörölgette mindkét kezét, mint féltett értékeit a fösvény, összerakosgatta a fényképeit, a leveleket, s a köteget becsúsztatta a fejrésze alá. Egy darabig még kotorászott a tarisznyájában, pár húskonzervet, szardíniát, két tábla csokoládét rakott ki a közös asztalra.
    Szabolcs visszatolta a csokoládét.
    – Tedd el! Add inkább oda a rajkóidnak!
    – Viszek azoknak is. Mindegyik gyerek kap külön kis csomagot, csokoládé van benne, a nagyobbaknak könyv is. Várjatok, megmutatom!
    – Maradj a valagadon! Annyira nem sürgős a dolog, jut idő mindenre, holnap reggelig itt dekkolunk. Nem tudsz nyugodtan ülni?!
    Hozzáláttak az evéshez. Vágtak kolbászt, téliszalámit, kenyeret, felbontottak egy szardíniát. A kolbászkarikákra mustárt, paprikakrémet kenegettek, kicsiket haraptak, lassan rágcsáltak, szóval fűszerezték az ételt. Nem siettek, jól megrágtak minden falatot. Börtönben időmilliomosok az emberek, ezt a valutát nehéz elkölteniük, legnagyobb gondjuk, hogyan, mivel üssék agyon az időt. Az evés, ha jó az étel, szertartás, kellő áhítatot igényel, nem szabad elsietni, ki kell élvezni az ízeket, kivonni belőlük minden kalóriát, a fehérjéket be kell építeni a szervezetbe, fölhasználni minden zsírmolekulát. Tele hassal, elbágyadva, az idegek átitatva olajjal, beágyazódva a puha zsírrétegbe, kevesebb az idegeskedés és a veszekedés, vidámabb a hangulat, könnyebben folyik a beszéd.
    Gödör kiéhezetten falt, sokat, válogatás nélkül. Ízlett a szalámi, bendőjében kellemesen szétáradt a meleg, a fűtőanyag az erek vasútján utazva eljutott minden egyes sejtjéhez. A nehéz étel lecsillapította első éhségérzését, de gyomra egyre többet követelt. Nem kanyarított le újabb darabokat, visszatartotta kezét, vendég mások asztalánál, nem zabálhatja föl a többiek élelmét. A hagyományos börtönszokások előírják, meg kell kínálni a rabtársat, el lehet fogadni, de csak módjával élni a vendégszeretettel.
    Tonio keveset, válogatva evett, beérte egy vastagabb szelet téliszalámival, gyomra még nem gyógyult ki a rabó okozta tengeribetegségtől, enyhén hullámzott és háborgott.
    Sztojka a sok cigaretta után nem kívánta az ételt, keveset evett, rossz fogaival sokáig nyámmogott a rágós kolbászvégen.
    – Nehéz a rabság – komédiázott Szabolcs, miközben vastagon megkent emeletes szendvicset dugott a szájába.
    – Három évvel ezelőtt száraz töpörtyűt ettünk, pörcöt, csemegének gyümölcsízt. Éljen az új, szocializálódott büntetés-végrehajtás!
    – Mi idebent legalább háromszor annyit dolgozunk, mint a kinti melósok. Munkához kell energia, fűtőanyag. Nem állat az elítélt, szeret jól enni. Idebent mást nemigen lehet.
    – Hallottátok? Állítólag szabadságra is lehet menni a börtönből!
    – Nem hiszem, öregem! Szóbeszéd, zsiványduma! Külföldön már régen csinálják, nem mondok sokat, ötven évvel le vagyunk maradva a nyugati börtönök mögött. Ott nem ilyen piti zsiványok vannak, mint mi, komoly balhésok, gengszterek, gyilkosok, bankrablók! Ott a zárkában televízió van, telefon, bárszekrény. Pénzed van? Úgy élhetsz, mint Marci Hevesen!
