Szüleim valóban úgy vigyáztak rám, mint a szemük fényére. Gondolom, hogy a legtöbb szülő így van ezzel. De fájdalom, hazánkban sem számítanak fehér hollónak azok a megbocsáthatatlan bűnesetek, amelyeknek csecsemők és kisgyermekek váltak áldozataivá.
Önök, kedves olvasók, legalább annyira jól tudják, mint szerénységem, hogy kik azok az emberbőrbe bújt szörnyetegek, akiknek a kezéhez gyermekgyilkosságok tapadnak. Brutális lelkületű szülők, s – hogy egészen finoman fogalmazzak – a saját nemükhöz vonzódó férfiak és nők.
Az általuk elkövetett gyermekgyilkosságok legtöbbjét sajnos nem lenne egyszerű megelőzni.
Jóformán nem múlik el egyetlen hónap sem a hovatovább már tízmillió lélek alá fogyó országunkban sem anélkül, hogy ne vennénk hírét egy újszülött „édesanyja” akaratából történt erőszakos halálának vagy annak, hogy a (halálra szánt) piciny gyermek életének megmentése már nem rajta múlott.
Szerény véleményem szerint ezek a gyilkosok semmivel nem érdemelnének kevesebbet azoknál, akik előre megfontolt szándékkal ölnek. Az irányadó jogi álláspont azonban jócskán eltér az enyémtől. (Ennek az a magyarázata – a legtöbb esetben legalábbis –, hogy az a szülő nő, aki gyermekének világrahozatala után nyomban végez vele vagy az újszülött halálához vezető módon hagyja magára, az akkori idegállapotánál fogva tudatzavarban van, képtelen teljes egészében átfogni a helyzetét s ezért felmérni cselekményének a társadalmi veszélyességét.)
De azt sem értem, hogy ha esetleg sikerül felderíteni az újszülöttjével végző vagy akár „csak” őt sorsára hagyó „anyát”, miért csak neki kell majd felelnie – kevés kivételtől eltekintve ez így van – a bíróság színe előtt. Azt ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy mondjuk a házasságban élő asszony férje, a szülei vagy a hozzá közel álló ismerősei ne vennék észre még a szülés előtti napokban, hogy terhes, s ezért ne keltene bennük gyanút, ha nem sokkal ezután jócskán kisebb hassal látnák, de a gyerek sehol.
Emellett naponta tűnnek el kisebb és nagyobb gyermekek, de ezek közül csak mutatóba akadnak olyanok, akik hónapok vagy (ami az én reményeimnek véget vet) évek múltával sem kerülnek elő.
Ezek közül az egyik Zolika, a süketnéma szöszke kisfiú, aki kétéves korában tűnt el éjszaka abból az ágyból, ahol az édesanyja meg annak újsütetű szeretője között feküdt.
Ez utóbbi ébresztette fel éjszaka két óra tájban a kisfiú édesanyját, a rajtuk kívül még abban a szobában, de egy másik ágyon alvó nagyobbacska lányt, valamint az asszony által napokkal előbb elhagyott férjét – aki a konyhában levő sezlonon aludt –, hogy eltűnt Zolika. Hamarosan megérkeztek a rendőrök, majd az úgyszintén riasztott tűzoltók s katonák, keresték Zolikát.
Az anya szeretője is szorgoskodott (akiről azt azért tudni kell, hogy nemrég szabadult sok évig tartó börtönbüntetéséből, amit egy fiatalkorú fiú sérelmére elkövetett erőszakos fajtalanságért kapott –, de a nőket is szerette).
A rendőrség igazgatási eljárásban igyekezett megválaszolni a titokzatos eltűnéssel összefüggésben felvetődött kérdőjeleket. Nyomozást azonban nem indított, mivel nem találta alaposnak azt a gyanút, hogy Zolika nem a saját elhatározásából kelt akkor éjszaka vándorútra, s tűnt el a mai napig szólóan végérvényesen, hanem bűntett áldozatává vált.
Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a rendőrség nem tett meg mindent annak érdekében, hogy Zolikát megtalálják, illetve megállapítsák, kinek vagy kiknek lehet részük rejtélyes eltűnésében. Zolikának azonban híre-hamva sincsen.
Remélem, habár évek múltak el azóta, hogy Zolikának nyoma veszett, talán egyszer kiderül, hogy mi történt azon az éjszakán, mielőtt a kisgyerek édesanyjának szeretője azzal a rémisztő hírrel keltette fel a házban alvókat, eltűnt Zolika!
Tisztában vagyok azzal, hogy hamarosan megjelenő dokumentumriport-kötetemmel aligha érhetem el, hogy a jövőben akár csak egy gyermekkel kevesebben válhassanak gyilkosság áldozatává. Mégis reménykedem, hogy legalább az olvasóim között sokan az eddigieknél jóval többet tesznek a születendő s a potenciális áldozattá válható gyermekek életének megóvásáért.
