Rontásra védtelenül

    1. „Tizennégy éves voltam, amikor tavaly bekerültem, rablásért. A szüleimet nem ismerem. Gyivis voltam, állami nevelőotthonban éltem. Akkoriban még szerettem Verát, a kis intézetes csajt. Néha engedte, hogy megsimogassam a lába között, ő is játszott velem. Mosolygott, és azt kérdezte: jó nekem? Mondtam, jó, nagyon. Csak kimenőkor találkoztunk, a nevelők tiltottak tőle, mondván, még kicsik vagyunk.
    Aki ide kerül Tökölre, azt hétszentség, hogy valamiképpen beavatják a többiek, rád szólnak, tedd ezt, tedd azt. Csak várnak, kóstolgatnak. A zárkában hatan vagyunk, az öregek »bemérik« az újoncot. Az első napokban itt volt a földim, ő megvédett, de aztán elkerült innen, mert nagykorú lett. Később keményítenek. Ha látják, hogy a gyerek igyekvő, ugrik az első szóra, akkor észre sem veszi, máris csicska lett. Szolgább a szolgánál, aki mindenben utolsó. Cserébe azt kapja, hogy idővel kevesebb a macera. De ha visszaszól, netán hősködik, könnyen kap egy pörgőt vagy egy egyenest, ha pedig az ügy élesbe vált, jön a csapott és a kubai… Egyszer az egyik roma fiú tüzes lapáttal jött rám, kajak akart lenni, de nem sikerült, mert kivertem az ablakot. Ekkor még megúsztam, másik körletre kerültem. De befuttatott az új zárkatársaimnál, azt híresztelte, hagy köcsög vagyok… A többiek kérdezték, igaz-e. Mondtam, nem, de csicskán tartottak, négyen jöttek rám, az egyik ráadásul tüzes lapáttal… Jött volna csak egyedül…
    A társaim nem szóltak, békén hagytak, ehettem velük. Igaz, reggelente egy-két pofon elcsattant, de tudtam, mi a dolgom, én takarítottam mindig. Mostam a zoknit, koszos gatyát, söprögettem, súroltam a követ, tudtam, csicska vagyok itt is, de legalább nem bántanak.
    Amikor új munkahelyre vittek, másik zárkába kerültem, ott volt egy gyerek, földim, hívott magához, mondta, megvéd, ha bántanak. Éppen áramszünet lett, a nagy sötétben oda nyúlt, ahová én Verának. Nem szóltam rá, mert azt hittem, tényleg megvéd. Ígérte, hogy alsó ágyat szerez. Nem erőszakoskodott. Kedveskedett, simogatott. Úgy bánt velem, mintha lány lennék. Kivette a farkát, lassan ráhúzta a fejem, a szám… Később sem bántott, magához sem hívott többet, olyan volt az egész, mint az áramszünet.
    Néhány hét múlva másik srác, egy budapesti hívott, mondta, szeretne velem lenni, hallotta, jó gyerek vagyok. Mondtam, tüzes lapáttal jöttek rám, kajakra. Egyébként sem volt semmi. Ez itt nyitott körlet, jövünk-megyünk szabadon, hát áthívta a tüzes lapátost, aki azt hazudta, hogy megdugott, s már kint, az intézetben is csináltam. A pesti gyerek nem bántott, hanem azt mondta, döntsem el, csicska leszek vagy köcsög, akit be kell törni, vagy egyszerűen csak jó gyerek, aki megtesz neki mindent, cserébe viszont megvéd. Mondtam, jó gyerek leszek, csak a hír ne járjon tovább, mert nem is igaz. Kicsi fülesekkel megvigasztalt, ne féljek, mondta, amíg ő itt van, nem bánthat senki. Este volt, kérte, forduljak meg, toljam le a gatyám, úgy csinálta, ne lássa senki. Piszkosul fájt az elején, erre emlékszem.