    – Élhetnénk akármilyen jól idebent, a börtön csak börtön marad, a szabadságot semmivel nem lehet pótolni, pénzzel megfizetni. Rab vagy, ketrecbe zárva, a televízióddal együtt. Nem teheted, amit akarsz, amit szeretnél! Parancsolgatnak, megszabják minden percedet, te egyet tehetsz, befogod a pofád, különben rosszul jársz! Nálunk minden apró szarságért bevágnak a börtönben, nem magamról beszélek, úgy kezelnek bennünket, mint hülye gyereket az óvó néni. Csak még egyszer jussak ki! Három éve nem láttam, nem simogathattam meg egyetlen puncit. Nem, ezt egyszerűen nem lehet kibírni! Azt akarják, buzi legyen az ember?
    – Nagyon rádjött? Keress magadnak egy kalácsképű fiatal srácot!
    – Marha! Eredj a fenébe!
    A többiek kórusban röhögtek, öklükkel ütögették az asztalt. Szabolcs, a heccelődő, olyan pofát vágott, mint a börtönpszichológus, amikor valami hülyeséget hallott.
    Tonio visszadobta a hólabdát.
    – Tudod mit? Nem vagyok igényes, nekem te nagyon megfelelsz!
    – Nem, szivi, nem vagy az esetem!
    A többiek újra, felszabadultan röhögtek. Jókedvűek voltak, élvezték a pillanatnyi nyugalmat, megszokták, beletörődtek az elzárt életbe, aminek egyikük sem látja a végét. A trágár, durva szavakkal teletűzdelt társalgást megszokták, másra nem állt rá a szájuk. Egy a fontos: ne álljon meg az idő kereke, forogjon, kapcsoljon rá az ötödik sebességre!
    Sokévi börtön áll már a hátuk mögött, megkérgesedtek, kemény réteg rakódott rájuk, bőrük megvastagodott, mint a pástétom héja, de alatta még megőriztek valamit a régi romlatlanabb énjükből is. Ebben a légritka közegben felhasználtak minden alkalmat a szórakozásra, a nevetésre. Így jobb, elviselhetőbb az élet, néha át kell ugraniuk a terelőkorlátokon, hogy ne érezzék magukat vágómarhának, amiket hajtanak a karámba. Szeretik, ha új arc bukkan föl közöttük, változatosságot jelent, új híreket kintről, átélhetik a másikkal történteket, megnyergelhetik az időt.
    Asztal mellett ücsörögtek tovább, már nem érdekelte őket az étel, jóllaktak, ejtőznek. Tonio töprengve nézett az ajtó felé, valamiben törte a fejét.
    – Isztok kávét?
    Gödör elnézően mosolyog, rosszul sikerült viccnek tartja.
    – Igen, az őrség mindjárt szervírozza a kávét, legyetek kis türelemmel!
    – Neszkafét iszunk. A gyűjtőben bent a börtönben már lehet vásárolni, nálunk még nem. Kéz alatt vettem harminc doboz cigarettáért. Megéri!
    – Forró víz is kellene!
    – Megoldjuk.
    – Hogyan?
    – Bízzátok rám!
    A többiek érdeklődéssel figyelik az előkészületeket.
    Tonio tarisznyájából elővesz egy doboz hintőport. Szabolcsnál van újságpapír, elkéri, kiteregeti, fogja a dobozt, óvatosan megdönti, kiönti a hintőport. A hengerdoboz alján ügyesen becsomagolt kávéport szed elő, alatta szemcsés, durvára törögetett fehér por.
    – Mi az a fehér?
    – Fűtőanyag.
    – Komolyan kérdezem.
    – Spiritusztabletta összetörve. A turisták használják melegítésre, nálunk is hasonló célt szolgál.
    Sztojka szeme felcsillan, érdeklődve lép közelebb, megcsavarja tömött bajszának lelógó végét.
    – Szesz?
    – Az.
    – Megkóstolhatom?
    – Túrót! Ez másra kell!
