Derül a rab. Élvezi a karitatív száj melléfogását: „Gyermekeim, legyetek bűnbánóak!” Istenem, ha tudná a prédikátor, hogy szavai (helyismeret híján) célt tévesztenek. Börtönnyelven a „bűnbánó” igazából képmutató, megalkuvó, konformista, aki úgy tesz, mintha… A börtönvilág a lényegét illetően nem más, mint fonákjára fordított valóság. Preparált lajbi. Ahol nem centiznek, nem stopperolnak, de mázsákkal mérik az időt. Ahol kőkemény sértés, ha valakire rásütik, hogy pitiáner… Ahol a jelentéktelen csirkefogó is császár lehet, az erő jogán. Az ötvennyolc centis felkarméret tábornoki rangjelzéssel ér fel. E megkavart értékrendű valóságban vajon teret kap-e a szellemi teljesítmény? Különös módon – igen. Gyanakodva szemlélik ugyan az „ítészek”, a nyers értékelv őrei a huncutkodást, a más terepű emelkedést a hierarchiában, de hát egy csavaros észjárású zugügyvédre, fondorlatosan fogalmazó tollnokra, bűvölő-bájoló rajzolóra a börtönben mindig szükség lehet. A küzdelemhez. Amely voltaképpen a szembenállásból meríti erőtartalékait. Fogoly és foglár, elítélt és felügyelő (jól álcázott) küzdelme igazából sohasem szünetel. E harc ritka ünnepei (és egyben kódolt kudarcai) a sikeres szökések. Mindegy, honnan, a Csillagbörtönből vagy Alcatrazból. Az igazi szökés, persze, mégis az, ha a rab hanyatt veti magát az ágyon, szemére félálom ül, s a maga teremtette „moziban” úgy pereg a film a szemhéj belső vásznán, hogy eltűnnek a rácsok és a mogorva fegyőrök, kiúsznak a képből a marakodó, bűnözésre szakosodott zárkatársak, a nagyotmondók és a mindig vesztesek, s csak az van, ami a képzelet hálóján fennakad, fényesen vergődő, pikkelyes emlékek, bilincstől, béklyótól megóvott tekintetek, egy női arc, tengelyén elforduló barna konty, anyatenyér, testvériesen meleg kuckó, és főként az ártatlanság korának tágas fövenyei.
    Mindenkinek megvan a maga téglája a börtön falában – ki találkozik vele élete során, ki nem –, tartja a börtönbölcsesség. A szerencsések sohasem találkoznak vele, s akik találkoznak, azokat is éltetheti a remény, hogy egyszer búcsút mondanak neki, és talán soha többé nem szerencséltetik újra.
    Szabadon él, s bizonyára megtalálta új helyét Ádám Péter is (ez szintén „rabírói” álnév), aki a nyolcvanas évek végén a váci fegyházból küldözgette fegyelmezett formájú, keserűséggel és iróniával vértezett költeményeit az úgynevezett „rabcájtungnak”, amely akkoriban az elítéltek szigorúan ellenőrzött belső nyilvánossága volt.
    A most „börtönirodalomként” közreadott művek kizárólagosan köztörvényes bűnelkövetők alkotásai. A szerzők életük egy szakaszát (akadnak közöttük vissza-visszatérők) valamelyik magyarországi fegyházban vagy börtönben töltötték, de nem nyugodtak bele, hogy a rabság nem más, mint lassú és kérlelhetetlen szellemi leépülés, ahogyan a büntetés-végrehajtási szakma nevezi: börtönártalom. Így fordulhatott elő, hogy Sárközi Zoltán, a kihajtott inggallérú „cigány Petőfi” Kassák-verset fordított anyanyelvére, Romano Vorba címmel rádióműsort szerkesztett a váci fegyházban, Bagyinszky Katalin sóvárgó verseket írt a kalocsai női börtönben, s szinte mindannyian megpróbálták a preparált lajbit valamiképpen visszafordítani, élhető, hiteles környezetet teremtve maguk körül. Hogy ez nem sikerült, nem sikerülhetett? Nem az ő hibájuk. Írásaik egy majdani börtönantológia meghatározó darabjai lehetnek… Alábbi három, tíz évvel ezelőtt lejegyzett vallomásunk pedig talán felvillanthatja, milyen mély lehetett a (nyilván megérdemelt) büntetés bugyra…

Turbók Attila