Ádám Péter
(Vác)

Rabkórház

A tücsök végképp elcsitul.
A csend a kőnél is keményebb.
A falra rácsok árnya hull.
Elvéreznek a fények.

Nyárfák nyújtóznak; túl a föld
kopaszra nyírva: tarló, szőke,
terhétől szabadult – leölt
búzaszállal befödve.

A dupla drót közt nyomtalan
zár nélküli világba tűnnek
szomorú, beteg, hontalan
lázálmai a bűnnek.

Film a tükörben

Jundinak

Ablakom vak tükör, egy arc lebeg
benne arcom mögött. Míg nézem őt,
tükröm mélyén a film ismét pereg,
idéz szemerkélő, darás esőt,

tócsák között kanyargó lépteket,
aluljáróban koppanó cipőt,
szeplőket, barnán villanó szemet,
rézsútos lámpafényt egy ház előtt.

Esővert kópiát vetít a gép,
a film agyonjátszott, el-elszakad,
s homályos foncsorrá beég a kép,

a megdermedt, utolsó pillanat.
Már nem választhatom szét semmiképp
a tükrön rétegződő arcokat.

A lassú inga

Míg fekszel és a semmit bámulod,
zümmögve működik a gépezet:
parancs készül, körpecsét, ékezet
helyére koppan, úgy, hogy nem tudod,

ki és mit döntött rólad. Ez jutott.
Törzsszám lettél. Csupán remélheted:
az odahagyott másik végletet,
miként a lassú inga – elfutott,

meddő évek múltán, ha már lejárt
az óra – visszalendülvén, talán
eléred. Vagy nem. Cellád ablakán

drótháló, vasrács. Ne álmodj, ne várd,
hogy eltűnik, szertefoszlik, mint a
fátyol. Még félúton sincs az inga.

    1987-ben kis híján megöltem egy lányt. 1987-ben kis híján megölt egy lány. Ne kérdezzék, miért. Tudós orvosok (ide idézőjel kívánkoznék) azt mondták, erre magamnak kell rájönnöm. Nyilván azért nem segítettek, mert ők maguk sem látták, sejtették, értették az okot. A miértekre a mai napig nincs megnyugtató válaszom.
    Pedig volt időm gondolkodni. Nyolc évet adtak rá bíráim, kik úgyszintén rutinból darálták le, ezer dolguk, ügyük közt, az esetet.
    Nem rajtuk múlott, hogy a nyolc évből „csak” négy év kilenc hónap lett. További két évet s három hónapot jelentett, hogy fogház fokozatból szabadultam (feltételesen…); miután igyekeztem benn is az maradni (ember), kinek odakünn tudtam magam. S mert, úgy vélem, sikerült, ezt fogvatartóim is honorálták: átminősítettek.
    Mesélhetnék a börtönről. Mesélhetnék megcsalattatásomról. Mesélhetnék apámról, kinek halálát az én (bal)sorsom is siettette. Mesélhetnék magamról: a félelmeimről, a reményeimről, a terveimről, a csapdákról, melyeket kikerülni lehetetlen. Mesélhetnék a világ ördögiességéről, ami (esetemben, s minden frissen szabadult esetében) fokozottan érvényes. Mesélhetnék örömről, bánatról, magányosságról, s társakról, barátokról és asszonyokról, kik feloldják ezt. Ám nem teszem. Meséljenek verseim.
    Te lectori salutem. Ne higgyék, hogy nincs bennem szégyen s bűntudat; ne higgyék, hogy felmentem magam, s nem érzek felelősséget azért, amit tettem. De mit érne, ha ezzel verném a mellem?
    Elég büntetés, hogy tettem visszajár, nappal csakúgy, mint éjjelente. A bűn el nem felejthető. Agyam floppyjáról le nem törölhető. Vírusként beépült minden programomba, s a legváratlanabb helyeken pusztít, föl-fölbukkanva.
Várom a feloldozást. Lesz? Lehet?