    Tonio a sarokba állított egy hokedlit, vigyázott, kintről ne lássák meg, úgy ügyeskedett. A szekrényben talált csajkát, csajkafedőt. A deknit az ülőkére helyezte, spirituszport dobott bele, ötforintos nagyságú kupacba söpörte, ujjaival egyenesre lapítgatta. A csajkát negyedrészig megtöltötte vízzel, az edény fülén cipőfűzőt húzott át, ezen lógatta a csajkát. Szabolcs gyufával meggyújtotta a kis máglyát, a por azonnal tüzet fogott, kékes, áttetsző lánggal égett, rátapadt a föléje tartott csajka fenekére, szétterült rajta, hevítette. Nem telt bele sok idő, apró buborékgyöngyök tolakodtak fölfelé, zubogott és bugyborékolt a víz. Tonio megvárta, míg a láng elhamvadt, jól kiszámította a fűtőanyagot, látszott, nem először csinálja, az asztalra rakta a forró vizet. Intett Szabolcsnak, vigye a csap alá a forró, füstös csajkadeknit, tüntesse el a tűz árulkodó nyomát. A bugylibicska széles pengéjének hegyével kiadagolva szórta bele a finomra őrölt kávéport a vízbe. Megkóstolta, nem találta elég erősnek, még két késhegynyivel megtoldotta az adagot.
    – Hozzátok a fogmosópoharakat!
    Tonio négyfelé akarta porciózni a gőzölgő italt, Sztojka elhárította.
    – Kösz! Nem szoktam. Nem szeretem.
    – Oké! Több marad nekünk! Mit akarsz? Mit tátogatsz? Bökd már ki!
    – Inkább a fehér porból adj! Beleteszem vízbe, megiszom.
    – Lótuszt kapsz! Nem kell a kávé? Láttam, nem ettél a téliszalámiból. A putriban jó volt a sünbáló is!
    – Marha! Nekem rendes házam van! Két jó lóval fuvarozgatok, akkora ablakok vannak a házon…
    – Tudom. Ha egy kakas véletlenül az ablakod alá téved, csak a farktollait látjátok, nagyanyád már sivalkodik: „Jajj, jönnek a csendőrök!”
    – Hát amikor a putriba betévedt egy sündisznó? Meglátja a purdé, rácsodálkozik, odaszalad az anyjához, ordítja: „Anyám, sétál a súrolókefe!”
    A buta viccet sokadszor hallják, mégis nevetnek. Hasonló szövegekkel ugratják a cigányokat, remekül szórakoznak, ha az önérzeteskedő roma megsértődik, ordít, vicsorog. Ez csak heccelődés, nincs köze a faji előítélethez, játék, szórakozás, semmi több. A rabok szeretnek nevetni, röhögnek minden ökörségen, szakállas viccen, de legjobban egymáson mulatnak. Előbb csak puha kesztyűvel simogatják a másik önérzetét, kipécézik a gyenge pontjait. A játék sokszor átcsap, elfajul, s cápabőrrel horzsolják a másik érzékenységét. A játékból veszekedés támad, ami sokszor haraggal, verekedéssel végződik.
    Sztojka nem harapott rá a csalira, fékezte magát, több esze volt, nem kapta föl a vizet. Szabolcs keze alatt dolgozott, jól ismerte a pesti vagányt, havernek számít. Sztojka indulatos ember, sértődékeny, nem mindenkitől tűri el, hogy rovására nevessenek. Kőhidán hírhedt volt összeférhetetlenségéről, sok társával összeverekedett. Ritkán dugták fogdába, bolondnak tartották, kisebb büntetésekkel megúszta.
    Sztojka nem ivott a kávéból. A többiek jóízűen, apró kortyokban nyelték a forró italt, íze a régi, civil életükre emlékeztette őket, amikor még kávét ihattak titkolózás nélkül.
    Közösen eltakarították az asztalt, Sztojka visszatért a leveleihez, fényképeihez, újra kirakosgatta, mint sipista a kártyákat, nézegette, forgatta őket, ki tudja, mi járt a fejében. Nem kapcsolódott bele a közös beszélgetésbe, lekötötték a gondolatai. Érzéseinek híg folyadékja képlékennyé sűrűsödött, otthon járt, játszott a gyerekeivel, simogatta az asszony elhasznált testét, a bolondulásig szerette őket. A cigányok érzései sűrűbbek, hevesebbek a magyaroknál, hevíti és fűszerezi őket a keletről magukkal hozott napfény, aminek árnyalatát a bőrük is megőrizte sok-sok nemzedéken keresztül.