    Ezt a pesti gyereket mindenki menőnek tartotta. Jó srác: jól bokszolt, jó lába volt, bárkinek felállt bunyóra, de ha valakit meg akart verni vagy piszkált, kértem, ne bántsa, a kedvemért elengedte. Kapott két gyomrost, és kizavarta. Nem is kínzott engem senki ekkoriban. Úgy bántak velem, mint rendes emberrel. Ha valaki – netán – így szólt: így szeretlek, úgy szeretlek, a pesti gyerek, ha megtudta tőlem, rögtön rendet rakott. Most szabadult két hónapja, csonttal. Azóta újra piszkálnak. Hiába voltam rendes ember eddig, most megint köcsög vagyok. Kiröhögnek, csúfolnak, mondják, menjek a közelükből, nehogy elkapják tőlem. Akkor fáj ez a legjobban, amikor focizunk. Jól cselezek, s ha egy trükkömnek örülök, rögtön gyomorra vernek, kilöknek, rám förmednek: »Nyughass, köcsög, mit képzelsz magadról…«
    Mostanában mindig költözködöm, egyik zárkából a másikba visznek. A hírem jön utánam. Az egyik fiú rá akart venni, hogy csináljam vele. Mondtam, nem. Ekkor megharagudott rám, és szörnyen megvert. Feltekerte a bandázst, az állast rám adta, fellocsoltak, újra kaptam kettőt. Volt, hogy leütött, és már a saját ágyamon tértem magamhoz. Végül kivertem neki, ha annyira akarja. De újra ütött, nem elégedett meg vele. Ekkor behúztam itt a csuklómon, ezt a másikat, pengével… Hát tehetek én arról, hogy a többiekhez képest fehérebb a bőröm, hullámosabb a hajam?
    Elegem van a börtönből, ha kijutok, megyek továbbtanulni. A többiek kiröhögnek: te, továbbtanulni, hehe, te köcsög?! Pedig odakinn nem leszek az. Amikor legutóbb megvertek, dühömben bevágtam az ágy alá a párnát (mert az ágyon nappal nem szabad feküdni), és elaludtam. Lányról álmodtam. Nem tudom, magyar volt-e vagy cigány. Pipacsokon lépkedett által, alulról, a füvek közül néztem a szoknyája alá…”

    2. „Édesanyám még nem tudja. Csak kérdezgetett. A legutóbbi beszélőn összevesztünk. »Mondd, kisfiam, nem fajtalankodnak veled ott bent?» »Hogyan kérdezhetsz ilyet, anyám?« – mondtam, és elsírtam magam. Nem vigasztalt, hanem megharagudott. Összepakolta a kaját, amit hozott, visszavitte, engem meg otthagyott. Nagyon elkeseredtem. Amikor visszamentem a körletre, benyeltem. De szerencsére nem lett belőle nagyobb baj, csak fogdát kaptam.
    Jaj, hát megmondhatom neki? Hogyan nézne rám ezek után? A húgom tanul, a bátyám katona, az apám beteg. Én meg itt vagyok Tökölön, még egy évig. Anyám vállán van minden gond, még az én gyávaságom terhét is ő viselje? Igaz, édesanyám gyanúja nem alaptalan. A beszélőn sokszor látta, hogy van egy-két timóm (lila folt, monokli a szem alatt – a szerk.). Ha cipőt küldött, nem tudtam hazudni, megmondtam, hogy eladtam. Cigiért. Amit legtöbbször mások szívtak el. Most sem akartam neki hazudni, de hát hogyan mondjam el, hiába vagyok ekkora nagy melák, gyenge vagyok és félős. Ha keményen rám szólnak, összerezzenek, ha megütnek, nem merek visszaütni. Okolhatom anyámat, hogy a széltől is óvott, megadott mindent, amit kértem? Végül is én vagyok börtönben, nem ő! Vagy a barátnőmet hibáztassam, aki szintén nem tudta, hogyan kell csinálni, ha lefekszünk? Ő is börtönbe került, egyszerre velem… Mitől lettem volna igazi férfi, erős, határozott? Csendes, halk szavú fiú voltam mindig. Megültem a helyemen, ha hagytak. Most mégis rablásért vagyok idebent. Egy részegtől elvettünk ezer forintot. Azt mondják, én vertem meg. Igaz, berúgtunk azon az estén, nem emlékszem semmire, de bár igaz lenne! Ha én verni, verekedni tudnék, idebent hasznát venném. De itt (főleg az elején) engem ütöttek-vágtak. Az öregek kevésbé, hanem egy újonc! Ugyanúgy felsőágyas, mint én. Alacsony, masszív, cigány. Én meg szőke, magas, magyar. Látszott, menő akar lenni. Velem rakatta rendbe az ágyát, mosatta a zokniját, ruháját. Szóltam a zárkafelelősnek, aki jól megvert, hogy ne mószeroljak itt senkit. A roma meg vérszemet kapott. Amikor nem látták, gyomron vágott, ha lehetett, kötözködött. Egyszer megütött ököllel, elestem a vécé előtt, behúzott, és meg akart dugni. Dulakodtunk, már egészen elernyedtem, alig tudtam magamról, de a dolog félbemaradt, s ekkor sikerült megszöknöm. Féltem kiszólni, nem akartam, hogy vamzernak tartsanak. Este megint ütött, annyira megfélemlített, hogy végül sikerült neki, amit akart… Egy hétig tartott ez így, ezalatt háromszor csinálta velem. Egy másik fiúval is, akivel könnyebb dolga volt. Nem bírtam tovább, végül legyőztem a félelmemet, és szóltam a nevelőnek. Másik zárkába tettek, a fiú ellen bűnvádi eljárás indult.
