Újvári József
(Sopronkőhida)

Még nem tudom, ki vagy

Milyen borzalmas az éj,
Mint valami súlyos szemfedél
Rám nehezedik az este
Összezárva az egész világegyetemmel
Összezárva mindennel és mindenkivel
Mégis egyedül, teljesen egyedül
Nélküled
Ó ha tudnád, milyen iszonyú ez a rémület
Amint szemeimre fonódik e táj
Itt nem nőnek virágok se fák
Nem látni, csak a reflektor
Ijesztő fényét, ahogy
Éjszakánként belopakodik az ablakon
Néhány könnyű lányt, amint
Sétálnak lenn az udvaron
S némelyikük titokban integet
Régóta itt vagyok
Talán azóta már kidobtad
Mind a két ingemet
Talán most éppen szeretkezni készülsz
Vetkőzöl, és szinte beleszédülsz
Ahogy rohan a hideg a hátadon végig
Megértelek
Valójában, akarom mégis
Akarom a szemed a szád, ami szép
De félek, amikor az őr a tátikán benéz
S fölkattintja a reggelt
Huszonhat év valóságot, minden nélkül
Csak a távol a remény, hogy
Egyszer majd itt sziszeg körülöttem
S bíborba ránt az alkony
Még nem tudom ki vagy
De ha túljutok majd a legelső utcasarkon
Ha találkozom veled
Amit majd akkor érzek
Azt adom neked