    Egyszer, talán egyszer majd elmondom az édesanyámnak. De félek szembenézni magammal – miért vagyok én ennyire gyáva? Mert nem ismertem a börtön kegyetlen törvényeit? Mert így neveltek? Olyan vagyok, mint az üvegházi növény, nagyra nőtt, de törékeny. Ha akarhatnék, ha igazán akarhatnék valamit, azt szeretném, a mai szememmel és eszemmel léphessek be újra a börtönkapun, talán másként történne minden. Nem mondanák: »Mi van, valami nem tetszik, köcsög?…«”

    3. „Engem itt kis gyilkosnak becéznek, szeretem ezt a nevet. Jobb, ha tartanak tőlem. Igaz, az egyik szememet elvesztettem, de hát már kiskoromban megsérült. Hiába üveg az egyik, a másikkal jól látok. És mindent látok. Rajtam itt már nem fog ki senki. Tizenketten voltunk testvérek, apám ivott, anyámtól elvált, intézetbe kerültem. Korán verekedésbe kezdtem, hirigeltem a Dunántúlon mindenütt. Három éve vagyok börtönben, retúrjegyem van a fogda és a körlet között. Igaz, én is csinálom a kabarét, de ha a tirpák nem enged, én bizony eldurrantok egy-két pofont, hogy nyugi legyen. Ha bejön egy friss hús, megpuhítjuk. Megnézzük, kiáll-e harcolni magáért. Ő még nem tudja, hogy csak vesztes lehet. A kérdés csak az, mekkorát veszít. Én nem sztároskodom, csak ha muszáj. Egy visszaeső gyereket nagyon megvertem, szerencsére az amnesztia eltörölte. Nem a börtön nehéz idebent, hanem hogy egymást kibírjuk. Összezárva egy csomó fiatal srác. Reggelente úgy áll a farkunk, mint a szőlőkaró. És nem használhatjuk semmire. Amikor a betegszobán voltam a szemműtét után, volt ott egy kisgyerek, akit a többiek úgy hívtak: Szandi. »No, Szandi – mondom –, mit illegeted itt magad bugyiban előttem?« Nézem, szűk a csípője, olyan a segge, mint egy nőé. Kíváncsi voltam, hogyan viselkedik. Néhányszor megvertem, megdézsmáltam a csomagját. Ki akart engesztelni, hogy ne haragudjak rá. Nyalizó típus volt, minél komiszabb voltam hozzá, annál inkább hízelgett. »Ne simogass – mondtam –, inkább markold, amit kell!« Végül belement, annak rendje-módja szerint. A többiek viszont feldobtak. Lesz, ami lesz, most már hamarosan úgyis felnőttek közé kerülök. Elegem van ebből a buzi helyből. Itt a köcsögöt úgy adják-veszik spejzkor cigiért, kávéért, egyéb szajréért, mint a lepedőt a lengyelpiacon. A köcsög nem ember, hanem fogkefe, tárgy, olyan, mint a szőrlehúzó, használat után eldobom. Mit érdekel egyébként, ki ő, mit gondol, milyen a lelke. Ha egyszer köcsög lett, hát köcsög… Mint ahogy a menő az menő, a csicska meg csicska.
    Csak hát nem tudjuk, mit kezdjünk a csajokkal odakint. Az egyik haver az ősszel szabadult. Keresett magának lányt, jóképű, mosolygós, kisportolt roma volt, akadhatott volna nő minden ujjára. De nem tudta, mit mondjon, hogyan fogjon hozzá, randevúzzon, kóla, halk zene, félhomály, kéglikulcs? Nem érezte a pályát. Egyszer aztán többen elkaptak egy lányt, megverték, a parkban partiba vágták, s a srác most Vácon van, hét évet kapott erőszakos nemi közösülésért. Nem csinált semmi mást, mint amit itt megtanult. Mint ahogy Guriga is, aki a bátyjától, öreg sittjárótól tanulta a dörgést. Szeretőt tart idebent, hiába választották szét őket, üzenget Jenőkének, hogy »szeretlek, csókollak, kívánlak«, Jencike meg sóvárog utána, a szeretetére vágyik, titokként őrzi Guriga testszagát, el nem árulná senkinek, pedig mindenki tudja, hogy már az övé mindörökre. Vagy legalábbis addig, amíg ki nem szabadul…”

Közreadja: T. A.